Erdélyi Magyarság, 1990 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1990-11-01 / 4. szám
A Szentszék mostohagyermekei (?!) Holmi ateista, egyházellenes pamfletnek nem is lenne rossz a cím. Pedig nem az. Hívő, római katolikus ember veti papírra az így már-már káromlásként hangzó szavakat. Pedig káromlásnak se szánja. Ezt a keresztény ember tollából szokatlan címet - a fájdalom diktálta. Fájdalom, mert nemcsak érzésem, hovatovább meggyőződésem is, hogy mi, romániai római katolikus magyarok - valóban nem vagyunk édes gyermekei a Világegyháznak. Mintha - kiváltképpen az utóbbi fél évben - kényelmetlenekké is váltunk volna az Örök Város számára. Állandó panaszainkkal, igényeinkkel. Állítólagos — mondjuk ki - nacionalizmusunkkal. Miért is panaszkodtunk - panaszkodunk? Milyen igényekkel merészel előállni négy egyházmegye területén (Gyulafehérvár, Szatmár, Várad, Temesvár) élő egymillió százezer lelket számláló közösségünk, amelyhez még mintegy 80.000 német ajkú hívő is tartozik, többségében a temesvári és a szatmári egyházmegyékben? Régi fájdalmunk, hogy Kárpátokon túli hittestvéreink (a mintegy 250 - 300.000 lelket számláló moldvai csángóság) túlnyomó részét éppen a mi Egyházunk románosította el, a maradéknak pedig templomaiban tilos magyarul imádkoznia-énekelnie. A magyar közvélemény holmi körülhatárolatlan román nacionalista erőket és az erőszakkal elrománosított csángó papságot okolta-okolja ezért. Felületesen. A román, (világi) nacionalista erők legfennebb támogatták-támogatják az effajta törekvéseket. A csángó papság nagy része pedig nem szíve szerint, hanem Róma akaratát közvetítő főpapjai utasítására követ el mindent, hogy az évszázadok óta Moldvában élő magyarok elfelejtsék anyanyelvüket. Jászvásár - Iasi - megyéspüspöke, vagy Bukarest nemrég beiktatott érseke gyűlölné talán szülei - ősei - anyanyelvét? Aligha. A Szentszék akarata és szándéka szerint járnak el. A Szentszék pedig politizál is. Római katolikus román hívőket is akar: ha már a Moldvában, vagy másfelé élő románok nem hajlandók elhagyni ősi hitüket - a görögkeleti vallást - akkor mondjanak le a Moldvában élő magyarok - anyanyelvükről. Bár ne lenne igaz. Bár a fenti soraim rágalomnak minősülnének - hogy örömkönnyekkel a szememben követhessem meg a Kúriát, a Vatikánállam kormányzó testületét és nem utolsósorban Őszentségét. Régi panaszunk azonban nem egyedülvaló. A diktatúra múlt év december végi bukása után elégtétellel láttuk, lehetővé vált, hogy több mint negyven év után ismét megyéspüspökök vezessék a szatmári, temesvári és váradi egyházmegyéket is a gyulafehérvári mellett, ahol a folytonosság nem szakadt meg. A Szentszék küldöttei, a szentelő érsekek tapasztalhatták is a hívtak tömegeinek örömét, mélységes háláját. Annak is örvendettünk, hogy hasonlóképpen püspököt kapott Iasi, továbbá érseket Bukarest is. Valami azonban meghökkentett. Dr. Jakab Antal, gyulafehérvári megyéspüspököt - saját kérésére, előrehaladott korára és megrendült egészségi állapotára való tekintettel - nyugdíjazták, felmentették az Egyházmegye kormányzásától. Ez még rendben lett volna, hiszen az utódjául kinevezett Bálint Lajos személye biztosíték arra, hogy Márton Áron szellemi öröksége nem kerül ebek harmincadjára, Dr. Jakubinyi György segédpüspök pedig mindenben segíti, kiegészíti őt az Egyházmegye kormányzásában. A meghökkentő az volt, hogy miközben Róma imponáló nagyvonalúsággal tekintett el más egyházfők nem is sokkal régebbi és mindenképpen túlzottnak látott politikai kompromisszumai fölött, Dr. Jakab Antal püspököt, akit a kommunista diktatúra kerek tizenkét évig tartott börtönben (börtönéveiből több, mint két esztendőt ólombányában töltött), aki rendíthetetlen hűséggel tartott ki a boldog emlékezetű Márton Áron püspök mellett - szinte lábujj hegyen küldték nyugalomba, hűségét még egy nyilvánosan elhangzó pápai elismeréssel se jutalmazták. Azok után, hogy Jakab püspök megmentette a fehérvári teológiát, szembe mert szállni a diktatúra által elrendelt numerus clausussal és a templomrombolási kísérletek ellen határozottan mert és tudott tiltakozni! Ugyancsak leforrázottan vettük tudomásul, hogy a négy Kárpátokon inneni egyházmegye püspökeinek, papjainak és híveinek kifejezett óhaját - azt, hogy Gyulafehérvárt érsekséggé emeljék - Róma elengedte a füle mellett. Romániában - ezek szerint - egyetlen római katolikus érsekség lehetséges: a bukaresti. Olyan érsekkel, aki nem hajlandó megszólalni a romániai hívek túlnyomó többségének az anyanyelvén. Félünk. Attól tartunk, hogy a Szentszék az elcsángósodás sorsát szánta nekünk. Ezért érezzük magunkat mostohagyermekeknek. Vagy talán bűn az, ha anyanyelvünkhöz ragaszkodunk? Valóban az "ördög nyelve" lenne a magyar?! (Egyes moldvai csángó papok ezzel riogatják híveiket). Nem tudom, van-e a jászvásárin (Iasi) kívül római katolikus teológia, ahol egy nyelv a hívek egy részének (még mindig) anyanyelve — tiltott lenne? Nacionalisták lennénk, mert ragaszkodunk nemzeti-nemzetiségi mivoltunkhoz? A Szentszék iránti hűségünket - úgy egyébként - nem hinném, hogy bárki is megkérdőjelezhetné. A mi főpapjaink-papjaink a legnehezebb időkben is szigorúan ragaszkodtak utasításainak a tiszteletben tartásához, legtöbbjük börtön, sőt életük árán is. Méltó hittestvéreik voltak azoknak az erdélyi román görögkatolikus püspököknek-papoknak, akik példamutatóan kitartottak Róma mellett és akiknek a híveit több, mint negyven esztendőn át szeretettel fogadtunk templomainkban, miután az övéiket elvette az állam, hogy a görögkeleti egyháznak adja. Hűségünkért nem jutalmat várunk. Hisszük és valljuk, hogy a jutalmazás — akárcsak a büntetés, egyszóval az ítélkezés - Isten dolga. Mi csupán méltányosságot szeretnénk. És mert hiányoljuk ezt, talán méltán érezzük magunkat mostohagyermekeknek. Nem vagyunk kiváltságokra. Nem hisszük, hogy kiválóbbak volnánk más népeknél. De alábbvalók sem. Nyelvünket pedig mint minden nép, Istentől kaptuk. És ragaszkodunk hozzá. FODOR SÁNDOR író, Kolozsvár, a "Keresztény Szó" felelős szerkesztője