Erdélyi Lapok, 1936. január-március (5. évfolyam, 1-74. szám)

1936-02-12 / 34. szám

6 Feszti Árpádné visszaemlékezései elmúlt időkre, elmúlt emberekre Budapest. Saját tud. — Nem szerénység, inkább hiúság, női ösztön, hogy azt szeretném: a magam személyével csak akkor foglalkozzon a világ, ha már egy fehér orgona, egy fekete liliom és egy kis fehér petunia fog a sírom fe­lett nyílni, — mondja emlékiratainak egyik he­lyén Feszty Árpádné. Az emlékezés ideje tehát elkövetkezett és azok a lapok, amelyeken ez a nem mindennapi asszony nagy eseményekről, nagy időkről és nagy emberekről számol be, ma talán még érdekesebbek, mint valaha. Bárhol nyissuk is ki ezeket a régi feljegy­zéseket, kedves pillanatfelvételek néznek fe­lénk. Laborfalvy Róza és a sok titok Laborfalvy Róza. A sors összehozta Jókai­val. Forradalmi szereplését, Jókaival való meg­ismerkedését, első évei hősies küzdelmét már sokan megírták, — mondja Fesztyné. Abban a percben, amint felvette a Jókai nevet, eldo­bott minden régi nexust, eltemette a múltat és új asszonnyá lett. Lelkesedéssel, kötelesség­­érzéssel akart,jó feleség lenni. És ez sikerült is neki. Megőrizte a férfi becsületét; szikla volt a forradalmárnak és hazafinak, erős fal, amire az író mindig támaszkodhatott, de boldogságot adni nem tudott. Az az erő nem adatott meg neki. Mennyi dicsőség, ünnepeltetés és szeren­cse részese lett! Férje a legnagyobb költő, a legpoétikusabb alak, legjobb férj, minden kí­vánságát teljesítette, szerették egymást és mégis talán sohasem volt boldog. Nem tudott az lenni, se mást azzá tenni. Nem tudott ciró­gatni, mosolyogni, otthont teremteni. Tragédia volt ez. Gyönyörűen mondja Mikszáth „Jókai Mór élete és kora“ című munkájában. Annak a háznak az volt a tragédiája, hogy túl sok volt benne a titok, bízhatatlan lényeknek tartott, mint valamilyen csínos tarkatollú madarat, például papagályt. Az beszél is, harap is, de mégsem ember. Jobb tőle „drei Schritt vom Leib“ maradni. Az egyes nőt nagyon lenézte, így azután sokszor, egészen komikus helyzetekbe került. Sose felejtem el. Egyszer dühösen jött az iskolába és egy kötőtűt dobott le az asztalra, ezzel a kijelentéssel: A nők a földgolyó leg­neveletlenebb és legelviselhetetlenebb termet­­ményei. Kérem, találok az Andrássy-úton egy kötőtűt Gondolom, érték, felveszem és a legelső szembejövő nőnek odaadom. Tényleg örömmel nyújtottam át a tűt egy csinos fiatal lánynak, azt gondolva, hogy meg lesz hatva a jóakarattól. Képzeljék, mi történik. Dühösen végignéz raj­tam. Bolond — mondja megvetően és büszkén továbbsétál. Én pedig ott állok az Andrássy­ út közepén szegény kötőtűmmel és bámulok. Ilye­nek a nők... Az ember jót akar s ez a köszö­net. Hogy lehessen kiigazodni köztük? T'­y­ y Feszty Árpád kályhája Fesztyné kötetét néhány olyan feljegyzés egészíti ki amelyben Feszty Masa számol be édesapjáról. Annak — mondja —, hogy apám műter­mébe nem volt szabad bemenni, végzetes kö­vetkezménye lett. Rossz volt a kályhája és ezt senki sem tudta. Egyszer, tán másfél évvel a halála előtt, valami fontos okból muszáj volt vele napközben beszélnünk. Elmentünk hozzá. Lakásunk a Damjanich-utcában, műterme pe­dig a Rottenbiller-utcában volt. Szörnyű dol­got láttunk itt. Párducbőreit magára csavarva, lila ajkakkal, jéghideg kézzel, lázasan dolgo­zott, és mert kétségbeesésünk, szeretetünk , sajnálatunk valahogyan őszintévé tették, b­e val­lotta: már a második télen fest így, de sose volt olyan napja, amit arra szánjon, hogy a