Erdélyi Magyarság, 2005 (16. évfolyam, 58-61. szám)

2005-01-01 / 58. szám

Egy napra a román-magyar háborútól Malomkövek között Hogyan tovább a népszavazás kudarca után A dákoromán mítosz genezise Nagyon nagy bajban van a magyarság ma. Magyarországon kétféle ember létezik: akinek érdemes itt élni, ezek úgy néhány százezren vannak, s akinek nem. Nem csak a 100 leggazdagabb magyarról van szó, kezdve az 50 milliárd forintos vagyonnal rendelkező Széles Gáborral, a „mindössze” 30 milliárdos vagyonú Veres Tiborral bezáróan, hanem a kormányhivatalno­kokról, főtisztviselőkről, akiknek havi fizetésük kb. 1 millió forint. Még a két kormányszóvivő, a janicsár­nő és az RTL klubos, vagy a miniszterelnök udvari fényképésze is jóval több mint 800.000 forintot vág zsebre havonta. Nem szólva a gazdasági eliten kívül a képviselőkről, poli­tikusokról - akikből épp annyi van, mintha még a régi Nagy-Ma­­gyarország lennénk. Utóbbiak felelőssége a nemzeti érdekelvű politizálás mellőzé­se, olykor ellenérdekű cselekedeteik miatt oly hatalmas, hogy az már a vétek és a bűn kategóriába tartozik. Az, hogy tánc- és illemtan­órákat is kellene vegyenek, ahol kioktatnák őket, hogy a zakót protokoll ebéd, stb. alatt nem illik levenni, és a hölgyeket nem becenevükön szólítják, mint a kenyereslányokat a söntésből, említést sem érdemel. Ez az új kaszt a bráhminoké. Ismét a három millió koldus országa lettünk. Csakhogy a 20. század elején 15 millióból, ma tíz mil­lióból élnek ennyien a szegénység küszöb alatt. 40 éves kortól fölfelé a romló életminőség, az állástalanság fenyeget. Mindennapos hír a termelő­­egységek bezárása, hivatalok, egyetemek alkalmazot­tainak elbocsátása. 40 alatt még vannak lehetőségek, külföldön például, de nem biztos, hogy onnan van visszaút, s hogy nem a diaszpóra nő a kint maradot­takból. Az orvosok és pilóták után - közülük évente több mint ezren vállalnak munkát külföldön - a hen­tesek is mennek, s talán a cipőiparban dolgozók is. Az egészségügyi ellátás katasztrofális, már-már szándékosságot gyanítunk ebben. Szinte ledarálja a lakosságot. A János kórház például milliárdos hi­ányt hozott össze, s ha az Állami Számvevőszék el is utasította az irányított betegellátást - egy bizottság jelölné ki: ki hova menet gyógykezeltetni magát - de ha nem tetszik fizess! Ha pénzem nincs iszom hitelbe, énekli Bob herceg, s ha pénzed nincs, nincs esélyed a gyógyulásra, az életben maradásra. Albertfalván pél­dául általános, világszínvonalú szűrő központ létesül: 250.000 forint egy szűrés. Vajon mit szól ehhez akinek a közüzemi díjak kifizetése után havi húsz-, tíz-, vagy csak háromezer forintja marad? Felmérések szerint évente 2500 ember lesz ön­gyilkos Magyarországon. Ez a szám a gazdasági rom­lás, a sikertelenség, a stressz függvényében nő vagy csökkenhet. Mindazonáltal a krimibe illő helyzetek mindennaposak. Kelenföldön például két orvos, apa és fia hamis viagrával kereskedett. Továbbá minden­naposak: a menetrendszeri járatok megszüntetése, az önkormányzatok költségvetésének megnyirbálása, iskolák, posták bezárása. Nincs közbiztonság, a nők foglalkoztatottsága az uniós átlag alatt van - ezért erőltetik a női köztársaságelnök jelöltet -, tovább csökken a népesség, s minden újszülött 1.162.430 forint adóssággal indul az életnek, ti. 2002 óta 3500 milliárd forinttal nőtt az államadósság. A kormány elkövette hibás, rossz lépéseket és intézkedéseket nem lehet bakiként kezelni. Például a következőt sem. Az áfa visszatartás mérlege plusz bevétel helyett a késedelmi kamatok kifizetése miatt mínusz 6,8 milliárd forint. Leszámítva tehát néhány százezer embert, nem nagyon lehet itt élni, nem érdemes élni. Mert ember­telen, igaztalan, hazug ami e kis magyar hazában tör­ténik, ahol szabadon és gátlástalanul garázdálkodhat üzletember, kultúrpoli­­tikus, közéleti személy, kis és nagy gengszter, vállalkozó, az utca em­bere. Pedig milyen szép hely, jó hely, és stratégi­ailag rendkívüli helyzet­ben lévő ország ez a ma­radék Magyarország. De ezt is el akarják csenni, venni tőlünk páriáktól. Kell a hely másoknak? Pusztulunk is szép ütemben, ki így, ki úgy távozik. Újabban pedig a földből élőket célozták meg... A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv agrár­környezet­gazdálkodási fejezetéből 2004-ben 14, 2005-ben 20 milliárd forint támogatást szándékoztak megvonni, a 160 milliárd eurós keretből csak 60 milliárdot fizettek ki, nem csoportosítottak át forrásokat a mezőgazda­ság támogatására, a 77 milliárdnyi egyszeri kifizetésű keretből csak 13 milliárdot fizettek ki (fejenként 17 ezer forintot jelent). Az agrárvagyon privatizálása során elkövetett (bűn)esetek mindenki előtt ismer­tek. Raktározási gondokkal küzdenek a termelők, az árucikkeik nyakukon maradnak vagy fillérekért vásá­rolják fel, és közben jön, áramlik a 400 forintos brazil csirkemáj, a 500 forintos szlovák sonka és társaik, mű méz, a mérgezett paprika, mérgezett kukorica. Hurrá! Sőt most már itt a mérgezett csecsemőtápszer is. Nem lehet elég korán kezdeni. Csak így tovább! Nagykanállal tömjék belénk! Nos, erre mondottak nemet a magyar gazdák. Ez a „nem” (valamint a gazdák demonstrációja) azt is jelentette, hogy még egy utolsó lehetőséget kínált fel a történelem Magyarországnak. A nemzeti összefogás lehetőségét, mely során a város oda áll a falu népe mellé. S ha nincs egyetlen olyan politikai erő, olyan politikus, aki felismeri a lehetőséget az iga­zi rendszerváltásra, akkor ők, a falu és a város népe - akik tudják, hogy csak biztos alapra lehet építeni házat, hazát - maguk közül választanak ilyen veze­tőt, képviselőt. Csakhogy, mi magyarok, mindig, mindenről leké­sünk... Ha ez megtörtént volna, nem lett volna többé szükség a gúzsba kötő kétharmados törvényekre, és Krisztus feltámadásának ünnepe a magyarság meg­menekülésének és feltámadásának ünnepe lett volna 2005 húsvétján. Tehát ébredj pária, ébredj magyar! ÉBREDJ MAGYAR!

Next