Erdélyi Magyarság, 2006 (17. évfolyam, 62. szám)
2006-12-01 / 62. szám
XVII. ÉVFOLYAM 2006. január - december Lehet -e önálló Erdély? Nyirő József: Isten igájában A szekus dossziékról 62 „Juttasd eszembe nékem, pereljünk ketten, beszéld meg igazságodat, hogy igaznak találtassál” (Esaiás 43) Vaskos e-mail érkezik a szerkesztőségbe, 24 oldal, megkerülve a glóbuszt. Marosvásárhelyről származik, A Hét 2005. február 17-iki száma, de Svédországban adták fel. A Földes-ügyről van benne szó, természetesen sokkal többről, a „nézzünk végre önmagunkba”, „gyakoroljunk bűnbánatot”, együttműködésről, leleplezésről, elkendőzésről, tények manipulálásáról, végső soron a FELELŐSSÉGRŐL. A szerző Stefano Bottini fiatal olasz történész, nem lehet elfogultsággal vagy érintettséggel vádolni. Jól tudja: az SZKP XX. kongresszusának leleplezései a személyi kultusz bűneiről, a Nagy Imreféle új irányzat a romániai magyar értelmiség körében éreztette hatását, ők voltak elszánva egy, a magyarországihoz hasonló fordulatra. Ezért ültek le tárgyalni a hatalom képviselőivel 1956 nyarán. Nem tudni világos-e Bottom előtt, hogy reformkommunistákról van szó, hiszen a magyar érdekelvű politika képviselői nem juthattak szóhoz. Nem titok előtte a hatalom játszmája, amellyel Kolozsvárt és Marosvásárhelyt akarta szembe állítani egymással. Utal 1956-ban a Jar-ügyre, az írók kongresszusára, arra, hogy a bértollnokok és írónak álcázott pártkatonák miként denunciálták egymást. Bottom levéltári kutatásai alapján állítja: 1957-1959 között kb. 34.000 személyt tartóztattak le, 11 ezret ítéltek el, ezek közül százat halálra. A megtorlás periódusában 1958. augusztusában zajlott a Földes-ügy is. Ekkor jutatta el Hajdú, Gálfalvi és Sütő magyar nyelvű levelét, majd Kovács Györggyel közösen románul a Román Munkáspárt Központi Bizottságához, az agitációs és propaganda osztály mindenható vezetőjéhez, Leonte Rautuhoz, aki Gheorghiu-Dejt, de Nicolae Ceausescut is kiszolgálta, s csak akkor lett kegyvesztett, amikor rokonai kivándorló útlevelet kértek Izraelbe. 1958 júniusában-augusztusában Magyarországon már megtörtént Nagy Imréék kivégzése, Erdélyben a Bolyai Egyetem diákjai, tanárai és mások pereit ekkor készítik elő, vagy már ítélet is született. Íme egy részlet a levélből: „Tisztelt Rautu elvtársi A júniusi KB plénum dokumentumai publikálása nyomán, az említett anyag hatására és a romániai magyar írók között folyó durva hangvételű viták sodrában néhány marosvásárhelyi író - például Hajdú Győző, Sütő András, Gagyi László, Nagy Pál - szükségét érezte, hogy a magyar irodalmi életben előforduló pártellenes jelenségekről tájékoztatást nyújtson, és leleplezze az említett jelenségek felelőseit. Jelen memorandumot, amit Pártunk Központi Bizottságának küldtek, nekem is és más Marosvásárhelyen tevékenykedő párttag írónak is ismertettek: Hajdú Zoltán és Papp Ferenc. Óriási felháborodással szereztünk tudomást a jelentésekben ismertetett aljas tettekről. Biztosak vagyunk abban, hogy az illetékes pártszervek mélyrehatóan tanulmányozzák majd az itt említett problémát, és megfelelően intézkednek. Véleményem szerint azok az alakok, akik ürügyként használják fel az irodalmat, öntudatosan fáradoztak