Erdélyi Magyarság, 1999 (10. évfolyam, 37-40. szám)

1999-01-01 / 37. szám

A MAGYAR GRÓF TELEKI PÁL E­gy kis méretű, vékony könyv van birtokomban. Nem emlék­szem, hogy a családom könyvei közül került hozzám, vagy nagyon ré­gen kaptam, vagy valamelyik antikvá­riumban véletlenül rábukkanva vet­tem meg. Íróját nagyon szeretem: gróf Teleki Pál. Címe pedig minden kor magyarja számára feladat. Merjünk magyarok lenni. A Fiatal Magyar­ság Szövetség kiadásában jelent meg 1943-ban. Csodálatos, gondolatokat ébresztő könyvecske ez. Az 1100. honfoglalási jubileumun­kon túl vagyunk. Az 1000 éves állam­alapítási jubileumhoz igen közel. Hát érdemes elgondolkoznunk: könnyű volt-e ez a sok évszázad nekünk, ma­gyaroknak? A megérkezés, letelepedés, talán az új haza, az új föld és az új lehető­ségek jegyében telt el. Dús legelő, tisz­ta és sok víz. Gazdag nyugat, ahonnan kincseket lehet szerezni... István már látta, nem nézik el a szomszédok ezt az életmódot. Egység kell, összefogás kell, műveltség kell, erős, összefüggő, egymást védő, segítő szervezett ország kell. Akár keleten, akár nyugaton van baj, a véres kardot végighordozva, in­dulnia kell mindenkinek az egészet védeni. Ajtony és Koppány önmagát nézte, nem tudott az egész ország táv­latában gondolkozni. Az első jelei már itt felfedezhetők a széthúzásnak, az önérdeknek, az ellentmondásnak és testvér ellen lázadásnak. Milyen ha­sonló IV. Béla és fia István ellentmon­dása és majdnem apa-fiú, magyar­magyar elleni harca. Ha Szent Margit nem békíti ki őket!? De milyen véres Kun Béla és csoportja népirtása, mi­lyen szomorú a 44-45 körüli magyar­nak a magyart feljelentgetései a szov­jet parancsnokoknál, milyen gyászos az 1956 történelme, ahol még egyik másik idegen katona is szelídebb volt, mint a fiatal magyarokkal szemben álló magyarok, és vezetőik. Milyen gyászos az utána következő szinte tö­megmészárlás, gyilkosság sorozat. - Mit ír Teleki? “Ha egyszer eszébe jut­na az embereknek, hogy világtörténel­met az összetartozandóság és nem az ellentétek alapján írjanak, ha ezt ta­nítanák az iskolákban, ha ezt éreznék az államférfiak és nem a pillanatnyi múlat, akkor könnyű feladat volna az embereket összehozni.”­­ Ha világvi­szonylatban nem is, de legalább ná­lunk valósulna meg! Ha elnézem a körülvevő népe­ket, országokat, akkor is azt látom, hogy nehéz volt mindig magyarnak lenni. Ottó milyen hamar, már István idejében szerette volna birtokolni e népet, hűbéressé tenni. István kivéd­te, a pápától kért és kapott koronát. A tatár is földig rombol mindent. Nem sok segítség jön a másik oldalról! A török ellen se sokáig segítenek a vé­dőbástyát jelentő magyaroknak. A pápa tart ki a segítésben mindvégig. Az 1848-as forradalom leverését is a nagy szomszédok szövetsége vitte vég­be. A nemzetközi vélemény rólunk ki­olvasható volt a trianoni békeszerző­désből. És a nagy segítőkész, saját hasznát kereső szólamok özöne jött “segíteni” 56-ban. Nincs nyelv- vagy vérrokonunk, magunk vagyunk. De ha mi másnál reméljük és keressük jö­vőnket, sírunkat ássuk. Ha nem szü­letik elég magyar, ha nem lesz becsü­letes munkás kezünk, ha tudásunkat a nagypénzűeknek szolgáltatjuk ki, ha nemzeti érzésünk átalakul egy nagy nemzetköziségbe, akkor kihasználnak, kijátszanak, megvásárolnak bennün­ket a vélt barátok. Kell tudnunk, hogy fogyó számmal, kiöregedett társada­lommal, hitvány munkával, csak önér­dekünket kereső lelkülettel, nem ha­zánkat szolgáljuk, hanem kijátsszuk másoknak vagy olcsón, vagy bután. Teleki, így fogalmazott: “Arra, hogy nemzetek versenyében megálljuk a helyünket, áldozatos társadalomra van szükség... Sokszor külső erőktől várjuk a nemzet olyan gyarapodását is, ame­lyet erős és önérzetes nemzet mindig csak önmaga hajt végre.” A romai birodalom elpusztult. Pedig hányan rettegték sok­sok évtizeden át. Gondolkozói, írói, harcosai, ma is megbecsült nevű emberek. Birodalmuk felölelte a fél­fi­(1879-1941)­lágot. Kiépített útjaik ma is csodálat tárgyai. Elpusztult. Miért? Erkölcsei, értékrendje lealjasult, silánnyá vált. A feleségek - írják - nem éveiket számol­ták, hanem hányadik férjüknél tarta­nak. Mulatozásaiknál fontos eszköz volt a pávatoll, hogy gyomrukat kiürít­sék, torkukat ezzel izgatták, és így az ételek és italok szét újra élvezhették. A szegényebbek eladták voksukat, s abból éltek... Pár száz évvel később. Ma, nálunk, a házasság nem szentség és nem felbonthatatlan, a gyermek te­her és nem öröm forrása, ha egyálta­lán meg születik. A gazdagság korrup­ció által fokozható, a becsület, az igaz szó, a pontos és precíz munka lassan ritkaság száma megy. Nem veszik ész­re, hogy aki a közösségnek vét, előbb vagy utóbb magának is rosszat akar. Ki termeli majd meg a nyugdíjakhoz szükséges bevételt? Ki védi meg a le­bukott korrupcióst? Kinek nem kell félni a terrorista golyójától és ki az a terrorista, akinek nem kell félnie a konkurens gyilkostól? Teleki így látja: “Anyagi veszedelmek helyett lelkiek azok, a veszedelmek, amelyek Európát szaggatják s ennek következtében min­den nemzet vigyázzon saját lelkére, hogy erős és tiszta maradjon... Nehéz ma igaz úton járni, de lehet.” M­inek a nemzeti színű lobogó, minek a himnusz, minek a kokárda, minek a népdal? Igen, lehet sorolni a sok “mineket”. Akik már szeretnének kiirtani ben­nünket, és kincseinket kidobni, azok sovinisztának, irredentának, felesle­ges koszorúkra pazarlóknak kiáltanak ki bennünket. De mi Teleki Pál gróffal kell, hogy kiáltsuk mindenki más ellenébe és kell, hogy erre tanítsuk a gyermekeket és ifjakat. Merjünk magyarok lenni. Nem csak kokárdás ünneplő magyarok, hanem e hazáért élni, dolgozni, akár meghalni tudó magyarok. Egymást se­gítő és szerető polgárok, hazafiak. Az ezeregyszáz év és az ezer évi tegyen öntudatossá és felelőssé mind­nyájunkat e népén és e hazáért. Tele­ki szavaival zárom: “Én akkor fogok ünnepelni, amikor a hazánk minden fia és minden lakosa összefog és meg­szűnik a vállon keresztül való lenézés és az irigység alulról” Akárcsak minél előbb így ünnepelhetnénk! Gyulay Endre szeged-csanádi püspök A hátsó borító belső oldalán olvasha­tó egy fejezet a könyvből. (A Szerk.)

Next