Erdélyi Lapok, 1932. október-december (1. évfolyam, 219-295. szám)
1932-12-25 / 291. szám
I. évf. 291. sz. — Vasárnap, 1932. december 25. Erdélyi Lapok A NAGYHORTOBÁGY Mi az a „Hortobágy?“ Annyit igen mindenki tud, hogy egy nagy kiterjedésű pusztaság, amely a Magyar -Alföldön, Debrecen város határában fekszik. Azt azonban már kevesen tudják, hogy nemcsak Debrecennek, hanem a környékbeli városoknak és községeknek tek mint Karcagnak, Hajdúszoboszlónak, Nádudvarnak stb . van „Hortobágyuk.“ Ezek a pusztaterületek összefüggő egészet alkotnak, amelynek kiterjedése 174.000 katasztrális hold, — vagyis valamivel nagyobb, mint Esztergom vármegye. Amit közönségesen „Nagyhortobágy“-nak szokás nevezni, — az ennek az óriási síkságnak csupán egy része: az a 49.000 hát. holdnyi terület, amelynek boldog, vagy boldogtalan tulajdonosa az ősi civisváráros, Debrecen. Nevét a Hortobágy az azonos elnevezésű folyóról vette, amely a pusztát két részre osztja s amely hajdanra jelentékenyebb víz volt. Bizonyítéka ennek a kilenc boltíves, öreg kőhíd, amelyről ezt mondja a pásztornóta: Debrecennek ván egy nize, Kinek Hortobágy a neve. Van egy régi kőhíd rajta, kilenc lyukra beállítva." A folyócska ma már csak keskeny ér. Nyaratszakán egész vízkészletét játszva kiihatná egy-két szomjas ökör. Sokan a magyar élhetetlenség beszédes dokumentumának tartják a mezőgazdasági kultúra alá nem vont, kihasználatlan pusztát. Ezek a „mindent jobban tudók“ azonban nem vesznek számításba bizonyos körülményeket. Feledik, hogy a Hortobágy-puszta területén a középkorban huszonkét virágzó község dolgos népe élt és gazdálkodott A községek azonban a XVI. században — a török invázió alatt — elpusztultak. A lakosság pedig földönfutóvá vált. Ám igen megjárná, aki ma telepítés útján akarná a Hortobágy problémáját megoldani. A nagy puszta ma már valóban puszta, mely — mint ilyen — egyetlen község népét sem tudná eltartani. Oka ennek a Tisza-szabályozás. Azelőtt a Tisza-folyó évente kétszer — tavasszal és őszszel — elárasztotta és iszapjával megtermékenyítette a Hortobágy földjét. Ez az áldásos megöntözés most már a múlté. A természetes öntözés hiánya miatt, a különben is esőszegény éghajlat alatt, olyan arányokat öltött a Magyar Alföld rákfenéje, az elszikesedés, hogy a roppant méretű területen ma már alig lehet az úgynevezett „rideg pásztorkodás“-on kívül más gazdasági hasznosításra gondolni. Pedig sokat és sokan foglalkoznak a nagy kérdéssel. Maga Debrecen városa is igen szép gyakorlati eredményekre hivatkozhatik. A puszta legkedvezőbb fekvésű részén 3600 kat. hold kiterjedésű halastavat létesített, amely a Tiszából relais-soros szivattyútelep útján kapja a vizet. A halastó létesítésének célja voltaképpen az volt, hogy ezt a jelentékeny területet „műrét“ számára eliszaposítsák s aztán újabb területet fogjanak be mesterséges haltenyésztésre. Ugy de egy „csekélység“ kimaradt a számításokból. Az nevezetesen, hogy Európa e legnagyobb és legmodernebb halastavát a város — a háború alatt — mintegy negyvenezer hadifogoly igen olcsó kényszermunkájának kubikoltatta ki. Manapság — bérmunkával — ilyen roppant méretű létesítmény előállítása egyenesen a legcsapongóbb fantázia birodalmába tartozik. A halastó tehát megmaradt halastónak s az intenzív haltenyésztés, ha a városnak nem is, de a bérlő részvénytársaságnak kitűnő üzleti eredményekkel fizet. A 84 külön medencéből álló halastó ismertetésére