Erdélyi Magyarság, 2002 (13. évfolyam, 49. szám)

2002-01-01 / 49. szám

ERDÉLYI XIII. ÉVFOLYAM 2002. JANUÁR. FEBRUÁR WI.,*Lipova : Történelmi lecke fiúktól Kis pénz - kis hazaszeretet Illyés Gyula aktualitása Hírek a státusztörvényről Tovább a neptuni -fy Legnehezebb dolog egy ehhez hasonló vezért megírni, hogy­ az lehetőleg ne ártson, mert túlontúl sokan és sokat ártottak nekünk, s mi is magunknak, de azért helyretegye a dolgokat. Így is kezdhettem volna: Kedves fiaim és leányaim, or­szágunk vezetői! Mi, akik 1937-ben, 1945-ben, 48-ban, 50-ben, 53-ban születtünk, akiket nem vettek fel a középiskolába származá­sunk miatt, csak ipari tanulónak, majd az egyetemre nem, mert osztályidegenek voltunk, akik 1956-ban fegyvert fog­tunk, vagy csak egy darabot tettünk el Sztálin lefűrészelt csiz­májából, akik börtönben voltunk, míg az AVN­-s utódok dip­lomát szereztek, míg másokat egyetemi katedra, a médiák­nál kiemelt munkatársi vagy a diplomáciai élet várt, mi, a Nagy Generáció, akik mindig háttérben voltunk, mára fölös­legesek lettünk. Kivételes helyzet volt eddig mindenkor a történe­lemben, amikor az apák (nagyapák) helyett a fiúk vették a kezükbe a dolgok irányítását, álltak a kor­mányrúdhoz. Ahogy tanul­tuk, általában forradalmi helyzetben következett ez be, és rövid ideig tartott. 1789,1918-19,1945 ilyen idők voltak. Jó, hogy nálunk így történt 1998-ban, mert az apák a paktumokkal, és az arra történő rábólintással leszerepeltek, ami rendszerváltásnak indult, csak többpártrendszer lett, és a nagyapák, nagybácsik és nagynénik visszatérésének sem túl­ságosan ujjongtunk, akik kiárusították talpunk alól a földet, fejünk felől az eget s az egész hazát. Különösen tőlünk nem lehet ezt elvárni, akik fogcsikorgatva éltük át az elmúlt 35-45 évet, ki milyen magas kort ért el mára. Megelőlegeztük a bizalmat. Jó. Gyertek, bár tapasztala­totok nincs, fogjátok ránk, hogy kifáradtunk, pihennünk kell. Többnek a diplomáján meg sem száradt a tinta, mégis egye­nesen a főtanácsosi székben landolt. Láthattuk: a rátermett­ség megmérkőzése helyett, más elvek alapján történtek a ki­választások - akárcsak a kádár­ puha diktatúra alatt -, de azért segítünk, támogatunk, próbálja ki magát a bűntelen nemzedék. Az viszont nem esett jól, hogy mindenkit, aki 1989-ig élt, azt mind kollaboránsnak tekintették. Azután kiderült, nem sok változott. 1. Az átnemeresztő réteg, az átváltozóművészek, a nagy túl­élők, maradtak a helyükön, akik elsinkófálják mind az alulról jövő kezdeményezést, mind a felülről jött döntéseket elszabo­tálják- a legfelső szintet is beleértve - tapasztalhattuk ismét. 2. Valami nem stimmel a tanácsadók körül sem, a szí­vük mintha másfelé húzna, inkább a szabad madarak röpte bűvöli el őket, s csak ráadás, ha egy szép szegfűt is tartanak a csőrükben. 3. Az új fiatal nemzedék kezdett hozzánőni a szerephez, nem válaszolnak leveleinkre, telefonjainkra, már nem tege­­ződnek az iskolatársakkal, akikkel együtt kocsmáztak és haj­­kurászták a lányokat. Kikiáltották magukat prófétának. Sőt azt gondolják: akik nem tartoznak a klientúrához, azok dögölje­nek meg, apáik hiába gazsulálnak, és nagyapáik hiába elő­­szobáznak, a titkárnőkkel üzengetnek ki nekik. Ha szertenézünk e hazában, a szomszédainknak kell igazat adni. Romániai közvéleménykutatásból nemcsak az derül ki, hogy kik állnak a népszerűségi lista elején, kikben bízik meg az ország­­a hadseregben, az