Erdélyi Magyarság, 2003 (14. évfolyam, 52-53. szám)

2003-07-01 / 52. szám

4 VALÓSÁG - MÉRLEG Búcsú Európától és az újratalálkozás 1943 - Szárszó - 3003 Albert Gábor megnyitó beszéde a Református Értelmiségi Konferencián A történelem játéka folytán különös párhuzamosság és ellentét jellemzi mostani megemlékező számvetésün­ket. A 60 év előtti, nevezetes 1943-as szárszói konferencia a vesztett há­ború biztos tudatában, a bizonytalan jövő félelmeinek árnyékában jött létre, és sokan úgy érezték, a jövő alakítása abban az új történelmi helyzetben majd csak tőlünk függ. Tudjuk, nem így történt. 2003-ban egy kommunista korszak úgy-ahogy sikerült lezárása után, az ugyancsak bizonytalan jövő félelmeivel viaskodva, ma is sokan szeretnék re­mélni, hogy a jövő alakulása, annak alakítása - legalábbis részben - tőlünk függ majd. Csak remélni tudjuk, hogy most nem csalódunk. Az 1943-as találkozó - ahogy utó­lag kiderült - búcsúnk volt Európától. A 2003-as találkozó viszont épp el­lenkezőleg Európába való visszatéré­sünk konferenciája. A búcsút - tudjuk­­, milyen meg­próbáltatás követte, hogy a visszatérés milyen krízishelyzeteket hozhat, leg­feljebb sejthetjük. Biztató azonban egy másfajta pár­huzamosság. Az 1943-as szárszói találkozót a Re­­formátus Egyház és a Magyar Élet könyvkiadó, Püski Sándor könyvkiadó­ja közösen szervezte, és most, a 2003- as konferenciát, itt, a régi helyszínen Szárszó valódi örökösei - a Reformá­tus Egyház, azaz az SDG (Soli Deo Glória - a szerk.) és a Szárszó Baráti Kör, Püski Sándorékkal az élen - újra közösen rendezik. Ezt a szövetséget még jelképnek is tekinthető. Válasz a fenyegetettség sú­lyos voltára a remény és a felelősség szellemében. A Református Egyház idejében fel­ismerte, hogy értelmiségét fel kell ké­szítenie a változásokra, s ennek érde­kében a háború előtt tartott szárszói konferenciák folytatásaként, azok szel­lemében több mint egy évtizede meg­szakítás nélkül, minden évben megren­dezte és megrendezi helyzetelemző ér­telmiségi konferenciáját. Jelenlegi helyzetünk - és ez a töb­bes szám nem stilisztikai jellegű, ha­nem nagyon is reális, s esetünkben az egész világot, Földkerekségünket je­lenti - tehát jelenlegi helyzetünk leg­alábbis elgondolkoztató. Akár az éhség- és az ezerféle ínség sújtotta harmadik világra gondolok, akár a légkondicio­nált jóléti társadalom ideáli és a ten­geren túli világára. Nem tudhatjuk, hogy a „fenntartható” fejlesztés, az azzal járó természetpusztítás mikor te­szi lakhatatlanná bolygónkat, és a de­mográfiai robbanás milyen megoldha­tatlan dilemmák elé állítja az önkorlá­tozásra képtelen emberiséget. Ezek a létünket fenyegető tenden­ciák nem függetlenek tőlünk. Nemcsak abban az értelemben nem, hogy az minket fog megsemmisíteni, hanem azért sem, mert ezeket mi hozzuk lét­re, mi vagyunk az okozói. Az ős­ok nem más, mint etikai szemléletünk megromlása, az etika hiánya, az emberiség egyetemes önzése és felelőt­lensége. Amely - ma már teljesen nyil­vánvaló - végső soron pusztulásához vezet. Éppen ezért saját sorsunkról, a szűkebb család, a magyarság sorsáról is csak úgy szabad gondolkoznunk, ha közben egy pillanatra sem feledkezünk el erről, az emberiség létét fenyegető kettős katasztrófáról. Ma, 2003-ban, hatvan évvel az 1943-as Szárszói konferencia után, az emlékezésen és a tiszteletadáson túl elsősorban arról kell beszélnünk, hogy mit jelent csatlakozásunk az Európai Unióhoz, milyen