kály­háját, megigazíttassa. Ezért nem akarta, hogy eljöjjünk hozzá. Ha ennek az embernek bűne hibája, valami levezekelni valója lett volna a földön, azon a két rettenetes télen, amikor va­cogva és prémekbe burkolva festett olyan ké­peket, amilyeneket utált, amikor az álmaira még csak gondolni sem mert és amikor szív­dobogást kapott a meghatottságtól, ha heten­ként egy órán át pár vonást odakenegetett két éve alvó egyik tájképére, — azon a két télen levezekelt mindent.... Végre álljon itt egy kis vers, amelyet a most elhunyt özvegy és leánya a legkifejezőbb Feszty-búcsúztatónak tartott és amely­­annak­idején az egyik hetilapban jelent meg. Színes álmoknak magyar álmodója. Elcsillapult hát és fantáziád. Nagy keblére öleli a róna Hozzája megtért, megtörött fid­t... Sírja felett dalt kelepel a gólya, Szebb színeket bont minden kikelet: Örökszép álmok örök álmodója, Jó Feszty Árpád — az Isten veled... Nagy események szemtanúja, nagy embe­rek meghitt jóbarátja szállt most sírba Feszty Árpádnéval. Vele egy darab szép magyar muli tűnt el közülünk. Erdélyi Lapok V. évf., 34. szám. —­ Szerda, 1930. február 12. Amikor Petőfi az égbe hívta Jókait A második hős, aki Fesztyné emlékiratai­ból elénk lép: Jókai Mór. Sose felejtem el, — mondja Fesztiné. Rö­vid idővel ezelőtt történt, hogy utoljára láttam. Petőfi halálának ötvenéves fordulóján felszólí­tották, hogy tartson emlékbeszédet Segesváron a síremlék felett. Forró nyár volt és 8 gyengél­kedett. Féltettük nagyon és bár mindenáron menni akart, addig kértük az urammal, míg megírta a lemondó levelet, öreg, beteges, nem neki való az utazás. Helyette Kovács Gyula szí­nészt bízták meg a fárasztó, de gyönyörű fel­adattal. Másnap azután, hogy az ünnepélyt meg­tartották, kétségbesetten, jajszóval rohant be hozzánk: Kovács Gyula meghalt. Meghalt a sír felett. Én öltem meg, az a halál nekem volt szánva. Engem kért, engem hívott Petőfi. És sírt, zokogott olyan szivettépően, keser­vesen, mint ahogy nem őt, de tán senkit sem láttam sírni soha. Egy megkínzott óriás fáj­dalma lehet ilyen. Három napig bezárkózva, összezúzva ült szobájában. Nem evett, nem ivott és ami életében soha nem történt, nem írt. Mi mehetett ez alatt végbe a lelkében? Petőfivel mit beszélhetett? Szinte hátborzongató volt az az érzés: míg mi mindennapi apró munkán­kat végezzük, a közelünkben Petőfi és Jókai lelke olyan rettenetes, grandiózus kibeszélést tartanak, amilyen felségeset ők sem tudtak volna megírni. Attól a naptól fogva nem lát­­­m, hogy Petőfi arcképét nézegette volna. Félt le. Mintha félt volna az egész élettől is Mintha érezte volna, hogy ilyen szép halála m­ár nem lehet többé. Jókai egyedül marad Amikor Jókai­né meghalt. Mama halála után papát a kétnapi ápolás és az izgalmak teljesen tönkre tették, — meséli Feszty Árpádné. Mint egy gyermek erőtlenül föl-alá szaladgált a szobában, kezeit tördelte és egyre azt hajtogatta: Mit csinálok egyedül eb­ben a nagy lakásban öreg napjaimra. Nem tu­dok többet írni, megszűntem költő lenni. Mondtam neki, nem hagyom el soha, vele ma­radok, vezetem a házát, lemondok minden ön­álló tervemről és nem leszek más, csak az a szerető hálás lánya. Hogy szeretett akkor! Hogy csüngött rajtam! Olyan volt mint egy kis gyermek, nem tudott egy óráig nélkülem lenni. Egy hónapig még aludni is be kellett vinnem egy díványt a szobájába. Miután rendkívül gyenge volt, rávettem: menjünk egy hónapra Olaszországba. Ott teljesen össze is szedte ma­gát. Még az első héten, ha a lépcsőn ment vagy