Erdélyi Lapok, 1932. október-december (1. évfolyam, 219-295. szám)
1932-10-01 / 219. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Oradea —Nagyvárad, Sir. Reg. Carol 5. (volt Szilágyi Dezső ucca) — Felelőn 27 Főmunkatárs: Főszerkesztő: DR. PAÁL ÁRPÁD PlfiffTotÁet amíp *•!!««■: Egész évre 900 X félévre 400, negyedévre 210 X egy hóra 70 lei. felOTlZetBSl 8F&R. .Jaffvaporszállon: Egész erre 60 P. félévre 30 P, negyedévre 15 P. DR. GYÁRFÁS ELEMÉR Egyes szára ára 20 fillér, vasárnap és ünnepen 24 fillér Mi van a kormányválságok mögött? Czettler Jenő a dunai államok eladósodásáról és a magyarországi kereszténypárt mezőgazdasági programjáról Mint általában az összes középeurópai államok lappangó vagy nyílt kormányválságaiban, úgy a mostani magyarországi kormányválság mögött is a mezőgazdasági népesség megsegítésének a nehéz problémája húzódik meg. Romániában is drámai lüktetésű, ahogyan ezzel a problémával birkóznak. A szomszédos Magyarországban a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt legújabban nagyon átfontolt mezőgazdasági programot dolgozott ki, hogy öntudatosabb irányt tudjon adni a kapkodó és jelszavas szélsőségek helyett. A program alaptervezetét Czettler Jenő egyetemi tanár, a magyar képviselőház alelnöke állította öszsze, aki tudósítónk útján az Erdélyi Lapoknak is nyilatkozatot adott erről a fontos problémáról. A mi országunk szempontjából is érdekes, hogy a szomszédos ország keresztény irányzata milyen tájékozódásokat vesz a mezőgazdasági bajok eligazításában. Czettler professzortól különben tudósítónk mintegy bevezetőképpen azt is megkérdezte, vájjon van-e valami különös oka a dunai államok közös mezőgazdasági válságának. Az érdekes válasz erre így hangzott: — Van. Olyan folyamat ez, amely nálunk már a háború előtt elkezdődött: a kapitalizmus küzdelme a mezőgazdasági ősi termelési rendszerrel, a kisgazda zárt családi gazdaságával. A nagy- és középbirtokos már régen belekapcsolódott a kapitalista gazdasági rendbe, azonban a kisgazdát csak a háború és még inkább az inflációs idők látszólagos fellendülése csalta ki évezredes fellegvárából. A gyáripari tömegcikkek, luxusáruk, új gépek vonultak be trójai falóként a kisgazdaságba, amelynek következménye volt a várfalak lerombolása. Most már akár akarja, akár nem, terményeinek 50—60 százalékát el kell adnia, hogy köz- és magántartozásainak eleget tegyen. Így került a parasztgazdaság a világpiactól abszolút függő helyzetbe. Ezek előrebocsátása után Czettler Jenő a magyarországi kereszténypárti agrárprogram alapelveit következőkben vázolta: — Mi a gazda számára nem vagyonthozó nyereséget, csak tisztességes megélhetést követelünk. 1. Tisztességes bért a tisztességes munkáért mind a külső, mind a belső piacokon. 2. A mezőgazdasági termelés átszervezését, beleértve a termelési költségeknek (adók, ipari cikkek stb...) leszállítását is, hogy a gazda az agrárválsággal szemben megvethesse a lábát. 3. A mai válságból származó köz- és magánadósságok rendezését és a mezőgazdasági hitelügy magas nívóra emelését. 4. Végül a mezőgazdasági munkásnak munkaalkalmat, elsősorban célszerű telepítés, közmunkák és a termelés átszervezése révén. Ez a Keresztény Párt agrárpolitikájának négy sarkalatos pontja. Talán mások ennél többet mondanak, de ismerjük a magyar közmondást: Aki sokat markol keveset fog. Ami a földteher-rendezés kérdését illeti, arra nézve a kiváló magyar szakértő a következőket mondotta: — A közönség a mezőgazdasági hitelkérdést igen egyszerűnek tartja. Tudnunk kell azonban, hogy végleges megoldást nem jelent sem a moratórium, sem a kamatlábcsökkentés, sem az adósságelengedés. A Keresztény Gazdasági Párt azért követelte legutóbbi határozatában is olyan akció megindítását a moratórium ideje alatt, amely a mezőgazdasági hiteléletet tartósan szanálja. Ez az akció két irányú: egyik, a közönség előtt legjobban ismert probléma, a földtehermentesítés, a másik sokkal fontosabb, az inflációs időkben tönkrement mezőgazdasági hitelszervezet újraépítése. Nézzük a földtehermentesítés néhány fontos kérdését! Meg kell állapítani pontosan és ezt a telekkönyvek alapján nem lehetetlen megtenni, hogy hány túladósodott gazdáról van szó. Ki kell mindenekelőtt