egyházban és a tit­kosszolgálatokban), milyen kormánytól várja életszínvonala emelkedését, melyik szomszédos ország jelent nagyobb ve­szélyt, hanem azt is, hogyan vélekednek rólunk, magyarok­ról. Ez szóról-szóra megegyezik azzal, ahogy nagyjaink saját fajtájukról vélekedtek, hogy ti. nagyképű, kivagyi, fennhéjá­zó, beképzelt, gőgös és újabban arrogáns nemzet vagyunk. Namármost, a mi fiaink és leányaink úgy gondolják, a pozícióval együttjárnak bizonyos tulajdonságok, viselkedési formák, és ösztönösen úgy kezdenek viselkedni, mintha va­lamennyien ismernék e közvéleménykutatást. Ha valaki nem hiszi, menjen be bármely főhatósághoz, keresse az Illetékes Hivatalnokot. A sima modorú beamtert, aki havi fizetésünk­nek megfelelő árú márkás cuccokban jár. El van telve saját nagyságától - a nemzet szolgálatáról közben teljesen elfeled­kezett. A magas fizetést kell megcélozni. Abból a magasság­ból itt egyszerűen nem lehet megbukni. Ugyanolyan helycse­­rés támadás ez, mint az 50-es években, amikor ha valaki megbukott, mint könnyűipari miniszter, mondjuk a nehézipari tár­ca élére avanzsált, így nemcsak csatát le­het elveszíteni, de egy egész ország bizalmát, magát az országot. Mi pe­dig, akik 1937-ben, 1945- ben, 1948-ban, 1953-ban születtünk, akiket a pléhkokárdá­­sok a 70-es években március 15-én begyűjtöttek, mi, akik nem disszidáltunk, nem léptünk be a pártba, következésképp nem csináltunk karriert, mi mindig a megtört kategóriába tartoztunk. Mi nem kaptunk állami ösztöndíjakat se Vlagyi­vosztokba, se Párizsba, se Jeruzsálembe. Akkor peremértel­miségiek voltunk, ma 36 éves fiaink mondják ki ránk a szen­tenciát: periferizált értelmiségiek vagyunk! Értékeink avittak, olyan fogalmak, hogy áldozatvállalás, önkéntesség, tisztesség, elhivatottság nevetségesek, tapasztalataink fölöslegesek. Hiába tartjuk a tükröt, nézzenek bele, mert már nem az a lendületes tekintet néz velük farkasszemet, nem az az arc, akiben fiatalságánál és azért, mert nem kompromittá­lódott megbíztunk, mi, az anyáik és apáik. A tükröt össszetörik, hiába kiabálunk, befogják a fülüket, bevonulnak hivatali szobáik mélyére, hiába adnánk különböző helyzetje­lentést a kezükbe, kiütik a diagnózist, kritikát tartalmazó la­pokat. Ma csak a kritikáról mondanak le, egy lap megjelenését lehetetlenítik el, holnap egy iskoláról, holnapután egy Hiva­talt, lehetőleg a legfontosabbat hagynak sóhivatallá változtat­ni, egy városról, végül az egész országról lemondanak majd. Az embernek kedve lenne - s ha az ország érdekében ez lenne jó, meg is kell tenni ha azt mondaná: eddig, ne tovább. A fekete legyen fekete, a fehér, fehér, tudjuk legalább ki az ellenség, ki a szövetséges. Ki építgeti saját karrierjét, ki a hazát, ki kutatja családfáját, hol egy amerikai nagybácsi, vagy egy moszkvai nagynéni, akinél alkalmasint fel lehet szí­vódni. Van akinek nem fontos mindez, aki azt mondja, és akképp cselekszik is: a hazától nem kell várni kitüntetése­ket, dicséretet, jutalmat, ellenben, mindent oda kell adni érte, a hazáért dolgozni kell. Nem belehajszolni az országot megint valami bizonytalan kimenetelű külpolitikába, hanem a nem­zet újraegyesítésén fáradozni. Minden órának, minden nap­nak meg kell legyen a maga feladata. Ilyen vezetőkre van szükségünk, legyen bár 35 éves, 55, vagy 75 éves. Legyen bár a mai Nagy Generáció tagja, vagy egy jövendő Nagy Ge­nerációé. Elsodort nemzedékek, elsodort ország

Next