Erdélyi Magyarság, 1996 (7. évfolyam, 25-28. szám)
1996-01-01 / 25. szám
ERDÉLYI Hazárok I. kulturális lépírtás történelmi perújrafelvétel Hajlamosak vagyunk valamiféle csodákra gondolni, különösen a honfoglalás évfordulóin, azon tűnődvén cseppet sem gőgben, hogy lám, mi mindennek ellenére maradt meg szláv, latin, német tengerben nemzetünk ezerszáz évig. Nem akarom kiábrándítani, még kevésbé lehangolni az ünnepségekre gyülekezőket. Jelentős dolgok befogadására csak az emelkedett lélek képes. Márpedig mi lenne egy kis nép számára jelentősebb, mint a saját története és mindenkori léte?! Azt azonban óhatatlanul szóvá kell tennünk, hogy Hunor és Magor csodaszarvast űző megbamlásától eleddig ha csodákban reménykedtünk volna, vagy más népek kegyeiben, aligha értük volna meg így együtt, nemzetet alkotván a mostani, de még az ötszázadik évfordulót is. A magyar nemzet (de a bolgár, a litván s a többi sem) nem Európa rábólintásával került bele mindmáig a történelembe. Európa mint befogadó vagy megtartó, nem létezett és ma sem létezne, ha a nemzet, a nemzetünk nem küszködött volna szakadatlanul az elsüllyedés, a megfulladás, az alámerülés ellen. Hajoljunk csak hódolattal arra a földre, melynek minden négyzetméterén magyar sír hallgat, egy-egy halottunkkal. Hajoljunk a csodák igézete felé is, jövőt kutató sámánjainkat idézve igyen is. Az ünnepeket a mellkasban csak egyszemélyesen lehet megélni, akár a rettenetét vagy a szerelmet. És így mondhatja el az egyes ember is: Az is csoda, hogy élek! Ha a hűvös hétköznapok felé akarom szigorítani amúgy sem elomlóan boldog jelenünkben a honfoglalás csodáját és a nemzet rokontalan megmaradását szinte teljes Európa ellenében, azt csak azért cselekszem e néhány sorban, hogy a jövendőre vetíthetném nemzetem tekintetét. A magyarság megtartó ereje nem más volt, mint a saját hite és ragaszkodása a saját kultúrájához! Az is közhellyé szigorodott, hogy önmagát veszejti az a nemzet, mely anyanyelvét hagyja el. És ez sem csupán ránk vonatkozik ilyen következetességgel. Bennünket nem az európai kultúra őrzött meg a huszonegyedik századig, hanem a magunk történelmi hagyományrendszere. Nem az internacionalizmus karot ölelt föl, ellenkezőleg: „a népek nagy családjában” való föloldódás kényszerű politikai béklyói juttatták oda a magyar nemzetet trianoni határokon belül és kívül, hogy ünnepelni is elfelejtett a sok temetkezésben. A nemrég még gúzsban tartó nagy testvériség juttatott oda, hogy követelni nem, csak csengeni, asztalra csapni sem, csak paroláért szomszédolni tudunk legnagyobb bajainkban ma. Ezért a figyelmeztetésért vállalom kicsinység az ünneprontásnak még ha megértő vádját is. . . Azt a műveltséget, melyet a magyarság törzsi rendszerétől és Ázsiától mostanig megtartott, ha elhagyta volna a török, a német, a szovjet igában, már csak ama híres európai akadémiák emlékeznének ránk, mint eltűnt népségre. Van sajátos kultúrája nemzetünknek, saját történelme és legendatára a turul madártól, a csodaszarvastól, az égig érő fától a mind mostanig megőrzött anyanyelvig. Csak ezekre hagyatkozhatott, a nemzeti sajátosság összefogó habarcsára. Meg a Szent Koronára, mely több volt, mint király, mint hatalom: ő volt maga a nemzet, maga az egység. Ha belenyugszunk egykoron a Habsburgok előkelő gyarmatosításába, ma Pannónia és Erdély szláv, német, román terület lenne, hol őseink sírjain temetőin szántanak idegenek. Ám nekünk meg kellett küzdenünk Ferdinándokkal, árulókkal meg betolakodókkal azért, hogy magyarul szólalhassunk, úgy imádkozhassunk, ahogy eleink. A saját kultúráért, a magyar nyelvért és történelmi hagyományokért, egyszóval: a múltért meg a jövendőért folytatott szakadatlan önvédelmi harc tartotta meg ezt a mi nemzetünket. Ez lebegjen mindig szemünk előtt, ha cselekedni kell! A megtartó sajátosság