kocsiból szállt ki, úgy tartottam majdnem az ölemben, mint egy kis gyermeket. Arról pa­naszkodott, hogy nem tud aludni, mert álmá­ban mindig borzasztó látomásai vannak. Nem híd­tani, nem is fog soha, mert a felesége van a múzsája. Végre a harmadik héten Nápoly­ban kezdett lassan-lassan magához jönni. Mire hazaértünk, megerősödött és meg volt mentve. Akkor írta: Utazás egy sírdomb körül című munkáját. Mikszáth megjósolta a jövőt Mikszáth Kálmán. Nem az a Mikszáth, akit általában ismernek, hanem a keserű, éles fej, aki megérzi a közeledő tragédiákat. Politikus vacsora volt Jókainál. Tíz óra­kor a házigazda asztalt bontott rendes szokása szerint és kijelentette: tíz óra, öregapátok aludni megy. Sokan elkentek. Négyen marad­tak az asztalnál, Mikszáth. Feszty, a felesége és egy közös jóbarátjuk. Mikszáth pecről-percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és ne­vettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Elő­ször azokról, akiknek üres széke és pohara még ott állott, azután tovább, a Monarchiában sze­replő összes alakokról. Látta mindenkinek a hivatását. Elmondta: mindegyiknek mit kel­lene csinálni és megjósolta: egyik sem fogja azt megcsinálni. Kifejtette és a társaság fog­vacogva hallgatta: hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe ez az ország. Jósolt mindent, ami bekövetkezett. A Habsburgház összeomlá­sát, háborút, nemzetiségek lázadását és a leg­rettenetesebbet: a belső összeomlást. És ami­kor megszólalt az első kakas, hirtelen feltolta jobbfelé az egyik szemöldökét, balfelé a szája szögletét és mesélni kezdett egy kakasról, ame­lyik összeveszett egy másik kakassal. Mi fázva, fogvacogva, kábult aggyal, de kacagni kezd­tünk. És amikor elment, egymásra néztünk és egyikünk sem tudta, igaz volt-e ez vagy ál­modtunk ... Székely Bertalan és et nők A nagy Székely Bertalan Feszty Árpádné tanárainak egyike volt. Csak festett, vagy rajzolt nő létezett szá­mára. Minket élőket — meséli — furcsa meg- A festő cipője Báró Mednyánszky László. A legjobb anekdotát, Farkas István me­sélte róla. Hónapok óta iszonyú rongyos volt a cipője. Végre Farkas rávette,­ hogy jöjjön vele cipészhez. Ki kellett keresni a város legsöté­tebb, legpiszkosabb boltocskáját. Világos, ele­gáns üzletbe a világ minden kincséért nem ment volna be. Farkas tolmácsolta Med­nyánszky vágyait: Cugos cipő legyen és nagy. A kisasszony felhúzott egyet a lábára. Med­nyánszky örült, hogy ilyen gyorsan átesett a rettenetes problémán, nagyszerűnek találta a cipőt és sietett a boltból. De pár lépés múlva, mindig szelídebben mosolygott, szóra­kozottan, ábrándosan nézett jobbra-balra, egy­szerre igazított valamit a cipőn, azután felsó­hajtott és elragadtatva kiáltotta: „Milyen jó is ez a cipő. Farkas rosszat sejtve, lenézett a nagyszerű cipőre. Uram isten, mit látott? Büsz­kén ragyogott ki a fehér harisnya ... Tudod barátom, mondta az öreg, kicsit nyomott, hát felvágtam. De semmi, azért mondhatom, ki­tűnő, nagyszerű cipő... Templomi lobogók, egyesületi és dalárda zász­lók, miseruhák (palást, várom, ciborium kö­peny, betegellátó tarsoly, stólák, stb.), vala­mint az összes templomi felszerelési zárgyak kehely, pacificalé, gyertyatartók, csengők, kánontáblák, stb). legmegbízhatóbb beszerzési forrása Romániában a mi 5510 kegytárgy- és egyházi malgari üzlete, Timisoara, Belváros, Püspöki palota. Ugyanott a legegyszerűbbtől a legdíszesebb kivitelű imakönyvek, szentképek, rózsafüzé­rek, érmek, valamint ió könyvek letrdúsabb raktára.

Next