Erdélyi Napló, 1991. szeptember-október (1. évfolyam, 1-9. szám)
1991-09-05 / 1. szám
1996. szeptember 5., csütörtök A moszkvai puccs kétségkívül kudarcba fulladt, ám az egyesek szerint még színjátéknak is gyatra „produkcióról“ mások úgy vélekednek, hogy ha nem történik meg, akkor ki kellett volna találni. Merthogy a fordulat meghatározza a további szovjet (és nem csak szovjet) történeírást — az immár közhelynek számít. Sokkal érdekesebb az, hogy a több éve pangó, de kétségkívül lappangó szovjet demokratizálódási folyamat most tapasztalható akcelerációja a peresztrojka szkizofréniájáról rántja le a leplet. Gorbacsov (és reformja) egyszerre két malomban őrölt, ám most világossá vált, hogy a két végterméket semmiképp sem lehet „egy zsákba“ tölteni. Demokráciáért síkra szállni és ugyanakkor nagy szovjet (más szóval: birodalmi) viszonylatban gondolkodni — egyszerre — nem lehet. Márpedig Gorbacsov ezt tette, és lehet tenné ma is, ha ennek értelmetlensége nem vált volna evidenciává az elmúlt napokban. A demokrácia ugyanis önrendelkezést is jelent. Egy népét, egy nemzetét, egy közösségét és végül (vagy inkább elsősorban) — az egyénét. Ez viszont semmiképp nem fér bele a Gorbacsov által is féltve pártolt szovjet egység (rém)képbe. Nem véletlen, hogy az események hőse nem az „áldozat“, hanem az érte kiálló egykori ellenlábas, Jelcin. Ő ugyanis a nem- BÚCSÚ GORBACSOVTÓL? zeti (?) szuverenitás szimbóluma, szemben elnökével, akinek puszta jelenléte is a nemkívánt, de minden áron szorgalmazott eggyüvé tartozást juttatja észbe. S erről (immár!) a Nyugat sem vélekedik másképp. A kormányok jellemességét keményen próbára tevő hosszú kivárási idő után ma szinte mindenki a tagországok önállósága mellett teszi le voksát és szó sem esik az unió egybetartásának az előnyeiről. A fejlett országok egymással versenyezve ismerik el a balti államok független mivoltát, még akkor is, ha a távozó „fekete sereg“ „MÉG VISSZAJÖVÜNK“ feliratú, inkább fenyegető, mint barátságos röpcédulákkal riogatja a fellélegezni látszó baltikumi polgárokat. Még a köztársaságokba kihelyezett atom-ütőerő majdani „ellenőrizhetetlensége“ sem jelent gondot. A kiválni igyekvő köztársaságok vezetői egyértelműen kijelentették: nem tartanak igényt a szovjet örökségből származó atom-„beruházásokra“, azoknak esetleges használatáról nem is beszélve. A szovjet kormányválság küszöbön áll. A dilettáns, korrupt és újabban „áruló“ szovjet kormányfő, Pavlov helyét ideiglenesen betöltő orosz miniszterelnök hallani sem akar Gorbacsov felkéréséről, hogy véglegesítse magát a nyilván „tűzoltó“ tisztségnek számító poszton. Ma már felelős, valóban lelkiismeretes politikus különben sem vállal tisztséget a végnapjait számláló SZOVJET államapparátusban, ami óhatatlanul újabb „homokszemcsék“ bejutását teszi majd lehetővé az amúgy is elavult gépezetbe. Mindent összevetve, ma már világossá vált, hogy Gorbacsov és a peresztrojka egy átmeneti állapotot jelentett. A szovjet peresztrojka sikere elsősorban a szovjet eszme eltörlését jelenti és a folyamat alól még a történetesen szovjet elnöki posztot betöltő értelmi szerzője sem élvez mentelmet. Gorbacsov, teke játékoshoz hasonlíthatóan nagy erővel és jó irányba lendített, ám ha nem lesz hajlandó idejében elengedni a golyót, hogy szabadon kövesse útját, az könyörtelenül és csúfosan magával rántja őt a tükörsimának cseppet sem nevezhető pályán. LECMANN RONALD ** szovjet nyolcak bandájának KGB által támogatott és a konzervatív pártvezérek sztálini kommunizmust nosztalgiázó vágyával istápolt puccsa 60 órájával alaposan megijesztette a világot. A külföldön még mindig népszerű Gorbacsov kiszabadult krími háziőrizetéből s azzal a Jelcinnel, kivel korábban szinte semmiben sem egyezett — s akinek ezúttal mindent köszönhet — megkezdte a már rég esedékes politikai nagytakarítást. Feloszlatta az SZKP hadseregbeli intézményeit, félreállította a pártvezetés maradi erőit s maga is lemondott főtitkári tisztjéről (s ezt követően függesztették fel az SZKP működését!) , majd a legkeserűbb pirulaként sorra nyerte előbb a balti államok, majd Moldávia, Ukrajna, Belorusszia s még néhány tagköztársaság függetlenségének kinyilvánított akaratát. Egykori alárendeltjei még tovább léptek: feloszlatták a kommunista pártokat, a KGB-t, vizsgálatot rendeltek el volt pártkiskirályok visszaéléseinek felmérésére, s hatalmas lendülettel, lelkesedéssel kezdték meg szuverén létüket. A román szempontból legjelentősebb változást — csak titokban remélt álom teljesedését — a Molotov-Ribbentrop paktummal elszakított és gyarmatosított szovjet Moldávia függetlenségének augusztus 27-i , kinyilatkoztatása jelentette. Ezzel (a valóban történelmi sorsfordulóval) gyakorlati közelségbe került az egységes román nemzeti állam dédelgetett terve s ha ezt a népakaratot a frontvezetés (a múlthoz neokommunista szálakkal fűződő) főszereplői nem is fogalmazták meg félreérthetetlenül, erről a pártok vezetői, írók, tudósok, művészek nyíltan beszéltek, a ugyanilyen tartással fogalmazott az egyesülés távlati lehetőségéről az új román testvérállam több irányítója is. A szovjet puccs bumerángja előbb a peresztrojka hazájában aratott, de talán felénk is eljut szele. Tény az, hogy azzal a képmutatással és múltbérenceket kímélő türelemmel (hogy ne a nekik, való kiszolgáltatottságot említsük!) a román belpolitika porondján sem lehet ezentúl szerepelni. Eddig egy marosvásárhelyi márciussal, vagy egy bukaresti bányász-juniálissal még el lehetett terelni a legfontosabb gazdasági-társadalmi gondokról a figyelmet, de ma már az akkor megtévesztett (és a tavaly májusban a frontra szavazó) polgár is látja, hogy becsapták egy félig véghezvitt földtörvénnyel, hogy kijátszották lehetőségeit a privatizáció terén, hogy a piacgazdaság frázisaival teletömjék fejét — de az üzletek ellátottsága kritikán aluli s az árak a csillagos ég felé törnek, s azt is sérelmezi a „választó“ — ki nem a frontra voksolt, az a közel 5 millió ember —, hogy képviselőit a helyi, városi és megyei fórumokon kirekesztették a hatalomból s az ígért választások mézesmadzagjával — illetve annak késleltetésével — csak a maguk malmára hajtják a vizet a szavazógépezetet uraló honatyák ... Ezt az eddigi komédiát — most a szovjet változás tanulságaival — már nem lehet, nem szabad tovább folytatni. Ha a hatalom le tudja vonni a következtetéseket, akkor azonnal módosít gyakorlatán (s Iliescu is korrigál a szovjettel kötött barátsági szerződés érvénytelenítésével!), s ha erre képtelen a kormánycsapat, akkor csak arra vigyáz, hogy pirulás nélkül bírja ki a következő választásokig. Mert az irántuk tanúsított bizalom hazai s külföldi határai pont úgy végesek, mint a szovjetek birodalmának fantazmagóriái, melyet hét évtized után szappanbuborékként semmisít meg őfelsége, a Nép. L O. A SZOVJET PUCCS BUMERÁNGJA Elteszem emlékbe! ORSZÁG-VILÁG Válaszlevél Traian Chebeleu nagykövetnek, a kormány külügyi szóvivőjének TISZTELT TRAIAN CHEBELEU ÚR! 1991. augusztus 2-i keltezéssel megkapta a telefaxon küldött levelét, amelyben a Bihari Napló és az Erdélyi Napló szerkesztőségeinek az államelnökhöz, a miniszterelnökhöz és a külügyminiszterhez intézett tiltakozását reagálja le, a genfi kisebbségi konferencián elhangzott vádakkal kapcsolatban. Őszintén meglepett az Ön levelének udvarias, emberi és közvetlen hangneme. Szokatlan még számunkra, hogy a hatalom képviselője odafigyel az „alulról“ jövő hangra, s mi több, elismeri tévedéseit és arra is képes, hogy elnézést kérjen. Soraiból kitűnik, hogy a külügyminisztérium kabinetje