Erdélyi Magyarság, 2003 (14. évfolyam, 52-53. szám)
2003-07-01 / 52. szám
4 VALÓSÁG - MÉRLEG Búcsú Európától és az újratalálkozás 1943 - Szárszó - 3003 Albert Gábor megnyitó beszéde a Református Értelmiségi Konferencián A történelem játéka folytán különös párhuzamosság és ellentét jellemzi mostani megemlékező számvetésünket. A 60 év előtti, nevezetes 1943-as szárszói konferencia a vesztett háború biztos tudatában, a bizonytalan jövő félelmeinek árnyékában jött létre, és sokan úgy érezték, a jövő alakítása abban az új történelmi helyzetben majd csak tőlünk függ. Tudjuk, nem így történt. 2003-ban egy kommunista korszak úgy-ahogy sikerült lezárása után, az ugyancsak bizonytalan jövő félelmeivel viaskodva, ma is sokan szeretnék remélni, hogy a jövő alakulása, annak alakítása - legalábbis részben - tőlünk függ majd. Csak remélni tudjuk, hogy most nem csalódunk. Az 1943-as találkozó - ahogy utólag kiderült - búcsúnk volt Európától. A 2003-as találkozó viszont épp ellenkezőleg Európába való visszatérésünk konferenciája. A búcsút - tudjuk, milyen megpróbáltatás követte, hogy a visszatérés milyen krízishelyzeteket hozhat, legfeljebb sejthetjük. Biztató azonban egy másfajta párhuzamosság. Az 1943-as szárszói találkozót a Református Egyház és a Magyar Élet könyvkiadó, Püski Sándor könyvkiadója közösen szervezte, és most, a 2003- as konferenciát, itt, a régi helyszínen Szárszó valódi örökösei - a Református Egyház, azaz az SDG (Soli Deo Glória - a szerk.) és a Szárszó Baráti Kör, Püski Sándorékkal az élen - újra közösen rendezik. Ezt a szövetséget még jelképnek is tekinthető. Válasz a fenyegetettség súlyos voltára a remény és a felelősség szellemében. A Református Egyház idejében felismerte, hogy értelmiségét fel kell készítenie a változásokra, s ennek érdekében a háború előtt tartott szárszói konferenciák folytatásaként, azok szellemében több mint egy évtizede megszakítás nélkül, minden évben megrendezte és megrendezi helyzetelemző értelmiségi konferenciáját. Jelenlegi helyzetünk - és ez a többes szám nem stilisztikai jellegű, hanem nagyon is reális, s esetünkben az egész világot, Földkerekségünket jelenti - tehát jelenlegi helyzetünk legalábbis elgondolkoztató. Akár az éhség- és az ezerféle ínség sújtotta harmadik világra gondolok, akár a légkondicionált jóléti társadalom ideáli és a tengeren túli világára. Nem tudhatjuk, hogy a „fenntartható” fejlesztés, az azzal járó természetpusztítás mikor teszi lakhatatlanná bolygónkat, és a demográfiai robbanás milyen megoldhatatlan dilemmák elé állítja az önkorlátozásra képtelen emberiséget. Ezek a létünket fenyegető tendenciák nem függetlenek tőlünk. Nemcsak abban az értelemben nem, hogy az minket fog megsemmisíteni, hanem azért sem, mert ezeket mi hozzuk létre, mi vagyunk az okozói. Az ősok nem más, mint etikai szemléletünk megromlása, az etika hiánya, az emberiség egyetemes önzése és felelőtlensége. Amely - ma már teljesen nyilvánvaló - végső soron pusztulásához vezet. Éppen ezért saját sorsunkról, a szűkebb család, a magyarság sorsáról is csak úgy szabad gondolkoznunk, ha közben egy pillanatra sem feledkezünk el erről, az emberiség létét fenyegető kettős katasztrófáról. Ma, 2003-ban, hatvan évvel az 1943-as Szárszói konferencia után, az emlékezésen és a tiszteletadáson túl elsősorban arról kell beszélnünk, hogy mit jelent csatlakozásunk az Európai Unióhoz, milyen