Erdélyi Hirlap, 1924. november (8. évfolyam, 1941-1964. szám)

1924-11-22 / 1957. szám

Szombat, 1924, november 22._____________ ^ E­g­n­t L­i­l­­g­isi'A B 3 Csokonai százötven éve. Mint rövid sugár villámlott át, elmúlt ezzel egve és nevetve «négy pipadohány­nyal» s mikor halott lénye garmadával sö­pörte be már a diadalmakat, ma egy eszten­dei késő jubileummal élesztik fel emlékezetét. Hiába, az a furcsán szép, gazdag fürtözetü, betegen egészséges, magyarkodón világias, pa­rasztkodva finom, érzelgő és bölcs, művelt és szeplős fiú, szerencsétlen vándor, a­kit Izsó tudott megragadó és erős bájjal ke­mény agyagba formálni, akit Petőfi és Ady, nagyszerű szerelemmel ébresztett fel né­hány bő és szűz szóval-gondolattal. Mi, akik a múltból keresünk erőket a jövőhöz, mert a földanya szivére vagyunk lefektetve, része­gek leszünk a nagy emlékezésektől és amik­re az iskola tanított, újra, most már lelke­­sültséggel és megértéssel bányásszuk ki a nagy kincseket a Csokonai gazdag hagya­tékából. Az nem izgat, hogy élete vehemens tragédia volt; mi is ilyenben, még nagyob­ban vergődünk: vagyunk vérehullató, leta­posott fű. Az se izgat, hogy fiatalon, 31 éves korában pusztult elmeszesedett Lilla-csaló­­dással a szívében és a lélek halhatatlan­ságának örök nagy szavaival húsos, élveteg alakán: megszoktuk a legnagyobb magyar szivek kora kialvását. Nem érdekel, hogy a nagy erdő homokja és a debreceni kollé­gium kövér levegője elmulasztotta finom tü­dejét, melyet könnyelműen hurcolt országos barangolásokban. Petőfi is ilyet vitt a fe­héregyházi sárga rögök alá. Nem az anak­­reoni italossága, erőszakos társadalmi elvei, trágár tréfái, anyaszerelme, «áldott magá­nossága», hisz ezt a furcsa-szép egyéniséget újra élte és tovább szőtte Ady is. Nekünk az drága, történeti jelentőségű, bölcseséget adó gondolatnak, a jövendő elmátkázására aranygyűrűnk, hogy nem Csokonai az el­ső és utolsó, aki a magyar lángész fényét és melegét táplálja; van sora még szakadat­lan termékenységnek. Csokonai problémája abban van, hogy az égi szolgaság ajándéka mellett olyan ter­jedelmes lélek, mely az antik, a modernség, a magyar különködés mind belefér, területes­ségei mind magába zárta és sok elütő em­bernek volt hajléka: újabb költők úgy érzik, hogy egykor ő benne laktak. íme ez a vak­merő vízió ez a robusztus vers, mely mes­­­sze eső időket fog össze egy óriási ívvel ko­ronatanú: bizonyítja, hogy a legnagyobb kez­det is csak folytatás és örök élet. Csokonai Vitéz Mihály: S amikor az este elterjedt, Rongyos mécsese lánginál imádkozott egy nagyon furcsát Csokonai Vitéz Mihály: „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy Rossz hátam alá a karod, Úgy emelj el innen magadhoz, Ne lássanak a magyarok... „Add, óh Uram, hogy szépet lássak Távolból. Mindegy, ha hamis Az, a­mit a távolból látok. Magyar vagyok én magam is.“ „Akarok egy valakit látni, Aki szebben hal, hogyha hal, Aki a fajtáját átkozta S aki magyar volt, nagy magyar." „Egy századdal előbbre lássak S lássam, aki engem idéz, Szomorú sarjamat hadd lássam, Aki ismét Vitéz, Vitéz." S amikor a hajnal szétharsant, Rongyos mécsese lánginál Furcsát látott s szomorúan halt meg Csokonai Vitéz Mihály. ADY ENDRE Meg kell azonban mondanunk, hogy a költészet nem puszta játék. A hortobágyi fejszél, a kunsági hevület és az érnek a vi­lágtengerig folyó habja is csak akkor emel­het nagy magyar súlyokat, ha