utánanézett az általunk sérelmezett, Genfben elhangzott kijelentéseknek és megpróbálta tárgyilagosan elemezni a problémát. Leveléből az is kiolvasható hogy az Ön által Genfben mondottak közül mindkét fél részéről félreértések merültek fel. Például az Ön levelében felsorolt, a Bihari Naplóban megjelent írások felsorolása pontatlan. Bár megpróbáltuk azonosítani azokat, de a feltételezett anyagokban sem találtunk olyan kitételeket, amelyek kimerítenék a trivialitás vagy a sértegetés fogalmát ... De nem is ez a probléma lényege. Feltételezem, Ön is jól tudja, a mi igazi sérelmünk az az egyenlőségjel, amely a szélsőséges nacionalista, néhol fasisztoid beállítottságú román lapok és a mi kiadványaink közé került Feltételezzük abból a meggondolásból, ha léteznek ilyenek román nyelven, akkor fel kell mutatni azok magyar megfelelőit is. Elégtétellel vesszük tudomásul, hogy Ön, ígéretéhez híven, nyilvánosan is elnézést kért az Erdélyi Naplót ért méltatlan vádak miatt, s ezzel mi feloldottnak tekintjük a kialakult konfliktust. Engedje meg azonban, hogy tájékoztassam a lapunk körül kialakult újabb bonyodalmakról és ezzel egyúttal magyarázattal szolgáljak a késedelmes válaszadásról. Épp azon a napon, amikor az Ön levelét — mi tagadás örömmel — kézhez kaptuk, aggasztóbbnál aggasztóbb híreket kaptunk az ország különböző független sajtóorgánumainak megszűnéséről. Nagyváradon az igen népszerű Gazeta de Vest c. lap szüntette be megjelenését. De a mi kiadónkat, mely a 31-es törvény alapján privatizált — elismerjük némi formai hibákat elkövetve — az a vád érte, hogy jogtalanul vette át egy állami tőkével működő kiadó vezetését. Ez a tény olyan helyzetet teremtett, amely lehetetlenné tette az Erdélyi Napló további megjelentetését. Egy hónap kényszerszünet után most indítjuk újra, hesi formában lapunkat. Bár túl vagyunk az újraindítás gyötrelmein, jövőnket illetően a derűlátásra semmi okunk. Úgy a román, mint a magyar nyelvű független sajtó sorsa, kilátástalan! A több mint tízszeresére emelt papírárak, a magas nyomdai és terjesztési költségek, a lehetetlen nyomdai műszaki színvonal nem biztosítja működésének a minimális feltételeit sem. Úgy tűnik, a kormánynak nem áll (érdekében) szándékában, hogy orvosolja a problémákat, sőt, mintha az ellenzéki független sajtó tudatos elsorvasztása lenne a cél... Ez nem az én asztalom — mondhatná, nem a külügyminisztériumra tartozik a felmerült problémák megoldása. Engedje meg, hogy felhívjam figyelmét azonban arra, hogy a romániai független sajtó sorsa elszakíthatatlan az ország demokratizálási folyamatának szerves egészétől, s mint olyan a nemzetközi közvélemény érdeklődésének központjában áll, s döntő módon befolyásolja a Romániáról alkotott képet. Az Erdélyi Napló egyhónapos kényszerszünete alatt, több igen tekintélyes külföldi lap tisztelt meg érdeklődésével, politikai manipulációt sejtve. Bizonyítékok hiányában elhárítottuk „segítő szándékukat“. De nagyon jellemző az a mód, ahogy az egyik külföldi újságíró nekem szegezte kérdését: „Van-e valamilyen összefüggés Chebeleu úr genfi hozzászólása és az Erdélyi Napló elhallgatása között?“ Hosszas töprengés után, lelkiismeretemre hallgatva azt válaszoltam: „Nem tudom. Remélem, nincs.“ Tisztelt Chebeleu úr, nagyon szeretnénk, ha az elkövetkező időszak kormánypolitikája, úgy alakítaná a romániai független sajtó működési feltételeit, hogy hasonló kérdésre habozás nélkül NEM-et válaszolhatnánk. Jó lenne, ha a fiatalom lemondana a médiák nyílt vagy álcázott eszközökkel való birtoklásáról vagy befolyásolásáról, felügyeletéről, annak érdekében, hogy azok betölthessék funkciójukat, amely minden demokratikus társadalomban megadatik. Jókívánságait megköszönve, az Erdélyi Napló szerkesztőségének nevében. STANIK ISTVÁN, főszerkesztő