következményekkel jár visszatérésünk Európába. Erről nem könnyű elfogulatlanul beszélni, mert mi tagadás, a mögöttünk hagyott néhány évben az Európai Unió kimutatta a foga fehérjét. Azokra a megalázó, diszkriminatív csatlakozási feltételekre gondolok, amelyek szerint például a magyar mezőgazdaságnak a megnyitott piacokon 10 éven át úgy kell majd állnia a sarat, hogy versenytársainál lényegesen kisebb támogatásban részesül. Ezekről szólva az embernek azonnal eszébe jut Jajta, ahol lényegében ugyanez az Európa, hathatós amerikai közreműködéssel vetett bennünket koncul az akkor éppen bolsevik orosz medvének. És ha nem képviseljük keményen és következetesen nemzeti érdekeinket, bizony most is könnyen pórul járhatunk. Nem tagadom, magam eurószkeptikus vagyok, talán éppen azért, mert túlontúl is hiszek Európában. De vajon az úgynevezett Európagondolat létezik-e egyáltalán? Mi annak a lényege? Megvalósulhat-e a mostani Európában? Mit jelent számunkra, és mit vár tőlünk? Ezek azok a kérdések, amelyek elől nem szabad kitérnünk, s még akkor is válaszolnunk kell rájuk, ha ez olykor kellemetlen, ha sokaknak már maga a kérdés sem tetszik, a válaszokról nem is beszélve. Az Európa gondolat, egyáltalán az, amit Európának nevezünk politikai létét a római birodalomnak, spirituális öntudatát a keresztyénségnek, a kétezer éves egyetemes keresztyén egyháznak köszönheti, annak az egyetemes keresztyén egyháznak, amelyet római testvéreink az Újszövetség nyelvén, görögül katolikosznak mondanak, intellektuális öntudatának kialakulásában pedig a klasszikus görög kultúrának volt döntő szerepe. Annak a görögségnek, amely sohasem volt egységes, és ereje éppen sokféleségében rejlett. Ha körülnézünk Európában, és ha valaki csak fél füllel is odafigyel az Európai Unió alkotmánya körüli vitákra, azonnal szemébe tűnik, hogy az abban formálódó Európa sokban eltér az előbb említett hagyományoktól. Többen a tervezett alkotmány preambulumából is szívesen törölnék a keresztyén egyházra való hivatkozást, holott épp attól kapta leglényegesebb örökségét, spirituális öntudatát és erkölcsi, etikai megalapozottságát. Az alkotmánytervezet körüli viták egyértelműen arról adnak hírt, hogy az Európai Unió válságban van, keresi helyét és szerepét az újonnan formálódó világrendben. Az elmúlt száz évben három birodalom is át akarta formálni, küldetéstudattól vezérelve meg akarta váltani Európát. Adolf Hitler nemzetiszocializmusa volt az egyik, a másik a Sztálin vezette marxista-bolsevista Szovjetunió, s most a világ csendőre szerepét is vállaló, neoliberális birodalom jelentette be világmegváltó igényét. Az USA olyan világméretű birodalom vezetője kíván lenni, amelynek részei önként vetik alá magukat tekintélyének. Az Európai Unió alkotmánytervezetének erre a csábításra, erre a vagyvagy-ra is választ kell adnia. Durván fogalmazva, de nem megkerülve a lényeget, két út áll az Európai Unió előtt. Az első a könnyebb. Menetrendje adott. Ezek szerint az Európai Unió megtagadva a hármas örökséget betagolódik a most alakuló nagy világbirodalomba, a politika, a gazdaság, a katonai erő, a technológia és a kultúra területén elfogadja az Egyesült Államok szupremáciáját, és olyan Európai Egyesült Államokat hoz létre, amely mindenben követi a vezér útmutatásait. A másik jóval nehezebb. Annak menetrendjét saját hármas örökségének messzemenő figyelembe vételével.