Erdélyi Magyarság, 1997 (8. évfolyam, 29-32. szám)
1997-01-01 / 29. szám
VIII. ÉVFOLYAM 1997. JANUÁR. FEBRUÁR. MÁRCIUS - Magyar paktum -kísérletek Erdélyben A macedón kérdés Kisebbségek Európában A romániai zsidóság Vannak olyan történelmi helyzetek amikor Romániában a magyarság felértékelődik. Egyik ilyen körülmény a választások időszaka. A két világháború között nem volt olyan párt, amely ne számított volna a magyarok szavazataira - tehát ne ígért volna meg mindent a választási hadjárat idején, így volt ez 1946-ban is, amikor a párizsi béketárgyalások és a kommunista hatalomátvétel előkészítésének idejére kellett leszerelni a magyarokat. Az 1989-es decemberi eseményeket követően siettek emlékezetünkbe vésni: Temesvár ellenére ez a forradalom nem a magyarok forradalma volt; az 1996. novemberi fordulat után is egyesek figyelmeztetnek: nem a magyarok nyerték meg a demokratikus választásokat. A választási térkép, a magyar miniszterek, prefektusok és perfektúra igazgatók kinevezése azonban azt bizonyítja: a Romániában élő magyaroknak is közük volt ahhoz, hogy ötven év után az ország visszatalált önmagához. Emil Constantinescu elnöknek első dolga volt Münchent tájékoztatni - és nem mondjuk Párizst -, e kinevezésekről. A román miniszterelnök, Victor Ciorbea március 12-13-i budapesti látogatása alkalmával a közös aláírással rendeződik (?) a Bolyai Egyetem, a kétnyelvű feliratok, az államosított és közösségi javak kárpótlása. A konzulátusokkal - akárcsak a magyar egyetemmel - kapcsolatban sok a tévedés. A két világháború között Kolozsváron tucatnyi konzulátus volt. Az aradi és a temesvári magyar konzul 1940-1944 között Magyarország elismert képviselője volt. 1948 és 1955 között Kolozsváron létezett már magyar konzulátus, tehát nemcsak 1977-től 1988-ig, ahogy többen tudni vélik. Constantinescu útja január 13-án Lengyelországba vezetett, ahol támogatásról biztosították a CEFTA-tagságát illetően, amely belépő az Európai Unióba. Románia számára a NATO- és az EU-tagság (mindent ennek a kampánynak rendelnek alá) cél és eszköz. Cél, hogy kitörjön a balkáni elszigeteltségéből, eszköz, hogy a gyógymód reményével ajándékozza meg az országot, amely belefáradt az évtizedek óta tartó gazdasági-társadalmi létbizonytalanságba. Mi, magyarok elégedetten bólogatunk: jó, jó van benne egy jó adag taktikai megfontolás - az integráció támogatásának biztosítása Magyarország részéről -, de lám, beismerték Romániában, hogy Bukarest útja Budapesten át vezet Európába. Adrian Severin pedig épp január végén jelentette be, hogy Románia Ukrajnával és Lengyelországgal háromoldalú együttműködési rendszert akar létrehozni, azt nem igen szándékozik bővíteni, mert kockáztathatja a rendszer működőképességét. Ezzel Románia szakított azzal a koncepcióval, hogy a Balkán vezető állama akar lenni; jelenleg Lengyelország és Ukrajna révén akar integrálódni Kelet-Közép-Európába. Magyarországot esetében (amely elveszítheti két stratégiai partnerét is) Severin kijelentette: Románia „stratégiai partnerség” kialakítására törekszik. A semmitmondó „békepartnerség” után új fogalommal ismerkedhetünk tehát, és ez a „stratégiai partnerség”. Elemezzük e két fogalmat. A stratégia a hadtudomány legfontosabb ága. Napóleon - Machiavelli után - a háború művészetének nevezte. A német iskola - pontosabban Clausewitz - a „stratégiából az állam által meghatározott politikai cél erővel való elérésére alkalmas eszközt csinált” - állapítja meg a szakirodalom. Így lett a stratégia „szervezett, nem fegyveres küzdelem tervezésének és irányításának tudománya”. Teljesen világos a fogalom. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy ez az ami nekünk magyaroknak nincs, ha odatesszük elé azt a bűvös szót, hogy nemzeti stratégia, és ez az ami van tejtestvéreinknek, itt a Duna-medencében. A partner jelentése kettős. Vagy: társ valamilyen tevékenységben, vállalkozásban; vagy: ellenfél a sportban és játékban. E kettősség jellemzi - társ, vagy ellenfél - valójában a magyar-román viszonyt. Tehát a fogalomnál „stratégiai partnerség”, jobbat, hívebbet ki sem lehetett volna találni. Németh László sorai jutnak eszembe, romániai útinaplójából valók, 1935-ből. A románok leülnek velünk, szép szavakat mondanak a tejtestvériségről, sorsközösségről, barátságról, mindez azonban „kulturballaszt” marad. Adná Isten, hogy ezúttal másképp legyen! Mindazonáltal a konzulátusokkal a magyarság kárpótlása - mondhatni emancipálása még csak elkezdődött. Várjuk a románok kéznyújtását, óhajtjuk és kívánjuk, de abban ne csak egyeseket megnyerő, kiválasztottakat felemelő, posztok, pozíciók legyenek, hanem magyar egyetemünk, a kárpótlás elrabolt, kisajátított javunkért. Majd ha egyenlő partnerként ül tárgyalóasztalhoz a két nemzet, s az egyik nem többségiként, a másik kisebbségiként, akkor majd meglátjuk, hogy hogyan tovább ... együtt, vagy külön utakon ... „STRATÉGIAI PARTNERSÉG"