Erdélyi Napló, 1991. szeptember-október (1. évfolyam, 1-9. szám)

1991-09-05 / 1. szám

1996. szeptember 5., csütörtök A moszkvai puccs kétségkívül kudarcba fulladt, ám­ az egyesek szerint még színjátéknak is gyatra „produkcióról“ mások úgy vé­lekednek, hogy ha nem történik meg, akkor ki kellett volna ta­lálni. Merthogy a fordulat meghatározza a további szovjet (és nem csak szovjet) történeírást — az immár közhelynek számít. Sokkal érdekesebb az, hogy a több éve pangó, de kétségkívül lappangó szovjet demokratizálódási folyamat most tapasztalható akcelerációja a peresztrojka szkizofréniájáról rántja le a leplet. Gorbacsov (és reformja) egyszerre két malomban őrölt, ám most világossá vált, hogy a két végterméket semmiképp sem le­het „egy zsákba“ tölteni. Demokráciáért síkra szállni és ugyan­akkor nagy­ szovjet (más szóval: birodalmi) viszonylatban gon­dolkodni — egyszerre — nem lehet. Márpedig Gorbacsov ezt tet­te, és lehet tenné ma is, ha ennek értelmetlensége nem vált vol­na evidenciává az elmúlt napokban. A demokrácia ugyanis ön­­rendelkezést is jelent. Egy népét, egy nemzetét, egy közösségét és végül (vagy inkább elsősorban) — az egyénét. Ez viszont semmi­képp nem fér bele a Gorbacsov által is féltve­ pártolt szovjet egység (rém)képbe. Nem véletlen, hogy az események hőse nem­ az „áldozat“, ha­nem az érte kiálló egykori ellenlábas, Jelcin. Ő ugyanis a nem- BÚCSÚ GORBACSOVTÓL? zeti (?) szuverenitás szimbóluma, szemben elnökével, akinek pusz­ta jelenléte is a nemkívánt, de minden áron szorgalmazott eggyü­­vé tartozást juttatja észbe. S erről (immár!) a Nyugat sem véle­kedik másképp. A kormányok jellemességét keményen próbára tevő hosszú kivárási idő után ma szinte mindenki a tagországok önállósága mellett teszi le voksát és szó sem esik az unió egybe­­tartásának az előnyeiről. A fejlett országok egymással versenyez­ve ismerik el a balti államok független mivoltát, még akkor is, ha a távozó „fekete sereg“ „MÉG VISSZAJÖVÜNK“ feliratú, in­kább fenyegető, mint barátságos röpcédulákkal riogatja a fellé­legezni látszó baltikumi polgárokat. Még a köztársaságokba ki­helyezett atom-ütőerő majdani „ellenőrizhetetlensége“ sem jelent gondot. A kiválni igyekvő köztársaságok vezetői egyértelműen ki­jelentették: nem tartanak igényt a szovjet örökségből származó atom-„beruházásokra“, azoknak esetleges használatáról nem is beszélve. A szovjet kormányválság küszöbön áll. A dilettáns, korrupt és újabban „áruló“ szovjet kormányfő, Pavlov helyét ideiglene­sen betöltő orosz miniszterelnök hallani sem akar Gorbacsov fel­kéréséről, hogy véglegesítse magát a nyilván „tűzoltó“ tisztségnek számító poszton. Ma már felelős, valóban lelkiismeretes politikus különben sem vállal tisztséget a végnapjait számláló SZOVJET államapparátusban, ami óhatatlanul újabb „homokszemcsék“ be­jutását teszi majd lehetővé az amúgy is elavult gépezetbe. Mindent összevetve, ma már világossá vált, hogy Gorbacsov és a peresztrojka egy átmeneti állapotot jelentett. A szovjet pe­resztrojka sikere elsősorban a szovjet eszme eltörlését jelenti és a folyamat alól még a történetesen szovjet elnöki posztot betöl­tő értelmi szerzője sem élvez mentelmet. Gorbacsov, teke játékos­hoz hasonlíthatóan nagy erővel és jó irányba lendített, ám ha nem lesz hajlandó idejében elengedni a golyót, hogy szabadon kövesse útját, az könyörtelenül és csúfosan magával rántja őt a tükörsimának cseppet sem nevezhető pályán. LECMANN RONALD ** szovjet nyolcak bandá­jának KGB által támogatott és a konzervatív pártvezérek sztálini kommunizmust nosz­talgiázó vágyával istápolt puccsa 60 órájával alaposan megijesztette a világot. A kül­földön még mindig népszerű Gorbacsov kiszabadult krími háziőrizetéből s azzal a Jel­cinnel, kivel korábban szinte semmiben sem egyezett — s akinek ezúttal mindent kö­szönhet — megkezdte a már rég