Erdélyi Magyarság, 1992 (3. évfolyam, 9-12. szám)
1992-02-01 / 9. szám
Búcsú Köteles Páltól Psalmus Hungaricus Európába, de élve... Dák—római rögeszme 9 HI. ÉVFOLYAM 1992. FEBRUÁR 11 Feledni látszanak a politika vegykonyhájának (elő)munkásai, hogy voltak évtizedek, amikor a szellemi élet független szekértáborai teremtették meg Magyarországon azt a nemzeti demokratikus politikai ellensúlyt, amit röviden s persze pontatlanul az erkölcs hatalmának is nevezhetnénk. Olyan hatalomnak, amely naponta tett azért, hogy a megtépázott nemzettudatú magyarság visszaszerezze önbecsülését. Hogy annyi megpróbáltatás után ne megtűrtként áhítozzon az európai együttműködésre, hanem “saját jogon”, európai értékek teremtőjeként váljunk az együttműködés új lehetőségeinek cselekvő részeseivé. Volt ennek a szövetségnek olyan tömörülése, mely (másokkal szemben) soha nem feledte, hogy Magyarország nem azonos a magyarsággal, hogy a magyarság több Magyarországnál! Vagyis hogy a nemzet érdeke előbbre való az ország, pláne a mindenkori kormány pillanatnyi érdekeinél. Nem volt feledhető, hogy csak akkor lehetünk cselekvő európaiak, ha saját szellemiségünkből a lehető legtöbbet adjuk az öreg kontinensnek, ha a magyar nemzeti hagyományok továbbörökítésével gazdagítjuk földrészünk szellemiségét. Napi penzum volt annak tudatosítása, hogy a magyar társadalmi és politikai hagyományok tizenegy századon át együtt alakultak mikká. A fő fejlődési áramlataival, miközben mindig őrizték a sajátosságaikat. Épp úgy, amiként az angol, a német, a francia, az olasz vagy a spanyol. Nem győztük ismételni egyre, hogy holnapot tervezve igazi vesztesekké akkor válnánk, ha a ránk erőszakolt internacionalizmust önként fölcserélnénk a nemzeti sajátosságokat tagadó kozmopolitizmusra. Az európaiságból sarjadzott nemzeti méltóságtudatot is táplálták azok a szellemi műhelyek, amelyeknek végül is nem kis szerepük volt a békés átmenetben, a vér nélküli forradalom sikerében. A legkevésbé sem semleges, éppenséggel nemzeti elkötelezettségű függetlenségüket őrző személyiségek, mintha újra a perifériára szorulnának. Mindössze azért, mert a párttagságot nem óhajtották. Az új aláíró-tiltakozó buzgalomtól pedig ízlésük tartja távol őket. Kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt gyanúperrel méregetik őket, pusztán azért, mert saját erkölcsi törvényeik szerint élnek, mert messzibbre néznek a napi taktikákatgyakorlók mind inkább sokasodó seregénél. Kisszerű intrikákba, személyeskedésekbe nem bonyolódnak, legfőbb feladatuknak gondolják ma is, hogy a változott viszonyok között miként üthetjük leghamarabb helyre mindazt, amit az idő s a gondtalanság elorzott, s miként válhatunk a térség politikájának nemcsak megélőivé, hanem alakítóivá is. A politikacsinálók önmagukat is megbecsülnék azzal, ha azokra is odafigyelnének, akik alkalmatlanok ugyan pártfegyelemre s aláíró gyakorlatozásra, de gondolkodásukkal a nemzet jövőjéért felelősséget éreznek, s cselekvésüket a jövő szükséglete határozza meg. Ez a csöndes küzdelem néha szélmalom elleni harcnak tűnhet. Nemcsak mosolyt fakaszt, néha lesajnálást, lenézést is kiválthat. A jobbik esetben. A rosszabbik megítélés az, amikor az “új gőgösök” pecsétjét ütik azoknak a homlokára, akik a holnapot is mérlegelő nemzetpártiak, akik személyiségük függetlenségét őrizve a legkevésbé sem semlegesek. A nemzet jövőjének elkötelezettjei. Itthoni, s határon túli magyarokért. “Nem hírért s névért” teszik dolgukat. Csak a mai reményeket valóra váltó holnapért. De talán ez sem kevés. KÖTELES PÁL Az erkölcs hatalma