különben még visszatérünk. Vannak azonban más irányú törekvések is. Az egész „Nagyhortobágy“ mesterséges öntözésére grandiózus tervet dolgoztak ki az ügy legmárkásabb nevű bel- és külföldi szakértői. A megvalósításnak nincs is más akadálya, mint a magyar szegénység. A tőke és a vállalkozási kedv katasztrófális hiánya. Próbálkoznak erdősítési tervekkel is. Ámde itt is bajok vannak. Az a kutya „vadszik“ oly mélyen marta be magát a talajba, hogy a legtöbb faféleség — még a szerény igényű akác- Csemete is — rövid senyvedés után undorral dobja magát az enyészet karjaiba. Pedig pompás csemetetelepet létesített a „Nemes Város“, amelyben hatvanezer különféle fajtájú fapalánta fejlődését — helyesebben vergődését — figyelgeti egész szakértő kollégium. Az eredmény majdnem semmi. Pedig a nagytekintélyű tudós urak még a pásztornép tapasztalatait is kutatásuk tárgyévá teszik. Az öreg számadó gulyást is megkérdezték: véleménye szerint milyen fa marad meg legbiztosabban a Hortobágy mostoha talajában? Az öreg nem késlekedett a válasszal s komolyan jelenti ki: — Itt, uram, nem marad más meg, csak a „köcsögfa“, meg a „dörgölőfa.“ Amely szakvéleményhez tudni kell, hogy „köcsögfa“ elnevezés alatt a tejes köcsögök kirakására szolgáló, ágas-bogas szárazfát, „dörzsölőfa“ alatt pedig azokat a földbeásott öles magasságú póznákat kell érteni, amelyekhez a szarvasmarhák — a legyek ellen való védekezésükben — hozzádörgölődnek. Megnyílt-e már... ? Külföldiek szinte kivétel nélkül hallottak valamit a Hortobágyról. Tudják, hogy „pusta“ és tudják, hogy „Delibab“-ja van. Egyébiránt képtelen fantazmagóriák népesítik be a propagandától túlfűtött „globetrotteri“ agyakat. Például: Prof. dr Sauerbrunn Würtenbergből levelet intézett e sorok írójához, amelyben — látogatási szándékát jelentve — a „Puschta“-ról és Debrecenről fényképfelvételeket és leírásokat kér. Kapott egy szekérderékra valót. Pár nap múlva megköszönte a küldeményt, jelezvén, hogy különösen a debreceni „Nagytemplom“ képe nyerte meg magas professzori tetszését. Levelét e szavakkal végzi: — Ich bitte noch einige Informationen, und zwar: 1. Wo liegt die „Puschta“? Vor, oder hinter der Kirche? 2. Ist schon das „Delibab“ geöffnet? (Magyarul: Még néhány információt kérek és pedig: 1. Hol fekszik a puszta? A templom előtt, vagy mögötte? 2. Megnyílt-e már a „Délibáb?“) Megkapta a választ a következőkben: 1. A puszta a templom mögött, de attól 49 kilométerre fekszik. 2. A délibáb szép, szélmentes nyári időben az idegenforgalom fáradt vándormadarai számára, fajra, nemre és hitvallásra tekintet nélkül állandóan nyitva áll. A tudós jött, látott és nem győzött betelni a puszta elragadó, romantikus szépségeivel. Három héten át lakta meg a híres „Nagycsárdát.“ És visszatérőben darutollas pörge csikóskalappal sétált végig a debreceni főutcán. Hiába, rabul ejt a puszta. Erről a varázserejéről azonban más alkalommal essék szó. Kaviár a csárdában, Villany ég a lámpában Nagyhortobágy középpontja a híres-nevezetes „Nagycsárda.