Erdélyi Lapok, 1909 (2. évfolyam, 1-23. szám)

1909-09-01 / 16. szám

BALASSA, CSOKONAI, PETŐFI mely akkor a régi pogány mythologiát keresz­tyén színekbe gyúrta át, az ő komolyságával, művészi szabályaival a tudást, a magasabb tökélyt, a szigorú erkölcsöt képviselte. így fejlődött ki a pogány klasszikusokból az akkori kor fantáziája segítségével a vallásos költészet. Rövid idő alatt tetőpontját éri, hogy aztán Csokonai megjelenésével a bölcseleti költé­szet kezdje meg uralmát. Szentimentális lágyság, melancholia és erő párosul az ő melodikus verseiben. Szó­kincse bő, nyelvezete zengő, hatalmas. Az irodalmi nyelv kezdetleges és fejletlen voltán új fogalmak és szavak bevezetésével segít. Témáiban már Balassánál tágabb határok közt mozog. Nemcsak a szerelem és vallás, de nála már a szatirikus gúny, a szenvedély, az elmélyedés, pozitív tudás, akaratszabad­ság és faji­ szeretet is visszhangra talál. Neki már tökéletlen a Balassa-versforma és művé­szietlen a pongyola népdal. Felismeri a forma és zene fontosságát és megalapozása céljából visszamegy annak eredő kútfejéhez: a nép­lélekhez. De érzi már, hogy a hangsúlyos és hang­­súlytalan szavak örökegyforma változása csak igen kezdetleges ritmust csalhat ki, mi a lágy megérzések és finom sejtések megrög­zítésére darabosságával nem alkalmas. Az olasz poéták tanulmányozásába mélyed hat. Olvadékony, csiszolt formáikban meg­találja azt a művészi technikát, amit annyira keresett. Metastasio, Maffei, Zappi versalak­jai teljesen lekötik. A rímek bravúros játéka, elhelyezésük szabadsága, gyakori összecsen­­gésük, gördülékeny, könnyen folyó hullámzá­suk — meghódítják. Ebből a csodálatos ke­veredésből, a magyar néplélekből és a finom olasz udvari költészetből, alakul ki a maga teljes tisztaságában Csokonai Vitéz Mihály egyéni művészete. Ő maga mondja egy helyütt, hogy a XX. századnak írt. Igaz. Nem hiszem, hogy bár­melyik modern költő verse is szántott volna olyan mélyen, mint az: Újesztendei gondo­latok. Oh idő, te egy egész! Nincsen neked sem kezdeted, sem véged; És csupán a véges ész Szabdalt fel apró részeidre téged. Téged szült-e a világ? Vagy a világot is te szülted épen ? Mert ha csak nincs napvilág, Nem mérhetünk mi időt semmiképen ... stb. Lágyabb, melódikusabb dolgot az Es­téhez című költeménynél nem ismerek : Csendes este!­ah tekints le, Nézd e bánatot. Könny helyett szememre hints le Tiszta harmatot. Mert elfogytak Régi könnyeim, Úgy reám ragyogtak Szenvedéseim. Nincsen, aki sírna vélem, Szánna engemet, így vesződöm, míg leélem Kínos éltemet. A lemondás melancholiája csendül meg minden sorában. Mintha halkan lepergő leve­lek zokogását sodorná felénk az őszi szél. Nékem már a rét himetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt, — Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv ! remények! Lillák ! Isten veletek! A reménytelen szerelem himnusza ez. Télen jött, télen ment. Tihany riadó leánya helyett a debreceni Délibáb szállt sírjára. Jó harcot harcolt. Amiért küldetett , befejezte, elkészítette útját az eljövendőnek, a diadal­masnak. Új esztendőbe lépett át a naptár. Január 1-re fordult az idők nagy óramutatója.... Kiskörösön nehéz kínok közt szülte meg fiát egy mészárosmester felesége. Övé maradt a fájdalom és szenvedés, miénk lett az öröm, a dicsőség : Petőfi Sándor! Legragyogóbb neve irodalomtörténetünk­nek. Saját szavával saját magáról kérdezhet­nek:___„Mi valál ? hulló csillag, mely tün­dökölt s aztán lehullott a magasból és mind­örökre elnyelé a föld?“ Segesvárnál hullott le ez a kápráztató üstö­kös, de ragyogó fénytengert hagyott hátra maga után, örökségül hagyta imádott nem­zetének titánszive minden melegét. Nincs a világnak hozzá hasonló lírikusa.

Next