Erdélyi Magyarság, 1991 (2. évfolyam, 5-8. szám)
1991-02-01 / 5. szám
Vita Erdély • •• rr • r rrgovo) erői Vatra trükkök Európa 2000-ben Az 1916-os titkos szerződés II. ÉVFOLYAM 1991. FEBRUÁR Annyira vágyunk az új világra, a holnap Európájára, hogy képzeletünkben összemosódnak a lehetőségek a vágyainkkal. Nem kevesen ábrándoznak arról, hogy Európa bármit megtesz értünk. Elandalítanak a sűrűn hallott elismerő szavak, hogy mi magyarok voltunk (vagyunk) a századvég történelemalakító nemzeteinek zászlóvivői. Sokan képzelegnek arról is, hogy az európai népek hálája parttalan lesz, hiszen — mondják — ’56- ban egy világbirodalom ellen mertünk hadra kelni, mert előre-hátra lépegetve ugyan, de a hatvanas évek magyar reformja a szocialista tervgazdaság életképtelenségére hívta föl a figyelmet s a hátsó ajtón bár, de technokratáink mégis megpróbálkoztak a visszatéréssel Európába. Dobogtatja a szívünket a remény, hogy európai történelemként tanítják majd, hogy a pártállam "lebontásának" nem kis kockázattal járó stratégiáját mi terveltük el a Dunaparton, s a német kancellár szavaival élve: a berlini szégyenfalat Budapesten kezdték bontani. Arról képzelegnek sokan, hogy a hála parttalanítható, hogy Európa felelős politikusainak emlékezete nem foszlik a jövőben sem a semmibe. Csakhogy a várakozók és önámítók megfeledkeznek arról a történelmi tapasztalatról, hogy egy közösség, esetünkben az egyesült Európa csak végszükségben hajlandó az adakozásra, egyébként maga is kapni szeretne - és nemcsak anyagiakban. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy amióta lehetőségünk támadt a viszszatérésre oda, ahonnan kitessékeltek bennünket, örökös helyosztó verseny részesei vagyunk, nagy akadályversenyek és távgyaloglások részesei. Folyton arra kell törekednünk - mégha ez nem is sikerülhet mindig -, hogy átugorjunk a lécen, s hogy ne fulladjunk ki a cél előtt. Európai helyosztó önbecsülésünk belső kényszere is arra kell sarkaljon bennünket, hogy ne kevesebb hozományt vigyünk az európai háztartásba, mint amennyit magunkénak mondhatunk, magyarán: vigyük magunkkal a vant, amit nemzetként megteremtettünk a Kárpát-medencében. Azt a hatalmas szellemi kincstárat, amellyel itthon élő és külföldre kényszerített tudósaink világhírt szereztek, népi-nemzeti kultúránkat, amely nemcsak gazdagítja az európai közös kincset, de amelytől színesedik is az ami mindannyiunké. Az irántunk táplált elismerés halványulása ellen bizonyítanunk kell, hogy állandó a teremtő és alkotó kedvünk, hogy a két keze szorgos munkájával épp úgy lehet valaki érdemes európai polgár, mint a művész, tudós, orvos vagy mérnök, akik a rendet és az összhangot teremtik meg a mindennapokban. Az irántunk megizmosodott becsülést csak úgy tudjuk megóvni a sorvadástól, ha alkotókészségünket, szervező erőnket, találékonyságunkat bevisszük abba a közös háztartásba, amely belátható időn belül a miénk is lesz. És persze ne feledjük, az irántunk megnyilvánuló rokonszenvet is csak akkor őrizhetjük meg, ha bebizonyítjuk, hogy az európai közösségben nemzetként akarunk jelen lenni, és a mássá szerveződő Európában a magyar nemzet egészének jövőjét óhajtjuk alakítani. H ha erről lemondunk, akkor hamar elveszíthetjük az európai népek és politikusaik becsülését. Mert aki önmagát nem értékeli, az aligha igényelheti, hogy mások megbecsüljék. A huszadik század utolsó évtizede megismételhetetlen esélyt tartogat a magyarság számára. Ha képtelenek leszünk ezzel a páratlan történelmi lehetőséggel élni, nemcsak a jelent tékozoljuk el, de jövőnket is.