azon, hogy népi-demokratikus rendszerünk alapjait gyengítsék és aljas módon rágalmazták Pártunkat. A KB-t és magist Gheorghiu-Dej elvtársat is. Semmi helyük nem csak a pártban, de irodalmi életünkben sem. Kiűzetésükkel tovább fog erősödni a párt és nagymértékben fog gyengülni irodalmi életünkben a burzsoá ideológia hatása, az a lelki terror, amit eddig gyakoroltak ezek az elemek.” Ismert tények sorjáznak, tudott vagy vélt összefüggések kerülnek napvilágra. A szerző esetleg megérti a szereplők cselekedetét - talán Sütőét is -, de nem ment fel. Az utókor már csak ilyen. Jó. Ideje van a tisztázásnak. A gyónásnak. Erdélyben értelmiségi körökben évek óta hallani. Hajdú Győzőtől utóélete ismeretében - a Romania Mare oszlopos tagja - nem is vártak mást. De Sütő oda kellett volna álljon, és leleplezte: egyik vagy másik feljelentő levél, állásfoglalás alá, X. Y. csak odaírta az ő nevét, beleegyezése nélkül; nem kellett volna elhatárolódjon az erdélyi ötvenhatos elítéltektől (átment a túlsó oldalra, emlékezik egy „sértett”), miért vállalt hallgatásával cinkosságot a régi/ új kommunista román rezsimmel. Tehát a támadás elsősorban Sütő András ellen irányul. Kinek használ ez? Felemlegetik, hogy Sütő is dicsőítette a falu szocialista átalakulását, azaz a kolhozosítást. És ismételten: A KÖZVÉLEMÉNY ELÉ KELLETT VOLNA ÁLLNI, ÉS LELEPLEZNI A RENDSZERT, MELYNEK HASZONÉLVEZŐJE ÉS KISZOLGÁLÓJA VOLT, GYÓNNI, GYÓNNI ÉS MEGINT CSAK GYÓNNI TÉVEDÉSEIT, VÉTKEIT, CINKOSSÁGÁT. A kortársak, a kiszorítottak, a félreállítottak, börtönviseltek indulatai emberiek, érthetőek. Azonban nem eshetnek abba a vétekbe, hogy elfelejtkeznek a megbocsátásról. Nem eshetnek, eshetünk abba a csapdába, amit bizonyos körök állítottak fiatal kutatóknak, korosabb kortársaknak. Mert ha megtagadják az életmű egyik vagy másik fejezetét, akkor óhatatlanul az egészre is érvényes lesz előbb-utóbb. Sütő András életművéhez nemcsak azért ragaszkodunk, mert jó volt tenyerünket vörösre tapsolni, ütemesen egy mondatot ismételve a tapsorkánban, mindannyiunk vágyát és reményét, hogy „Vissza, vissza, Erdélyt vissza!” a Káin és Ábel magyarországi előadásán. Nemcsak mert itthoni és otthoni szerkesztőségek kellemes vendégeként kedvesen invitált: „azután mielőbb jöjjenek mifelénk!” A marosvásárhelyi otthonba, és fel a hegyek közé, hátha ott nem működik majd a lehallgató berendezés. Sütő András novellái, naplójegyzetei, a magyar irodalom ékkövei. SÜTŐ ANDRÁS DRÁMÁI FÉNYLŐ CSILLAGKÉNT RAGYOKNAK A MAGYAR DRÁMA EGÉN. (A beavatottak szerint az Egy lócsiszár virágvasárnapjával Kurkó Gyárfásnak állít emléket.). Írásaiban, a vidámakban, szomorkásakban a magyar nemzet drámája sűrűsödik. Országhatártól függetlenül. Ezért óva intünk mindenkit: gyakorolja a megbocsátást, ünneptől függetlenül. Miért csak neki nincs megbocsátás? A lovagiasság is azt kívánja: miért nem kérdezték életében, szemtől szembe? Hogy mondja el, írja meg, tisztázzon, valljon, ha kell. Miért most emlegetik kétarcúságát? És ismételten: kinek használ, ha a legendákat is elveszik tőlünk? Ki, miért akarja úgy beállítani, hogy a magyar írók, különösen a népi származásúak valamennyien kollaboránsok voltak. Miért? SÜTŐ ANDRÁS KÉTARCÚSÁGA