kapcsolni az olyan szélsőségeket, mint amikor valakinek elenyésző csekély az adóssága, vagy amikor valaki kétszer annyi adóssággal terhelte meg a birtokát, mint amennyi e birtok értéke. A másik kérdés a birtokkategória prob Földrengés Írta: Bethlen Margit A vékonylábú berakott asztalkán, amely a kerevet mellett állott, különböző tárgyak laktak. Legszembeötlőbb rajta a lámpa volt, narancssárga ernyőjével és magas, átlátszó üvegszárával, amely mint a hasznos praktikusság megszemélyesítője, kétségtelenül uralta a helyzetet, ő nem jelentett mást, mint ami volt: világításra való berendezés és azzal vége. Az asszony, akinek tulajdona volt, saját maga szerezte be, az ernyőt is ő készítette nemrég külön e célra vett selyemből. Még csak emlékek sem fűződtek hozzá, mert amikor az asszony a lámpát megvette, már túlvolt azon a koron, amikor az emlékek képződni szoktak. Ez valahogy meg is látszott rajta, oly közönyösen, merev nembánomsággal állott helyén, mintha abban a szent pillanatban hozták volna oda a boltból. A körülötte csoportosuló többi tárgyon ez nem vevődött észre. Sőt, akármilyen különnemű társaság is volt, az idők folyamán valahogy összeolvadtak, összesimultak, mindegyik közülök megtalálta a maga kisebb-nagyobb helyét, amelyen szerepét úgy a maga, mint társai szempontjából harmonikusan betölthette. Volt azon az asztalkán családi kép, amely az asszony gyermekeit ábrázolta, akik réges-régen elhagyták már a családi fészket, széles, díszes keretben, elfakuló színekben a kerekded, gyermekes arcok. Mellette állott egy masszív ezüstcsésze, amelyet férje annakidején úrlovasversenyen nyert. Az asszony úgy érezte, hogy ez a csésze, amely urának legfőbb büszkesége volt, legjobban is jellemzi házasságuk és egymáshoz való viszonyuk egész lényegét: hideg, értékes, sima és lélek nélkül való. Még egy másik ezüsttárgy is gubbasztott az asztalkán, de annak felülete mindenféle össze-visszadomborodó képecskével volt kiverve, belsejében pedig szintén képek voltak, újabb és régibb keletű fotográfiák, rokonok, barátok, családtagok és összeverődött ismerősök képei, tarka és véletlenül összerakott mozaik az asszony elmúlt életéből, amelyen ittott ő maga is szerepelt. A doboz mellett furcsa, fából faragott, primitív barna madár kucorgott, amelynek hosszú, hegyes csőre vádlólag látszott valamerre mutatni. Sem művészi, sem anyagi értéket nem képviselt, de az asszony valahogy nem tudott tőle megválni. Párját és hasonmását ő adta volt egyszer, valamikor annak a férfinek, aki őt azóta régesrégen elhagyta. Talán tudat alatt úgy érezte, hogy míg ez itt van nála, addig mégsem szakadhatott el minden kapocs közöttük. A férfiak régen rájöttek arra, hogy az asszonyt nem egyik főhibája, hogy nem tud logikusan gondolkozni és hogy túlságosan érzelmi életet él. Mindezeken kívül volt az asztalkán egy kutya is, nagy, fehér, gyönyörűen kidolgozott porcellán puli, amelyről a férfi, aki azt neki sok évvel ezelőtt karácsonyra adta, azt mondta, hogy éppoly hűséges és elpusztíthatatlan, mint az ő, — a férfi — szerelme. Az asszony sokszor gondolt e szavakra, miközben keze szórakozottan végig simított a sima porcellántesten. Valóban szinte eltörhetetlen volt. Semmi sem állott ki belőle, ami letörhetett volna. Az asszony hosszú órákat töltött a kereveten, olvasva, kézimunkázva, néha-néha felnézett és szeme megakadt az egyik vagy másik tárgyon. Elmosolyodott, vagy esetleg egyik-másik ránc, amely az idők folyamán szája körül képződött, mélyebben vésődött pillanatnyi elmerevedésében, aztán folytatta előbbi foglalkozását. Csak a lámpára nem pillantott soha. Kivéve olykor, ha rosszul égett. Valamelyik napon aztán érthetetlen dolog történt. A föld megmozdult a padló alatt és mint álmában forduló óriás, vállának egy rántásával széjjelszórt mindent a szobában. A fal is megrepedezett helyenként, az asztalon levő tárgyak pedig, mintha leseperték volna őket, úgy hevertek szerte-széjjel, az ezüst doboz nyitva tátongott, az apró képek az eltört lámpa petróleumában ázva, a családi kép díszes kerete eltörve, csak a kerekded, gyermekes arcok mosolyogtak épúgy, mint annakelőtte, mint valami elfakuló, kedves emlék. Az ezüstcsésze nem szenvedett kárt, csak épp egy-két