Erdélyi Magyarság, 1994 (5. évfolyam, 17-20. szám)
1994-02-01 / 17. szám
V. ÉVFOLYAM 1994. FEBRUÁR Trianon-kór Kisebbségi őrjárat Nyugaton Magyar mártírok Hontalanok Lám, ismét ránk hunyorított a szerencse! Tágra nyitotta kapuit a szabadság újabb esztendejének. Eltört szerszámainkat, akár játékait a gyerek, összegyűjtjük, kisiklott szekereinket eligazíthatjuk, hogy aztán tovább, tovább, jófelé. Bennünket elismerhetnek nyugaton, a vállunkat azonban atyásan ne veregessék. A szánalmat, a vigaszt, hogy Magyarország darabokra szaggattatott, meg az abbéli megnyugtatást, hogy a magyar nemzet millióit elhatárolták a magyarok országától a nagyhatalmak, ezt a szánalmat - jött légyen az civiltől vagy nemzetközi hivataltól - ellökjük magunktól. A tűzben lobogó Balkán tőszomszédságában nem külön magyar jogokért csengünk, pusztán a mi nemzetközi törvényes járandóságainkat követeljük az újszülött, szomszédos országokhoz ragasztott magyar országrészek magyar nemzetrészei számára. De azt egyre erősebben! Ma még rémületet kelt Romániában, Szlovákiában, Szerbiában meg Ukrajnában (!) az autonómia fogalma. Meg kell szokniok, meg kell tanulniok, miközben egymás lábára taposva csörtetnek Európa, főként az európai javak s nem az európai jogrend felé. Hetvenhárom esztendő elég volt a saját földjein idegenként kezelt magyarság számára,hogy meggyőződjék: azok kegyeire, akik Trianonban erre a sorsra juttatták, nem számíthat, így csak az az övé, kisebbségben vagy az anyaországban, amit kiizzad, kicsikar. Éppen elégszer ültük mások ünnepeit muszájból, süvegeltük rendre elnyomóinkat. Elegünk van immár! A miénk és nemzeti részen ennek az új esztendőnek is minden magyar ünnepe. Lám, kazalba gyűjthetik mások ellenünkre nemzeti nagyságuk ünnepeit, mi Létünk bizonysága tudván tudjuk szerepünket és létjogunkat a hétköznapokból összeácsolt Kárpát-medencei tölgyfa-történelmünkbe. Például december elsején Gyulafehérváron, ahol Erdély halotti torára gyülekeztek a román pártok, s dulakodásba torkollott a nemzeti ünnep... Néha úgy tűnik, mégis csak nekünk, magyaroknak kell megvalósítanunk a légies határrendszert Európában. A vecsernyére hívó harangszó Kálnokról eljut a kárpátaljai Csetfalvára, s a két harangtorony tölgyfaépítménye jelképe is lehet egy nemzet összekovácsoltságának. Ott élnek a magyarok Kárpátalján, Ukrajnában (!), s mit ad Isten, falujuk neve Száldobos, akárcsak az erdélyi, erdővidéki székelyeké! És szintén ott Husztsófalva- Sófalvából kettő is létezik Udvarhelyszéken. A szerbek elpusztították Dályát lenn délen, de él Székelydálya, s gyászolja a holtat. A harangszónak át kell járnia a határokon,a reményt éltetni, meg a cselekvő hitet, hogy egy nemzet a magyar, s eb ura a határ! A Tisza vize átramlik Nyilas községen Kárpátalján, le Szegedig. A Tiszának annyi köze volt a Szovjetunióhoz, mint ma Ukrajnához. De hát áll a csetfalvi haragtorony, s magyarul imádkoznak a templomban. Nem nagy az út, nem nagyobb, mint egyik zsoltártól a másikig egy énekeskönyvben, így fordulunk 1994-ben a jobbik oldalunkra. Van egy falu - az is magyar- Kárpátalján az ukrán-magyar határszélen, Nevetlenfalu a neve. Úgy érzem, a nagy európai tülekedésben így akartak távol maradni a pusztulástól: Nevünk nincs, ne foglalkozzatok velünk. És behúzták gondolatban zsindelykalapjukat a szemükbe. Közben átkiabálnak Romániába a magyar Túrterebesre, meg ide Fehérgyarmatra. Köszönjük, élünk! De már nem akar ilyen neveten nebáncsvirág lenni a magyar nemzeti ország. Ám azért nem tesszük magunkat erősebbnek a valónál, hogy ha Isten segítségével mégis erre jár, ránk is hunyorítson a szerencse! Bizakodó, boldogabb újesztendőt kívánunk e földi világon élő minden tisztességes magyar embernek!