esedékes politikai nagyta­karítást. Feloszlatta az SZKP hadseregbeli intézményeit, fél­reállította a pártvezetés ma­radi erőit s maga is lemondott főtitkári tisztjéről (s ezt köve­tően függesztették fel az SZKP működését!) , majd a legke­serűbb pirulaként sorra nyer­te előbb a balti államok, majd Moldávia, Ukrajna, Belorusszia s még néhány tagköztársaság függetlenségének kinyilvání­tott akaratát. Egykori aláren­deltjei még tovább léptek: fel­oszlatták a kommunista pár­tokat, a KGB-t, vizsgálatot rendeltek el volt pártkiskirá­­lyok visszaéléseinek felmé­résére, s hatalmas lendülettel, lelkesedéssel kezdték meg szu­verén létüket. A román szempontból leg­jelentősebb változást — csak titokban remélt álom teljese­dését — a Molotov-Ribbent­­rop paktummal elszakított és gyarmatosított szovjet Moldá­via függetlenségének augusz­tus 27-i , kinyilatkoztatása je­lentette. Ezzel (a valóban tör­ténelmi sorsfordulóval) gya­korlati közelségbe került az egységes román nemzeti ál­lam dédelgetett terve s ha ezt a népakaratot a frontvezetés (a múlthoz neokommunista szálakkal fűződő) főszereplői nem is fogalmazták meg fél­reérthetetlenül, erről a pártok vezetői, írók, tudósok, művé­szek nyíltan beszéltek, a u­gyanilyen tartással fogalmazott az egyesülés távlati lehetősé­géről az új román testvérállam több irányítója is. A szovjet puccs bumerángja előbb a peresztrojka hazájá­ban aratott, de talán felénk is eljut szele. Tény az, hogy az­zal a képmutatással és múlt­­bérenceket kímélő türelemmel (hogy ne a nekik, való kiszol­gáltatottságot említsük!) a román belpolitika porondján sem lehet ezentúl szerepelni. Eddig egy marosvásárhelyi márciussal, vagy egy buka­resti bányász-juniálissal még el lehetett terelni a legfonto­sabb gazdasági-társadalmi gondokról a figyelmet, de ma már az akkor megtévesztett (és a tavaly májusban a frontra szavazó) polgár is látja, hogy becsapták egy félig véghezvitt földtörvénnyel, hogy kijátszot­ták lehetőségeit a privatizáció terén, hogy a piacgazdaság frá­zisaival teletömjék fejét — de az üzletek ellátottsága kri­tikán aluli s az árak a csilla­gos ég felé törnek, s azt is sé­relmezi a „választó“ — ki nem a frontra voksolt, az a közel 5 millió ember —, hogy kép­viselőit a helyi, városi és me­gyei fórumokon kirekesztették a hatalomból s az ígért vá­lasztások mézesmadzagjával — illetve annak késleltetésével — csak a maguk malmára hajt­ják a vizet a szavazógépezetet uraló honatyák ... Ezt az eddigi komédiát — most a szovjet változás tanul­ságaival — már nem­ lehet, nem szabad tovább folytatni. Ha a hatalom le tudja vonni a következtetéseket, akkor a­­zonnal módosít gyakorlatán (s Iliescu is korrigál a szovjettel kötött barátsági szerződés ér­vénytelenítésével!), s ha erre képtelen a kormánycsapat, ak­kor csak arra vigyáz, hogy pi­rulás nélkül bírja ki a követ­kező választásokig. Mert az irántuk tanúsított bizalom hazai s külföldi hatá­rai pont úgy végesek, mint a szovjetek birodalmának fan­tazmagóriái, melyet hét évti­zed után szappanbuborékként semmisít meg őfelsége, a Nép. L O. A SZOVJET PUCCS BUMERÁNGJA Elteszem emlékbe! ORSZÁG-VILÁG Válaszlevél Traian Chebeleu nagykövetnek, a kormány külügyi szóvivőjének TISZTELT TRAIAN CHEBELEU ÚR! 1991. augusztus 2-i keltezés­sel megkapta­ a telefaxon küldött levelét, amelyben a Bihari Napló és az Erdélyi Napló szerkesztőségeinek az államelnökhöz, a miniszter­­elnökhöz és a külügymi­niszterhez intézett tiltako­zását reagálja le, a genfi kisebbségi konferencián el­hangzott vádakk­al kapcso­latban. Őszintén meglepett az Ön levelének udvarias, emberi és közvetlen hangneme. Szo­katlan még számunkra, hogy a hatalom képviselője oda­figyel az „alulról“ jövő hangra, s mi több, elismeri tévedéseit és arra is képes, hogy elnézést kérjen. Soraiból kitűnik, hogy a külügyminisztérium kabi­netje utánanézett az álta­lunk