Erdélyi Lapok, 1909 (2. évfolyam, 1-23. szám)

1909-01-01 / 1. szám

PRÖHLE A forrás vizében tükrözik az ég, a bokor és az ember, aki föléje hajol. Te, kedves bátyám, a mi poétánk vagy, a nemes célokra költ, küzködésre rendeltetett millió szürke emberek poétája, mert költé­szeted kristálypatakjában a mi szürke egünk, a mi szomorú világunk, a mi néhány halovány csillagzatunk tükröződik. Szeretünk. .. FEHÉR VIRÁG. Nem irigyeltem soha semmit. De ha fehér virágot láttam, Ezt mindig, mindig megkívántam. Szegény anyám, az édes, áldott, Talán fehér virágra nézett Emikor a szive megérzett. Onnan eredt talán a lelkem, S azért van, hogy én minden szépet Virágnak képzelek s fehérnek. Nekem a jóság, barátság, hűség, a szerelem, az eszmék, álmok mind, mind édes, fehér virágok. Szegény vagyok, sötét a sorsom. De ha fehér virágra nézek, felejtek minden sötétséget. Szemfedőmre fehér virágot hintsetek majd, ha sírba térek, hogy ott se lássak sötétséget. Dérceg Aladár: A MEGIFJODOTT TÖRÖKORSZÁG A­ugusztus elején volt. A nagyvilágtól tel­­­­­jesen elzárva, az Elbrusz, vagy amint a karacsájok mondják, a Mingithan gleccserei­ből táplálkozó Khurzuk és Ucskulán folyók örökös zúgása közben tanulmányozgattam a karacsájok nyelvét. Egy orosz szótárt fordít­­gattam a hozzá értő bennszülöttek segítségé­vel karacsáj nyelvre. Elég száraz foglalkozás. Szórakozásképen népdalokat is gyűjtö­gettem, s kötöttem is belőlük egy nem valami színes, de azért kedves havasi virágcsokrot. Már hetek óta nem hallottam hírt se hazulról, se a nagyvilágról. Betekintek egyszer az ucskuláni faluhá­zára. Egy savószemű, savó-arcú orosz piszár üldögélt a nagy asztalnál, mellette egy kara­csáj gyerkőc szöszmötölt az iratok között, tolmácsi minőségben. Köröskörül a barna falócákon hosszúszakállú, komoly arcú, kin­­zsálos, pisztolyos öreg karacsájok üldögéltek. Minden öt percben szóltak két szót. Ez az ucskuláni parlament. A piszár úr kérdi, hogy mivel lehet szol­gálatomra. Amit én szerettem volna — levelet hazulról — most sem adhatott. „Paká nyet“, még nem, volt rövid, de lesújtó válasza. Tudott azonban egy nagy újságot a nagy­világról : Törökország alkotmányt kapott! — Honnan tudja? — kérdeztem meg­lepetve. — A kubáni oblaszt hivatalos lapjából. — Elvihetném egy percre ? — Tessék, szolgálatára ! — Szpaszíba! nagyon lekötelez, — szól­tam és az újsággal lakásomra ballagtam. Valami különös izgalom fogott el; olyan­féle, amit az ember akkor érez, mikor sze­retteiről valami nagyon jó hírt hall, de aztán nem bízik a fülében, hogy jól hallotta-e. És ha jól hallotta, a nagy ajándék nem a danau­­sok ajándéka-e ? Lakásomra érve végignyujtózkodtam a pamlagon, s cigaretta­szó mellett végigolvas­tam a nagyjelentőségű cikket és elmerengtem rajta sokáig. A silány orosz cigaretta füstje mintha elvesztette volna kesernyés ízét és sirázi dohány ambrás füstje kóvályogna körülöttem. Lélekben nem voltam már a Mingithan alatt. A Kubán moraja mintha megszelídült volna, platánfák andalító zúgását hallottam. Képzeletem Konstantinápolyban kalandozott, hol tizenhárom esztendővel ezelőtt először kaptam rajta magamat, hogy a politika is érdekel, nemcsak a régi írások. Különös idő is volt az. Konstantinápoly, a természet dédelgetett kegyence, szebb volt, hangulatosabb, mint valaha. Az Ajá-Szofiától nem messze egy kávéház kertjében üldögéltem fekete kávé meg nargile mellett, évszázados platánok árnyékában. Lehettünk vagy öten egy asztalnál. Júszuf Zijá bej, ki akkortájt a „Mekteb“ 2 VILMOS

Next