Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
fényű lámpáik kilobbantak. Sötét lett. Egy pillanatra kívülről besurrant az éjféli harangkongás. A vénhedt óév meghalt. Pezsgő dugója durrant. A telt pohárt kezembe vettem, gyöngyöt habzó itallal most tán így köszöntöd te is, miként egy boldog, régi mítosz földistennője, édes borteremtő, az újesztendőt, mely, ki tudja, mit hoz. Én félek tőled, titkos újesztendő, borral keresztelt, ismeretlen gyermek: tudom, hogy ismét majd szívemre vernek közömbös ujjaid gőgös-kegyetlen, mint annyiszor már eddig életemben. A fény kigyúlt megint fent. Összekoccant a sok pohár: fülsértő, éles hangok szálltak felém. Kezem aláhanyatlott s a pezsgő a fehér abroszra loccsant. A főúr jött. Fizettem és felállva belébújtam a langyos nagykabátba. * A dermesztő éjféli levegő úgy simogatta kúsza, lebegő hajfürtjeim végig, miként a kedves gyengéd keze és homlokomra nedves csókot pálrázott. Kábult, csüggeteg fejjel haladtam imbolygón előre. Agyamban a szesz könnyű, lengegőre elém varázsolt furcsa képeket, míg lassú lábakkal habozva léptem az aszfalton az újszülött újévben. Sápadt kísértetként zsibbadt fülemben a bús cigánydal cincogott szünetben. Köröttem lármás, népes volt az ucca: nők, férfiak botorkáltak berúgva, ferdén fejükre csapva a kalap s vihogtak, mint a csínytevő kis kölykök. Csak mentem a fekete ég alatt, a lelkemet mint nyughatatlan ördög gyötörte éles karmával a kétség. Borús igéik ajkaimra vésték dühödt titánokként lázongó versek, míg kóbor emlékek zihálva vertek. Gyermekkorom villant elém, mikor nem voltam még ily hontalan és álrva.