következményekkel jár visszatérésünk Európába. Erről nem könnyű elfogulatlanul beszélni, mert mi tagadás, a mögöt­tünk hagyott néhány évben az Euró­pai Unió kimutatta a foga fehérjét. Azokra a megalázó, diszkriminatív csatlakozási feltételekre gondolok, amelyek szerint például a magyar mezőgazdaságnak a megnyitott piaco­kon 10 éven át úgy kell majd állnia a sarat, hogy versenytársainál lényege­sen kisebb támogatásban részesül. Ezekről szólva az embernek azonnal eszébe jut Jajta, ahol lényegében ugyanez az Európa, hathatós amerikai közreműködéssel vetett bennünket koncul az akkor éppen bolsevik orosz medvének. És ha nem képviseljük ke­ményen és következetesen nemzeti ér­dekeinket, bizony most is könnyen pó­rul járhatunk. Nem tagadom, magam eurószkep­­tikus vagyok, talán éppen azért, mert túlontúl is hiszek Európában. De vajon az úgynevezett Európa­­gondolat létezik-e egyáltalán? Mi an­nak a lényege? Megvalósulhat-e a mos­tani Európában? Mit jelent számunk­ra, és mit vár tőlünk? Ezek azok a kérdések, amelyek elől nem szabad kitérnünk, s még akkor is válaszolnunk kell rájuk, ha ez olykor kellemetlen, ha sokaknak már maga a kérdés sem tetszik, a válaszokról nem is beszélve. Az Európa gondolat, egyáltalán az, amit Európának nevezünk politikai létét a római birodalomnak, spiritu­ális öntudatát a keresztyénségnek, a kétezer éves egyetemes keresztyén egyháznak köszönheti, annak az egye­temes keresztyén egyháznak, amelyet római testvéreink az Újszövetség nyel­vén, görögül katolikosznak mondanak, intellektuális öntudatának kiala­kulásában pedig a klasszikus görög kultúrának volt döntő szerepe. Annak a görögségnek, amely sohasem volt egységes, és ereje éppen sokféleség­ében rejlett. Ha körülnézünk Európában, és ha valaki csak fél füllel is odafigyel az Európai Unió alkotmánya körüli viták­ra, azonnal szemébe tűnik, hogy az abban formálódó Európa sokban eltér az előbb említett hagyományoktól. Többen a tervezett alkotmány pream­­bulumából is szívesen törölnék a ke­resztyén egyházra való hivatkozást, holott épp attól kapta leglényegesebb örökségét, spirituális öntudatát és er­kölcsi, etikai megalapozottságát. Az alkotmánytervezet körüli viták egyértelműen arról adnak hírt, hogy az Európai Unió válságban van, keresi he­lyét és szerepét az újonnan formálódó világrendben. Az elmúlt száz évben há­rom birodalom is át akarta formálni, küldetéstudattól vezérelve meg akarta váltani Európát. Adolf Hitler nemzeti­szocializmusa volt az egyik, a másik a Sztálin vezette marxista-bolsevista Szovjetunió, s most a világ csendőre szerepét is vállaló, neoliberális biroda­lom jelentette be világmegváltó igényét. Az USA olyan világméretű birodalom vezetője kíván lenni, amelynek részei önként vetik alá magukat tekintélyé­nek. Az Európai Unió alkotmányterve­zetének erre a csábításra, erre a vagy­­vagy-ra is választ kell adnia. Durván fo­galmazva, de nem megkerülve a lénye­get, két út áll az Európai Unió előtt. Az első a könnyebb. Menetrendje adott. Ezek szerint az Európai Unió megtagadva a hármas örökséget beta­golódik a most alakuló nagy világbiro­dalomba, a politika, a gazdaság, a ka­tonai erő, a technológia és a kultúra területén elfogadja az Egyesült Államok szupremáciáját, és olyan Európai Egye­sült Államokat hoz létre, amely min­denben követi a vezér útmutatásait. A másik jóval nehezebb. Annak menetrendjét saját hármas örökségé­nek messzemenő figyelembe vételével.

Next