Erdélyi Lapok, 1935. január-március (4. évfolyam, 1-74. szám)

1935-01-01 / 1. szám

Főszerkesztő: KERESZTÉNY MAGYAR POLITIKAI NAPILAP Főmunkatárs: dr Pa­ál Árpád IV. évfolyam, 1 (869) szám. * Kedd, 1935 január . dr Gyárfás Elemér r 'fsfc’ti M­it v­árhatunk a jövőtől? Dr Gyárfás Elemér beszámoló beszéde a Magyar Pártnak Gheorgheniben (Gyergyószentmiklóson) december 30-án tartott gyűlésen Kisebbségi életünk kimagasló eseményének látom a felirati vitában előterjesztett javasla­tunkat, mellyel helyzetünk barátságos rendezé­sét kértük. Komoly megfontolások kényszerítettek erre az elhatározásra. Kisebbségi politikánk eddigi hármas alapja. Népünk jogainak védelmét és érdekeinek érvényesítését mindezideig hármas alapra fek­tettük. Románia alkotmányára s ennek alapján hozott törvényeire, a békeszerződések kisebb­ségi rendelkezéseire és — nem utolsó sorban — arra a nagy erkölcsi és anyagi erőre, melyet né­pünk műveltsége, vagyona és választótömegei képviseltek. Másfél évtizedes nehéz munka után, fájda­lommal láttuk, hogy ezek az alapok roskadoz­nak a rájuk nehezedő nyomás alatt s ugyan­akkor az Európaszerte erősödő nacionalizmus s a feszült külpolitikai helyzet olyan vihart ka­var föl, mely tövében rázza meg szerény ki­sebbségi életünk alapjait. E vihar által felkorbácsolt szenvedélyekkel szemben játékszereknek tűnnek fel a törvény­ellenesség miatti contenciós­ perek, az alkot­mányellenesség címén indítható keresetek, a kisebbségi sérelmek miatt Genfbe intézett pa­naszok s ugyanakkor népünk kulturális érté­keit az elfogult iskola­politika, vagyonát az el­hibázott gazdasági rendszer s választóten­ger­­nek átütő­ erejét az elfajult pártharcok veszé­lyeztetik. Fel kellett tehát tennünk a kérdést, hogy várhatju­k-e az eddigi alapokon sérelmeink or­voslását és helyzetünk meg­javulás­át? A fedelet, sajnos, nem volt biztató. Ebben az aggodalom teljes lelkiállapotban írtam meg 1923-ban Erdélyi Problémák című könyvemet­, melyben mindkét oldal felé igye­keztem kimutatni a Maniu által ridegen meg­szövegezett, kiegyenlítést nem tűrő elmélet helytelenségét s az erdélyi magyarság történelmi hivatását abban jelöltem meg, hogy „összekötő kapocs legyen a Középeurópa tengelyében el­helyezkedett román és magyar nép között“. Szükségesnek látom szó szerint idézni azo­kat a szavakat, melyekkel e könyvemet befejez­tem. Ezeket írtam: „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja érteni Budapesten, hogy a ro­mánság ellen elhangzott minden haragsugal­la szó végeredményben az erdélyi magyarság tes­tét, intézményeit, birtokállományát, kultúrái­t sebzi meg és meg tudja értetni Bukarestből, hogyha barátra és szövetségre van Romániának Akik rajta tartjuk kezünket a román köz­vélemény ütőerén, láthattuk, hogy miként gyöngül napról-napra az a felfogás, mely a ki­sebbségekben az új államalakulás megbecsü­lendő erőgyarapodását látta s miként erősödik az a szélsőséges, barátságtalan, elfogult elmé­let, mely minket csak alkalmatlan tehernek te­kint, akik akadályozzuk a román nemzeti gon­dolat érvényesülését, útjában állunk a városok elrománosodásának és felnövekvő ifjúságuk el­helyezkedésének, akikre tehát a látszat kedvé­ért tekintettel kell ugyan lenniük, de akiknek ignsú retese és felölvonzlása lehet csak a célja minden román nemzeti pon­tikának. Ezzel a felfogással népünk önvédelmi és önfenntartó küzdelmét összhangba hozni vagy csak páruuzamosra is állítani lehetetlen, bár­mily szerény mértékre fokozzuk is le igényein­ket. „Vagy mi, vagy­ok!“ Ha ezt a felfogást a román közvélemény osztatlanul és végérvényesen magáévá teszi, akkor népeink viszonyára nézve az áll, amit Maniu Gyula 1921-ben, az egységes Románia parlamentjében így fejezett ki: „Nekem mindig az volt a nézetem, hogy a román nép és a ma­gyar nép között nem jöhet létre megegyezés: vagy mi, vagy ők!