Erdélyi Magyarság, 2000 (11. évfolyam, 41-44. szám)
2000-04-01 / 42. szám
14 SZOMSZÉDSÁGBAN A 20. század derekának Európájában mindenképpen kiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg. Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem. A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani. Itt most „csupán” hadd említsek meg annyit, hogy - bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” - igenis voltak internáló táborok, több is, melyek közül a „legnevezetesebb” a Pozsony-ligetfalui (Petrzalka) és a tölténygyári (Patronka). A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely - minthogy már a háború befejezése után történt - nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált. Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak. Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is. Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is például már a háború idején, ezt Benes sem titkolja emlékirataiban, ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett. Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapokkal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”. A sors úgy hozta, hogy - akaratom ellenére - mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna menti kis „Katynnak” is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről. A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony főváros területe, akkor még Ligetfalu (Petrzalka-Engerau). Itt, a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert. A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Cas tett közzé - nyilván dacolva bizonyos ellenállással - 1947 májusában. A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem. Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra. Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott. Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett rajtam végig, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Válaszom: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?” A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó. Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egyidőben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget. Pozsonyi fogolytábor A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált. Sorsuk akkor vált tragikussá, mikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a Ligetfalui „politikai fogolytáborba”. A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hittem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el. 1945 augusztusában ugyanis még a csehszlovák-magyar határ őrzése is a Vörös Hadsereg joga volt. Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol. A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte. (Václav Král: Osvobození Ceskoslovenska - Csehszlovákia felszabadítása, Praha, 1945. 368.) Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség. Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár. A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Vés) Hitler engedelmével Nyomozás magánszorgalomból