Erdélyi Magyarság, 1997 (8. évfolyam, 29-32. szám)

1997-01-01 / 29. szám

VIII. ÉVFOLYAM 1997. JANUÁR. FEBRUÁR. MÁRCIUS - Magyar paktum -kísérletek Erdélyben A macedón kérdés Kisebbségek Európában A romániai zsidóság Vannak olyan történelmi helyzetek amikor Romá­niában a magyarság felértékelődik. Egyik ilyen körülmény a választások időszaka. A két világhá­ború között nem volt olyan párt, amely ne számí­tott volna a magyarok szavazataira - tehát ne ígért volna meg mindent a választási hadjárat idején, így volt ez 1946-ban is, amikor a párizsi béketár­gyalások és a kommunista hatalomátvétel előké­szítésének idejére kellett leszerelni a magyarokat. Az 1989-es decemberi eseményeket követő­en siettek emlékezetünkbe vésni: Temesvár elle­nére ez a forradalom nem a magyarok forradal­ma volt; az 1996. novemberi fordulat után is egye­sek figyelmeztetnek: nem a magyarok nyerték meg a demokratikus választásokat. A választási térkép, a magyar miniszterek, prefektusok és perfektúra igazgatók kinevezése azonban azt bizonyítja: a Ro­mániában élő ma­gyaroknak is közük volt ahhoz, hogy öt­ven év után az or­szág visszatalált ön­magához. Emil Constanti­­nescu elnöknek első dolga volt Mün­chent tájékoztatni - és nem mondjuk Párizst -, e kineve­zésekről. A román miniszterelnök, Victor Ciorbea már­cius 12-13-i budapesti látogatása alkalmával a közös aláírással rendeződik (?) a Bolyai Egyetem, a kétnyelvű feliratok, az államosított és közössé­gi javak kárpótlása. A konzulátusokkal - akárcsak a magyar egye­temmel - kapcsolatban sok a tévedés. A két világháború között Kolozsváron tucat­nyi konzulátus volt. Az aradi és a temesvári ma­gyar konzul 1940-1944 között Magyarország el­ismert képviselője volt. 1948 és 1955 között Ko­lozsváron létezett már magyar konzulátus, tehát nemcsak 1977-től 1988-ig, ahogy többen tudni vélik. Constantinescu útja január 13-án Lengyelor­szágba vezetett, ahol támogatásról biztosították a CEFTA-tagságát illetően, amely belépő az Euró­pai Unióba. Románia számára a NATO- és az EU-tagság (mindent ennek a kampánynak ren­delnek alá) cél és eszköz. Cél, hogy kitörjön a balkáni elszigeteltségéből, eszköz, hogy a gyógy­mód reményével ajándékozza meg az országot, amely belefáradt az évtizedek óta tartó gazdasá­gi-társadalmi létbizonytalanságba. Mi, magyarok elégedetten bólogatunk: jó, jó van benne egy jó adag taktikai megfontolás - az integráció támogatásának biztosítása Magyar­­ország részéről -, de lám, beismerték Romániá­ban, hogy Bukarest útja Budapesten át vezet Európába. Adrian Severin pedig épp január végén je­lentette be, hogy Románia Ukrajnával és Len­gyelországgal háromoldalú együttműködési rendszert akar létrehozni, azt nem igen szándé­kozik bővíteni, mert kockáztathatja a rendszer működőképességét. Ezzel Románia szakított az­zal a koncepcióval, hogy a Balkán vezető állama akar lenni; jelenleg Lengyelország és Ukrajna ré­vén akar integrálódni Kelet-Közép-Európába. Magyarországot esetében (amely elveszíthe­ti két stratégiai partnerét is) Severin kijelentette: Románia „stratégiai partnerség” kialakítására tö­rekszik. A semmitmondó „békepartnerség” után új fogalommal ismerkedhetünk tehát, és ez a „stra­tégiai partnerség”. Elemezzük e két fogalmat. A stratégia a hadtudomány legfontosabb ága. Na­póleon - Machiavelli után - a háború mű­vészetének nevezte. A német iskola - ponto­sabban Clausewitz - a „stratégiából az állam által meghatározott politikai cél erővel való elérésére alkal­mas eszközt csinált” - állapítja meg a szak­­irodalom. Így lett a stratégia „szervezett, nem fegyveres küzdelem tervezésének és irányításának tudománya”. Tel­jesen világos a fogalom. Legfeljebb annyit tehe­tünk hozzá, hogy ez az ami nekünk magyarok­nak nincs, ha odatesszük elé azt a bűvös szót, hogy nemzeti stratégia, és ez az ami van tejtest­véreinknek, itt a Duna-medencében. A partner jelentése kettős. Vagy: társ vala­milyen tevékenységben, vállalkozásban; vagy: ellenfél a sportban és játékban. E kettősség jellemzi - társ, vagy ellenfél - va­lójában a magyar-román viszonyt. Tehát a foga­lomnál „stratégiai partnerség”, jobbat, hívebbet ki sem lehetett volna találni. Németh László sorai jutnak eszembe, romá­niai útinaplójából valók, 1935-ből. A románok leülnek velünk, szép szavakat mondanak a tej­testvériségről, sorsközösségről, barátságról, mindez azonban „kulturballaszt” marad. Adná Is­ten, hogy ezúttal másképp legyen! Mindazonáltal a konzulátusokkal a magyarság kárpótlása - mondhatni emancipálása­­ még csak elkezdődött. Várjuk a románok kéznyújtását, óhajtjuk és kívánjuk, de abban ne csak egyeseket megnyerő, kiválasztottakat felemelő, posztok, po­zíciók legyenek, hanem magyar egyetemünk, a kárpótlás elrabolt, kisajátított javunkért. Majd ha egyenlő partnerként ül tárgyalóasztalhoz a két nemzet, s az egyik nem többségiként, a másik ki­sebbségiként, akkor majd meglátjuk, hogy hogyan tovább ... együtt, vagy külön utakon ... „STRATÉGIAI PARTNERSÉG"

Next