Erdélyi Magyarság, 1992 (3. évfolyam, 9-12. szám)
1992-02-01 / 9. szám
Kedves Pál, ... pedig éppen kérdezni akartam tőled valamit. 1991. december 13-a van, péntek, halálod napja. Holnap elmentünk volna együtt valami mesebeli jó disznótorra, és legalább a kocsiban beszélgetünk. Erdélyről, persze, újra. Most meg azt fogalmazgatom magamban: Te is Erdély halottja vagy. Nagy betegségünk nekünk az a föld. Be nem fogad, el nem ereszt. Panasz helyett is munkára kényszerít. Szívszakadásig, íme. Hogy mondjam el itt, hogy élt egy ember, megtartotta, megmentette önmagát, ami ezen a tájon már tettszámba megy, és aztán... Amikor már sikerült volna... Amikor már dolgozhatna szíve szerint. Amikor megtalálta mindegyre földre vert biztonságát. Amikor önérzete kiszabadult a rettegésből. Amikor végre vállalhatta szabadon választott feladatát... Nem nekrológot akartam írni Rólad, Pál, hanem valamit az Erdélyi Magyarságnak. Csak hát most ezt muszáj. Megnéztelek most, távolodóban, a Ki kicsodában. (Benne vagy ha ez vigasztalna, és elégtételt szolgáltatna a rémséges, bár nem meddő évekért). Tőled tudom, mit fednek vagy hallgatnak el — a sommás adatok. Börtönt és alantas munkát, próbálkozást és megaláztatást, kényszerű, hosszú némaságot, hazaváltást, az új hazában a régiben elszenvedettekhez hasonló új tiltásokat, és kései feltámadást mindezek ellenében, a megtalálni vélt otthon süket csendjében, ott, ahol Erdélyt nem értette a “testvéri diktatúra”, saját ellenségének tartotta az érte szólókat, elzárta az érv s az aggodalom elöl is alattvalóit. Eljött az érzés szabadsága, Pál? És a megértésé? Elfogadják-tűrik-e az erdélyi másfajta beszédet, ha nem a hatalom szája íze szerint fordul a szó? Nem dicsekedtél érdemként a szenvedéssel, mint megtették annyian. Emlékszem erre egy régi nyárból, amikor rákérdezésemre csöndesen romboltad le saját rab legendádat. Akkor sem az adatok voltak fontosak számomra, hanem éppen ez, hogy nem mástól, nem máshol kérsz elégtételt a régi sérelmekért. És nem kérsz, és elismerést semmiképpen. Hogy mondjam? Büszke szerénység volt a tied. Abból a megtisztelő szócikkből is hiányzik a születésed dátuma. És hát, ez a másik is. Ideírom: 1927. április 24. - 1991. december 13. Egyebet most nem tehetek. Semmit nem tehetek. Csak kérdezek. * Aludtunk egyet, Pál, a hiányodra. Kerestük egymást, és beszélgettünk, rég nem látott barátok. Ugyanarról, és most rólad is, sokat. Nagyon hétköznapi ez a vasárnap, ugyanaz a gond. Erdély dolga, szolgáló áldozatai nélkül ugyanúgy megmaradt eligazítatlanul, mint történelminek nevezett újabb fordulatában. És egyikünk akaratlan elszenderedten újra felbukkan a kérdés: mit, hogy lehetne, hogy ne csak nézzük tehetetlenül? Mi múlik rajtunk a lám halandókon, mennyit tehetünk, ha a minden is kevés? Ki után igazodva? Most már te is egy vagy azok közül, akire hivatkozunk majd - akár egymás ellenében. Ki türelmedet, toleranciádat idézi majd a más népek iránt, ki a keménységedet. Állhatatosság volt ez, úgy hiszem. De mi kell az alkuhoz a meg-nem-alkuvók között? Kérdezek csak. Most nem a könyveidről, amelyek közül a megjelenteket nálam hidegebb szemű hivatottak minősítik majd, a kéziratosakat is effélék adják ki, ha igen. Nem is a lapról, az Erdélyi Magyarságról, amely nem csupán az egyéni megszólaláshoz teremtett alkalom, és nem csupán erdélyi ügy. Belátva, hogy a magyarság nem csak részeit veszítette el, hanem velük együtt a biztonságérzetét is, s majd részben emiatt országával együtt társadalma is szétdarabolódott. Erdély önmagánál több, a nemzet egységének más kézen tartott záloga lett. A szellemében kiadott lap pedig kiegyenlítő szerepet játszhat a széthúzók, a szélsőségek között, példát adva, hogy közös cél egy táborba verbuvál vagy sodor különböző nézetű embereket is. Ezért volt érdemes csinálni, Pál. CSÍKI LÁSZLÓ