Erdélyi Magyarság, 1992 (3. évfolyam, 9-12. szám)
1992-02-01 / 9. szám
2 VALÓSÁG Évek csatlakozóján Újévi gondolatok Miért nem ment Árpád apánk délebbre? Hont foglaló kedvükben miért nem látták jónak portyáikon a Pó síkságát a vezérek? Szorong szigorú teleken bennem nem egyszer a lélek: miért maradtak itt büszkén a Kárpát-medencében? És látom tova, ahogy párállik esdve a Pannon síkság melengetőleg, kígyóinak a Kárpátok fenyvesei a naplementében, és emez európai nagy szorításban asztmatikus fulladásainkra és minden visszatekintő kétségünkre enyhet ígérnek a Gellérthegy, Parád, Parajd fürdői. Nem egyszer voltunk szent és szemtelen birodalmak kísérleti fehéregerei ebben az évezredben, és most, hogy a belőle megmaradt utolsó évtized első esztendejét lemorzsoltuk, párálló testünkre tapadt ing alatt harangoz adventre a magyar ige. Két herceg, a pogány Antanténusz, meg Jézus segedelme hol érkezett idejében, hol nem az Úr kipipált 1991. esztendejében. Ennek folyományaképpen csak a csíksomlyói meg a pécsi környező Szűz Máriákra s önmagunkra vagyunk utalva, hogy honunk és magyar népünk egysége felé haladtunkban, az Európában tizenegy évszázadot megélt földünkön egy helyben ne topogjunk. Sokszor “behúzták” megképzelt sírunk fölött a végső, a harmadik harangszót elleneink, ám a mostani békés földnövekvés is önmagunk okán volt biztonsággal eljövendő. És nem a “pártoskodókat”, hanem a semmittevőket kell erősen ügyelnünk, ha elér az aggódó Gyóni szava még a szívünkhöz. A semittevőket, a semmirekellőket, s “az magyari nép ellenére tevőket”, kik bágyadnak időnként, de nem csillapodnak. Emez utolsó tíz esztendő legelejével vagyon elszámolnivalónk, semmiképpen nem azt akarván vizslatni, hogy 100, 120 nap alatt mire voltunk hajlandók, hanem innen nézvén bele ama 365 nappalba, csüggeteg éjszakába, lendületes reggelekbe, a tanyától, a Kunságtól az Országházig - ez lenne az íve az esztendő- és önismeretnek. Nincs erős ünnepi hajlandósága most a szónak, ha csak annyi nem, amennyi szükséges apánkhoz, anyánkhoz - tán az évszázadokba visszanéző Nagyokhoz - irányított fogadalomban, új kenyeret szegvén ez új esztendőben, csupán a javát folytatjuk az eddigi, a megkezdett jónak, s ha újba vágunk, az méltó legyen... Másfél lábbal meg egy bottal billeg át a téren egy öreg ember. Szánjam? Hiszen azt sem tudhatom, mennyi mindent úszott meg 1939- től, mondjuk, át a szétlőtt Budapesten 1945-ben, 1956-ban, és most talán elégedett, hogy túlélt mindeneket, s hogy átkígyózott sorsa a halál annyi lehetőségén... így-ahogy, de ennyire megúsztuk a nagy(zoló) hatalmak hetven esztendős büntető kedvét Trianon óta, azt is, hogy prédának vetett a Nyugat a sátáni Szovjetnek, azt is túlélte Magyarország, hogy véres politikai koncként vetette oda ugyanaz a Nyugat másodjára is a gyűlölt kommunizmusnak 1956-ban ezt a népet, ezt az országot. És abból a mesés lenini spirálból nekünk nem sokkal jutott több a körbe forgásnál... Szánassuk magunkat? Elesett Kórógy, Szentlászló Szlavóniában, sírba szorította a szerb fasizmus a magyar bölcsőnyelv őrzőit, a nyelvbölcső sóval hintetett be, elesik a szemünk előtt Eszék városa, elestek olyan délvidéki magyar falvak az élettől, melyekben még Szent László királyunk 900 esztendős magyar nyelvét beszélték, élő beszédben őrizvén az ősit. Elestünk sok mindentől ebben az évben. A magyarabb magyarság lehetőségétől, nem egy helyen Európában... De a határainkon túli magyarság tömegeinek szíve fölött az egyetlen magyar zászlót lobogtatni képtelen voltunkban a MÉGIS, a MINDENKÉPPEN szolgált e nép javára, s mentségére, ha van számonkérés a magunk portáján. Benne vagyon ebben az elmúlt esztendőben a te-hol-voltál-akkoramikor-én műanyag-hősök époszi dühe is. Benne van azok szelíd serege, akik lehajtott fejjel hárítják el a megbűnhődött múltra kiutalt kárpótlást, nem kérvén mást, csak egy jó szót, esetleg karéj kenyérrel nagyobbacskát. Benne. Benne foglaltatnak omlott bizottságok és alakult újak, s a számtalan újszülött törvény mellett benne vannak a régi s az új esztendő meleg, vagy éppen prokrusztész-ágyában a meg nem születhetett magyar álomcsecsemők. Benne. Isten sem moshatja le rólunk, s országról, népről: - Te tetted ezt, magyar! Senki ne szánjon. Se a dús, se a nagyobb. De ne is kacsintson felénk most, második esztendejében az ezredév utolsó évtizedének senki kaján, ki most lóversenyi drukkal bíztat saját kedvéért: - Jól van, magyar... Hogy vagyunk? Végezzük a magunk dolgát. AZt a levest főzzük, mely gyermekeink, unokáink táskáiba kerül, így, ahogy vagyunk mi, pártoskodók, mindent tevők, mindentakarók az emberek között, saját két remegő lábunkon állva, de mégis bizakodva az új esztendőbe. (CZ. Z.)