sérelmezett, Genfben elhangzott kijelentéseknek és megpróbálta tárgyilago­san elemezni a problémát. Leveléből az is kiolvasható hogy az Ön által Genfben mondottak közül mindkét fél részéről félreértések merültek fel. Például az Ön levelében felsorolt, a Biha­ri Naplóban megjelent írá­sok felsorolása pontatlan. Bár megpróbáltuk azonosí­tani azokat, de a feltétele­zett anyagokban sem talál­tunk olyan kitételeket, ame­lyek kimerítenék a triviali­tás vagy a sértegetés fogal­mát ... De nem is ez a probléma lényege. Feltéte­lezem, Ön is jól tudja, a mi igazi sérelmünk az az egyenlőségjel, amely a szél­sőséges nacionalista, né­hol fasisztoid beállítottságú román lapok és a mi kiad­ványaink közé került Fel­tételezzük abból a meggon­dolásból, ha léteznek ilye­nek román nyelven, akkor fel kell mutatni azok ma­gyar megfelelőit is. Elégtétellel vesszük tudo­másul, hogy Ön, ígéretéhez híven, nyilvánosan is elné­zést kért az Erdélyi Nap­lót ért méltatlan vádak miatt, s ezzel mi feloldott­­nak tekintjük a kialakult konfliktust. Engedje meg azonban, hogy tájékoztassam a la­punk körül kialakult újabb bonyodalmakról és ezzel egyúttal magyarázattal szol­gáljak a késedelmes válasz­adásról. Épp azon a napon, ami­kor az Ön levelét — mi tagadás örömmel — kéz­hez kaptuk, aggasztóbbnál aggasztóbb híreket kaptunk az ország különböző füg­getlen sajtóorgánumainak megszűnéséről. Nagyvára­don az igen népszerű Ga­zeta de Vest c. lap szüntet­te be megjelenését. De a mi kiadónkat, mely a 31-es törvény alapján privatizált — elismerjük némi formai hibákat elkövetve — az a vád érte, hogy jogtalanul vette át egy állami tőkével működő kiadó vezetését. Ez a tény olyan helyzetet teremtett, amely lehetetlen­né tette az Erdélyi Napló további megjelentetését. Egy hónap kényszerszünet után most indítjuk újra, hesi formában lapunkat. Bár túl vagyunk az újraindítás gyöt­relmein, jövőnket illetően a derűlátásra semmi­ okunk. Úgy a román, mint a ma­gyar nyelvű független sajtó sorsa, kilátástalan! A több mint tízszeresére emelt pa­pírárak, a magas nyomdai és terjesztési költségek, a lehetetlen nyomdai műsza­ki színvonal nem biztosítja működésének a minimális feltételeit sem. Úgy tűnik, a kormánynak nem áll (ér­dekében) szándékában, hogy orvosolja a problémákat, sőt, mintha az ellenzéki független sajtó tudatos el­sorvasztása lenne a cél... Ez nem az én asztalom — mondhatná, nem a külügy­minisztériumra tartozik a felmerült problémák meg­oldása. Engedje meg, hogy felhívjam figyelmét azon­ban arra, hogy a romániai független sajtó sorsa elsza­kíthatatlan az ország de­mokratizálási folyamatának szerves egészétől, s mint o­­lyan a nemzetközi közvéle­mény érdeklődésének köz­pontjában áll, s döntő mó­don befolyásolja a Romá­niáról alkotott képet. Az Erdélyi Napló egyhó­napos kényszerszünete a­­latt, több igen tekintélyes külföldi lap tisztelt meg ér­deklődésével, politikai ma­nipulációt sejtve. Bizonyí­tékok hiányában elhárítot­tuk „segítő szándékukat“. De nagyon jellemző az a mód, ahogy az egyik kül­földi újságíró nekem sze­gezte kérdését:­ „Van-e va­lamilyen összefüggés Chebe­leu úr genfi hozzászólása és az Erdélyi Napló elhallga­tása között?“ Hosszas töp­rengés után, lelkiismere­­temre hallgatva azt vála­szoltam: „Nem tudom. Re­mélem, nincs.“ Tisztelt Chebeleu úr, na­gyon szeretnénk, ha az el­következő időszak kormány­­politikája, úgy alakíta­ná a romániai függet­len sajtó működési feltéte­leit, hogy hasonló kérdés­re habozás nélkül NEM-et válaszolhatnánk. Jó lenne, ha a fiatalom lemondana a médiák nyílt vagy álcázott eszközökkel való birtoklá­sáról vagy befolyásolásáról, felügyeletéről, annak érde­kében, hogy azok betölt­hessék funkciójukat, amely minden demokratikus tár­sadalomban megadatik. Jókívánságait megkö­szönve, az Erdélyi Napló szerkesztőségének nevében. STANIK ISTVÁN, főszerkesztő

Next