Erdélyi Magyarság, 1991 (2. évfolyam, 5-8. szám)

1991-02-01 / 5. szám

Vita Erdély • •• rr • r rr­­g­­­ovo) erői Vatra trükkök Európa 2000-ben Az 1916-os titkos szerződés II. ÉVFOLYAM 1991. FEBRUÁR Annyira vágyunk az új világra, a holnap Európá­jára, hogy képzeletünk­ben összemosódnak a le­hetőségek a vágyainkkal. Nem kevesen ábrándoz­nak arról, hogy Európa bármit megtesz értünk. Elandalítanak a sűrűn hallott elismerő szavak, hogy mi magyarok vol­tunk (vagyunk) a század­vég történelemalakító nemzeteinek zászlóvivői. Sokan képzelegnek arról is, hogy az európai népek hálája parttalan lesz, hi­szen — mondják — ’56- ban egy világbirodalom ellen mertünk hadra kel­ni, mert előre-hátra lépe­getve ugyan, de a hatva­nas évek magyar reformja a szo­cialista tervgaz­daság életképte­lenségére hívta föl a figyelmet s a hátsó ajtón bár, de technokratá­ink mégis meg­próbálkoztak a visszatéréssel Európába. Dobogtatja a szívünket a remény, hogy európai történelemként tanítják majd, hogy a pártállam "lebontásának" nem kis kockázattal járó stratégiá­ját mi terveltük el a Duna­­parton, s a német kancel­lár szavaival élve: a berlini szégyenfalat Budapesten kezdték bontani. Arról képzelegnek so­kan, hogy a hála parttala­­nítható, hogy Európa fe­lelős politikusainak emlé­kezete nem foszlik a jövő­ben sem a semmibe. Csakhogy a várakozók és önámítók megfeledkez­nek arról a történelmi ta­pasztalatról, hogy egy kö­zösség, esetünkben az egyesült Európa csak vég­szükségben hajlandó az adakozásra, egyébként maga is kapni szeretne - és nemcsak anyagiakban. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy amióta le­hetőségünk támadt a visz­­szatérésre oda, ahonnan kitessékeltek bennünket, örökös helyosztó verseny részesei vagyunk, nagy akadályversenyek és táv­gyaloglások részesei. Folyton arra kell töreked­nünk - mégha ez nem is sikerülhet mindig -, hogy átugorjunk a lécen, s hogy ne fulladj­unk ki a cél előtt. Európai helyosztó önbecsülésünk belső kényszere is arra kell sar­kaljon bennünket, hogy ne kevesebb hozományt vigyünk az európai ház­tartásba, mint amennyit magunkénak mondha­tunk, magyarán: vigyük magunkkal a vant, amit nemzetként megteremtet­tünk a Kárpát-medencé­ben. Azt a hatalmas szelle­mi kincstárat, amellyel itt­hon élő és külföldre kény­­szerített tudósaink világ­hírt szereztek, népi-nem­zeti kultúránkat, amely nemcsak gazdagítja az európai közös kincset, de amelytől színesedik is az ami mindannyiunké. Az irántunk táplált elismerés halványulása ellen bizo­nyítanunk kell, hogy ál­landó a teremtő és alkotó kedvünk, hogy a két keze szorgos munkájával épp úgy lehet valaki érdemes európai polgár, mint a művész, tudós, orvos vagy mérnök, akik a ren­det és az összhangot te­remtik meg a mindenna­pokban. Az irántunk meg­izmosodott becsülést csak úgy tudjuk megóvni a sorvadástól, ha alkotó­­készségünket, szervező erőnket, találékonysá­gunkat bevisszük abba a közös háztartásba, amely belátható időn belül a mi­énk is lesz. És persze ne feledjük, az irán­tunk megnyilvá­nuló rokonszen­­vet is csak akkor őrizhetjük meg, ha bebizonyít­juk, hogy az európai közös­ségben nemzet­ként akarunk je­len lenni, és a mássá szer­veződő Európában a ma­gyar nemzet egészének jövőjét óhajtjuk alakítani. H ha erről lemondunk, akkor hamar elveszíthet­jük az európai népek és politikusaik becsülését. Mert aki önmagát nem értékeli, az aligha igényel­heti, hogy mások megbe­csüljék. A huszadik század utol­só évtizede megismétel­hetetlen esélyt tartogat a magyarság számára. Ha képtelenek leszünk ezzel a páratlan történelmi le­hetőséggel élni, nemcsak a jelent tékozoljuk el, de jövőnket is.

Next