“ Mikor ez a felfogás az erdélyi román nem­zeti párt vezérének ajkáról elhangzott és jórészt ennek hatása alatt, Maniu politikai ellenfelei is, az 1922. évi választások alkalmával minket már az országra nem kívánatos elemként kezelek s egyszerűen kitörülni igyekeztek Románia köz­életéből. ugyanolyan mélységes aggodalom ülte meg lelkünket, mint ma, mikor ugyanennek a gondolatnak újabb térhódítását látjuk. szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére hétmillió ro­mán állampolgár fajrokona a zálog — akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén“. „Ha nem — akkor az erdélyi magyarságra is ugyanaz a keserű, tragikus sors vár, mint a török-örmény-bolgár-szerb-görög néptöredé­­kekre". Idéznem kellett e tizenegy év előtt leírt sza­vakat, mert amikor most, javaslatunk indoko­lásául azt mondottuk, hogy ki akarjuk emelni a kisebbségi kérdést s a román néphez való vi­szonyunkat a nemzetközi vitás problémák kö­zül, mert nem akarunk túszok lenni nemzet­közi konfliktusoknál, sem árucikk nemzetközi alkudozásoknál, akkor más szavakkal s talán kevesebb határozottsággal, de ugyanazt a gon­dolatot fejeztük ki. (Folytatás az 5-11ő oldalon) Köszöntésünk az új évfordulón Boldog újévet kívánunk olvasóinknak. A naptár szerinti új esztendő egyúttal la­punk életének is új esztendejét jelenti. A kez­déseknek, a próbáknak három első évén im­már túl vagyunk, s benső megelégedéssel gon­dolhatunk arra, hogy e három év alatt lelkiis­meretes munkával igyekeztünk a sajtóélet te­rületén helyet biztosítani a keresztény és ma­gyar eszmények együttes föllépésének. Igyekez­tünk rávilágítani, hogy a vallásosság és a nép­hagyományaink iránti hűség együtt a legerő­sebb erkölcsi alapot adják, s együtt azt a ne­mes értelmű nemzeti érzést tudják megszilár­dítani, mely a felebaráti szeretetnek népenként a legjobb és legtökéletesebb megvalósítója. Igye­keztünk kifejezést adni annak az erős meggyő­ződésnek, hogy a felebaráti szeretetnek ilyen népenkénti megvalósulása, vagyis a keresztény­ségnek a nemzeti érzésekben való uralma lesz az a legfőbb lelki tényező is, mely az úgynevezett népkisebbségi kérdésben az igazi, a méltányos és igazságos megoldást elhozza. Az új esztendő körülbelül alkalmat ad rá, hogy ennek az erős meggyőződésünknek ismé­telve és még több hangsúlyozással adjunk megnyilatkozásokat. Boldogok lennénk, ha ez­zel népünk sorsának előmozdításában szolgála­tokat tehetnénk. Eddigi munkánk becsületes és következetes folytatásával, nap-nap után, őszinte buzgósággal fogunk törekedni erre, s törekvé­sünkben megerősít az alázatos hit, hogy Isten megsegíti a benne bízókat és az imádkozva dol­gozókat. Boldog újévet kívánunk olvasóinknak. Nem a megszokottságtól elkopott értelem­mel mondjuk e szavakat, hanem lelkünk teljes átérzésével. Magunk előtt látjuk a küzdő csalá­dok ezreit, s a kisebb-nagyobb társadalmi kö­zösségek gondja között élő oktatókat, lelki atyá­kat és más hasznos foglalkozásúakat, kik együtt mind a jelenbeli önfenntartásért és a hinni-remélni tudás állapotáért, továbbá az egymás kölcsönös kisegítéséért végzik a maguk megállás nélküli munkáját. Magunk előtt látjuk az ifjú nemzedéket, mely ebben a dolgos kör­nyezetben végzi az összehasonlításokat a névtelen önfeláldozások folytonossága és a külső körül­mények szűkreszorított kilátása között, s az élet ellenmondásai között is az életösztön irá­nyait keresi. Magunk előtt látunk gyermeket, ifjat, öreget, kik soraink fölé hajolva, azokon keresztül mind az ismeretlenségbe néznek, mi­kor a „boldog újév“ kívánalmát olvassák. Legyen mindnyájuk számára ez az isme­­retlenség életük jótevője! Akik így körülöttünk állanak, azok a hit és néphűség közös eszményét vallják velünk együtt életük meggyőződéseként. Ez a meggyő­ződésbeli közösség valami nagy családi körré tesz bennünket, hol az egymással való beszél­getés nem vész el a nagyképű szólamokban, hanem az őszinte bensőség a természetes élet­­szabály. Ebben a nagy családi körben a mi ta­nácsadó, útbaigazító szavunk is nem igényes fensőbbséggel akar szólani, hanem a magunk közösségének a szívedobbanásaként, vagy lel­­kiismeretvizsgálatként. Azért, hogy magunk legbensőbb szavaként erősítse azokat, akik amúgy is helyes úton járnak, s éreztesse a ve­lük együtthaladó társadalmi közösséget Sza­ Az erdélyi magyarság történelmi hivatása

Next