Erdélyi Irodalmi Szemle, 1924 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1924-03-01 / 3-4. szám

áhitatos misztikumával a legfeldúltabb idegrendszerre is csilla­­pítólag kell, hogy hasson. Ez a kifogásom azonban költői szempontból nem nagyon fontos. Sokkal fontosabb a követ­kező. Sipos okvetlenül proletár novellát akart e témából írni, melyben (az ő elgondolása szerint) az a vezető téma, hogyan őrül meg egy fázó és éhező nyomorult ember mások gazdag­ságának és meleg szobájának láttára. Azt kérdezem már most, hogy ennek a lelki aberrációnak bemutatásához miért kellett éppen olyan dolgokat elkövettetni e szerencsétlen emberrel, amely dolgok minden jóérzésű olvasónak bántják az ízlését? E proletár nem volt monomániákus templombetörő, ez tehát nem magyarázza meg a szent kehely ellopását. Mire való volt olyan tettet vitetni vele véghez, amely lélektanilag semmiképen nem­ következik az előzményekből s amely — ismétlem — bántja vallásos érzületünket? Mert az oltári szentség ma min­den templomtisztelő előtt kegyelet tárgya, tartozzék az illető bármely felekezethez. Ellopni azt, sőt egyáltalában: lopni a templomból — — a legteljesebb mértékben ellenkezik eszté­tikai és erkölcsi érzésünkkel. Amely pillanatban ez a proletár erre vetemedett, elvesztette emberi rokonérzésünket. Az író magyarázhatja aztán a tényt bárhogyan, ez undorító epizóddal a művészetet ölte meg írásában. Amivel világért sem akartam azt mondani, hogy­ Sipos novellái mind ilyenek. Nézzünk most néhány példát a történeti­­novellára. Az első, amit a történeti novellától művészi szempontból meg­kívánunk, ez­­ a benne történő esemény művészileg úgy legyen megszerkesztve és kidolgozva, hogy a novella valóban bele tudja ábrándoztatni az olvasót a múlt időkbe. Amíg az olvasó nem felejti el, hogy olvas, addig a történeti novella nem tudta beleszuggerálni a históriai illúziót. Pedig ha a novella ezt tenni nem tudja, akkor művészileg hatni sem tud. Csak akkor teljes a művészi illúzió, ha az olvasó megfeledkezik magáról s azt hiszi, hogy ő is ott van a történet szereplői között. Ez illúzió a művészi hatásnak leglényegesebb kelléke. Azonban nemcsak az olvasó kell, hogy ilyen illúzióba áltassa magát, a költői inspiráció ugyanilyen illúzióba kell, hogy juttassa magát az írót is, ha igazán művész az. Jókai ezt úgy mondotta, hogy „regényeinek írása közben (itt jól jegyezzük meg, hogy hóna­pok munkájáról van szó!) odahelyezi magát az egyes alakok­nak a lelki világába: bennük él. Magáévá teszi mindegyiknek a kedélyhangulatát. S ez nem jár mindig gyönyörűséggel: van­nak emberi indulatok, amik lelki egyéniségével antarctice ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedély hangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyikos idegzavara kínoz, az atheista rideg­sége borzaszt. De — teszi hozzá Jókai — nem tudok más­ként írni s a képzelt alakok szenvedése könnyre fakaszt.“ Minő művészi fogásokkal lehet az olvasó lelkében előidézni ez illúziót.

Next