tele vannak az élet néhány örök eszméjével, nemcsak­­ önmaguk ne­mzkedési tömegével, hanem a történelemművészetnek nagy emlékeivel és a nyugat jelenlegi katlanaival. Meg kell mon­danunk azt is, Csokonainak van olyan érde­me is, mellyel felette áll az ő dicsőségét zu­gó későbbi nagy tölgyeknek, hogy nemcsak kedvvel, reményekkel, villákkal, tarka kép­zetekkel van csordultig tele, hanem csat­togó trillákkal, a szóművészet csodás zenei­ségével. Nemcsak költő, hanem művész. Sas, aki a pacsirta röptének éneklését is tud­ja és torkára nézve valóban fülemile az ősi, kemény, pusztai diófáról. Nálam a nagy­ság ott kezdődik, a­hol egy darabka zene is van, Sp­ect­ator. Halálba kergetett aradi uriasszony• Százhúsz fél havi nyugdíj­ — A kegyetlen háziúr. — A nagy béremelés elől a halálba menekült egy hetvenkét éves uriasszony. (Az Erdélyi Hírlap tudósítójától.) Rövid rendőrségi jelentés, özv. Simon Istvánná 72 éves állami nyugdíjas tegnap délután 5 óra körül öngyilkossági szándékból a Marosba vetette magát és mire tettét észrevették, már elmerült a hullámok között. Levelet hagyott hátra, amelyben tettének okául azt hozta fel, hogy a ház tulajdonosa, Szabó Imre ka­lauz lelketlensége és szívtelensége keserítette el. Özv. Simon Istvánná tragédiája valaho­gyan nyilvánosság elé kívánkozott talán ép­pen a búcsúlevele kapcsán, amelyben vád volt, súlyos és nyomasztó vád a háztulajdo­nos ellen, amelyet özv. Simon Istvánná az életével pecsételt meg, amelyről úgy érezte, hogy elviselhetetlenné vált számára. Százhuszonöt lei nyugdíj. A Radnai­ út 21. szám alatti házban la­kott az öngyilkos uriasszony. Már 29 év óta itt élt, itt volt boldog és itt morzsolódtak le napjai, amelynek egyedüli örömét az adta meg, hogy késő öregségét biztosítva látta nyugdíjával. Simon István közigazgatási tisztviselő volt, a háború utolsó éveiben halt meg, amikor már nyomasztóvá kezdett vál­ni a drágaság és amikor az özvegy érezte, hogy a boldog öregségről szőtt álom nem egyéb utópiánál és amint az évek múltak, úgy növekedtek a gondok, a szenvedések és a gyötrelmek. 125 lejt állapított meg részére a kincstár nyugdíjilletmény fejében és özv. Simon Istvánná a száz és száz nehezen élő és tengődő nyugdíjas kereseti forrását válasz­totta: albérletbe adta a lakását. Okosabb volt és a kérdést úgy oldotta meg, hogy a lakást teljes ellátás fejében adta bérbe, ter­mészetesen azzal a kikötéssel, hogy az to­vábbra is az ő tulajdonát képezi. A szívtelen háziúr. Talán sohasem történt volna semmi vál­tozás eseménytelen életében és nyugodtan várta volna az érte is elsurranó halált, ha közben a hatalmas bérház gazdát nem cserél. Egy kalauz vette meg, Szabó István, aki előbb az Acsev­ szolgálatában állott, ahol ka­­lauzi minőségét főként arra használta fel, hogy üzleteket kössön. Gyűjtött, harácsolt s midőn már elegendő pénze volt, megvette a Radnai­ ut 24. számú házat. Még a nevén sem volt, midőn mint uj háztulajdonos és korlátlan kényur kilakoltatási eljárást indí­tott a házban lakó Barza nevű szabó ellen, aki nem akart házmesteri teendőket végezni s akit különböző uton lakásából valóban ki is tett. Rendőrökkel dobatta ki a többgyer­mekes családapa bútorait az utcára és Bar­za rettentő átkot mondott a szívtelen ka­lauzra. Ezután mindent elkövetett, hogy mint háziúr saját lakásába költözhessen be, ami sikerült is. Ezután a bérkaszárnyában napirenden voltak a súrlódások és a