“ Kiszállsz a világ leglassabb, legunalmasabb vicinálisából. Pár száz lépést sétálsz a csenevész akácokkal szegélyezett úton s máris feltűnik a csárda épületének oszlopsoros, boltíves tornáca. A puszta egysíkú végtelenségében a tömör, ósdi épület csaknem monumentálisnak tetszik. Alaprajza szerint „L“ alakú. Homlokzati részén van az igazán magyaros vendégszeretettel hívogató, tágas világos, napsütéses tornác, honnan bejárás esik a belső helyiségekbe: a söntésbe, a „szálak“ba, meg a vendégszobák is. A söntés a pusztai nép találkozóhelye és — mint ilyen — farácsos „kármentőjé“-vel, búbos kemencéjével, őseredeti hamisítatlanságában legérdekesebb része a „nagycsárdá“-nak. A két nagy szála már valóságos étterem, sőt több: idegenforgalmi attrakció. Mindenekfölött azonban stílusos. Nemcsak az iparművészeti disztingvált műízléssel megtervezett bútorzat, hanem még a legjelentéktelenebb, apró kis polcocska is nemesen ősmagyar egységgel simul a pusztai jelleg és környezet harmóniájához. Az összhangot éppenséggel nem bontja meg, hogy a népdal előírásával ellentétben nem „ecet ég“ , hanem a saját áramfejlesztő telep villanya fénylik a lámpában. Légy egész nyugodt, nyájas olvasó, a lámpaüveg azért szabályszerűen kormos és illúzióidat nem zavarja semmi. Az sem, hogy a szőke fürtű „csárdásgazda“ csontkeretes szemüveget visel, valamint az sem, hogy a csigatészta-levesből, birkatokányból és zsírban sült fonatostésztából készült, valóban gusztusos pusztai ebéd elé ízelítőült kaviárt, frissen csapolt Dréher-sört és hollandi likőröket kínál az üzleties szellemű csárdabeli vendégszeretet, így van ez jól. Másként nem is lehet. Az idegen manapság a romantika mellé legalább is a hálókocsik kényelmét és az étkezőkocsik konyhájának tökéletességét követeli. Nos, ezt a hortobágyi nagycsárda „adminisztrációja“ igen bölcsen tudja. Feltálalja neked a paprikás, zsíros, fűszeres pusztai ebédet, ám arra is el van készülve, hogy e nehezen emészthető „magyar igazságokat“ nem bírja meg elkényszeredett városi „kákabeled“. Nyújtja tehát számodra Brillat-Savarin konyhaművészetinek inyencfalatait is. E sorok írója — mintegy három évtizeddel ezelőtt — a hortobágyi nagycsárdában ízlelte meg először a kaviárt s ugyanott ismerkedett meg a „lahgouste“ nevezetű tengeri barommal is. Hogy azonban „élesre köszörült, villogó gatyával“ halálos párbajt vívó vad csikósok „nyereg alatt“, étkezési, vagy egyéb célokra húst puhítottak volna, azt egyetlen ízben sem volt alkalma tapasztalni. Ámbár — megrendelésre — talán?!! Sok mindent fogunk még a nagy pusztáról és őseredeti népéről elmondani. Most mért csak annyit, hogy a csárda vendégszobái 40—50 úri vendég ellátására vannak olyan kifogástalan kényelemmel berendezve, hogy még a fürdőszoba és egyéb „vízműves“ mellékhelyiség sem hiányzik. (—ob—) OLYAN, MINT AZ OTTHON, NYUGODT. KELLEMES ÉS OLCSÓ CZIPÓTI GERENC 1/ VENDÉGLŐJE A JL KÁT. KOR-ben ahol a legjobban étkezhet a legolcsóbb árakon. Eljegyzések, esküvők, társasvacsorák csak CZIPÓTH FERENC-nél. Kitűnő, tisztán kezelt italok. Gyors kiszolgálás, olcsó abonoma. Bünhödés Zúgnak a szelek, sötét az ég Harsog a vihar, fagyos a jég, Sikolt az orkán, szörnyű éjben Halad egy szánka s messzeségben... Nézik a farkasok. Smvfr az ostor, feszül a hám, Rántják a lovak, repül a szán, Száguld az éjben hó pusztában, Vad zivatarban, egy magában futnak a farkasok. Csikorog a szán, ropog a hó, Hördül az ember, horkan a ló, Éles ösztönnel érzi az állat S tudja az ember: meg nem állhat, Gyorsak a farkasok. Biztat az ember csüggedéssel Kidobja kincsét megvetéssel... Érzi a bűnét, sápad... s kérked: „Nincs senki, aki utolérhet! Nosza hát, farkasok!1' Vad beszüléssel tör ki átka Lángol a szeme, habzik szája... S pattog az ostor, szakad a hám, Szöknek a lovak, marad a szán... S jönnek a farkasok... Joós László. 21