vesze­kedések a lakók és a háztulajdonos között. Túlzó követelések elől a halálba. November 1-je előtt özv. Simon Istvánné albérlői tudatták az uriasszonnyal, hogy el­mennek a lakásból és azt egy Brassóból jött Wagner nevű fodrásznak adják át. özv. Si­monná megállapodott Wagnerral, hogy a la­káson kívül teljes ellátást biztosítanak szá­mára, s aztán teljes ny­ugalommal bejelentette Szabó Imrének, mint háztulajdonosnak, Wag­nerek beköltözését. Szabó Imre nyomban kö­zölte az uriasszonnyal, hogy lakbérét 400 lejre emeli fel, amelyből özv. Simonná a béke kedvéért 300 lejt ajánlott fel. Szabó Imre elő­ször bele is ment az alkuba, később azonban meggondolta magát, magához hivatta özv. Si­­monnét és tudomására adta, hogy 300 lei helyett 600 leit követel tőle. Követelését arra alapította, hogy egy személy ellátása ma 1200 leibe kerül, özv. Simon Istvánná tehát tulajdonképen annyit kap a lakásért, amely­nek fele törvényes alapon a háztulajdonost illeti. Özv. Simon Istvánné szédülve jött ki a szívtelen háziúrtól, kezeit tördelve rohant fel és alá a ház földszinti folyosóján és nem akadt senki sem, aki­­ felvilágosította volna a kétségbeesett asszonyt, hogy Szabó Imre kö­vetelése jogtalan, s amennyiben ezért a bí­róságnál jelentést tenne a kapzsi háziurat súlyosan meg is büntetnék. Özv. Simon Ist­vánné azonban szegény, elesett özvegyasszony volt, aki csak sírni és sopánkodni­ tudott s aki végső kétségbeesésében nem talált más megoldást, mint a halált. Reszkető kézzel és öreges betűkkel megírta a súlyosan vádoló levelet, pecsétet a leghatalmasabb biró a ha­lál ütött reá és özv. Simon Istvánné sokat szenvedett lelke már ott bolyong valahol a Maros jeges hullámai felett. A bűnvádi feljelentés. Az elhunyt uriasszony rokona Wessely István államvasuti mérnök a búcsúlevél bir­tokában elhatározta, hogy megindíttatja az el­járást az embertelenül kapzsi háztulajdonos Szabó Imre kalauz ellen. A feljelentés már a rendőrségnél van, amely bevezette a nyomo­zást, amely minden valószínűség szerint sok olyan adatot fog még feltárni Szabó Imré­ről, a háztulajdonosról, amely érthetővé fogja tenni, hogy házának egyik lakója a halálba keresett előle menedéket Meghalt az egyiptomi haderők fő­­parancsnoka (Kairó, november 21.) Sir Lee Stack tábornok, az egyiptomi angol haderő fő­­paracsnoka, aki ellen mint tegnap jelen­tettük, bomba- és revolvermerényletet kö­vettek el, sérüléseibe belehalt. Fuaa egyip­tomi khedive a hadsereghez intézett kiált­ványában súlyos szavakkal bélyegzi meg a merényletet. Londonból érkező távirat szerint tegnap éjjel rendkívüli miniszter­­tanács ült össze és foglalkozott a Stack meggyilkolásával bekövetkezett súlyos egyiptomi krízissel. A ma reggeli londoni lapok felfogása szerint a kormány, a hely­zetet igen komolynak tartja. Azt remélik, hogy Chamberlain Austen külügyminisz­ter az egyiptomi kormánynál igen szi­gorú lépést fog tenni Franciaországban elítélt német tá­bornok (Berlin, november 21.) Közism­eretes, h­ogy Nathasius német tábornok halottak napján Franciaországba utazott, hogy el­esett fiának sírját meglátogassa. A francia hatóságok letartóztatták, mert az a vád volt ellene, hogy Motte gyáros soubouxi házát a háború ideje alatt kifosztotta. A lillei törvényszék tegnap ítélkezett felette és bár a vád igen gyenge alapokon nyugo­dott, mert úgy a gyáros, mint a tábornok soffőrje mentően vallott, azon az­ alapon,

Next