Erdélyi Napló, 1992. július-augusztus (2. évfolyam, 26-34. szám)
1992-07-02 / 26. szám
1992. július 2. SAJTKUKACOK 1986 nyarán a Nagyváradi Tejipari Vállalat alkalmazottjaként ízelítőt kaptam a kollektivizálás szelleméből. Egy nyolctonnás hűtőkocsival kellett járnunk a megye juhászok lakta településeit, a dombvidéket. Előttünk durrogott egy ARO, benne a megyei pártbizottság kiküldött elvtársa, egy milicista alezredes és a községi néptanács egyik vezető beosztású alkalmazottja, mögöttünk mikrobusz köhörészett egy szakasz milicista altiszttel. A községi néptanács titkárnőjénél volt a meglátogatandó "stratégiai célpontok", azaz az alkalmi juhászkunyhók listája. De minden célpont volt, ami élt és mozgott. Először egy parasztszekér került lőtávolba. A bakon középkorú férfi, a kocsiban idős néni és néhány gomolya sajt. A fogdmegek megmérték a portékát és műanyag ládában feldobták a hűtőkocsiba. A férfi dadogva tiltakozott, a néni jajveszékelve kiáltozott: - Rosszabbak vagytok, mint a fasiszták! Kenyeret nem hoztok, csak kiraboltok bennünket! A megyei elvtárs fenyegetőzött, a milicisták egykedvűen állták körül a szekeret, az alezredes kedvesen mosolyogva próbálta őket meggyőzni. Valamivel odébb fejés közben leptünk meg egy juhászt, várnunk kellett, míg az utolsó cseppet is kipréseli állatai tőgyéből - majd az a 24 liter tej is felkerült a hűtőkocsiba. Az egyik kunyhó gazdája aszott testével takarta el a gomolyákat. — Nem adom! Inkább öljetek meg! Gyermekeim vannak! Kimentem a kunyhóból. Egy ideig a juhász jajveszékelése hallatszott, majd két milicista műanyagládákban hozta a gomolyákat. Az alezredes, aki szintén bent volt (talán nem engedte meg a tettlegességet), kedvesnek tűnő szavakkal, mosolyogva próbálta megnyugtatni a bácsit. Hangtalan felháborodással kapaszkodtam fel a dombra, ahol járműveink álltak. Néhány lépéssel mögöttem a néptanácsi titkárnő és az alezredes haladt. — Ezredes elvtárs, mit szól ehhez? - kérdezte suttogva a titkárnő. — Gyalázatos! Ezt azért mégsem lenne szabad. De én parancsot teljesítek. Hátranéztem. Ő volt életem első reformkommunistája, aki mosolyogva vett részt emberek kisemmizésében. (keztyfís) dossziéháború marengói győzelmének érzem az Expres Magazin főszerkesztője, Ion Cristoiu nagy húzását, hogy azonnal alkalmazta a România liberă kénytelen-kelletlen elbocsátott munkatársait, Roşca-Stănescut és Mărculescut, akikre szekusék ráfogták - nem a géppisztolyt - a káderlapot. A frontvonal meglehetősen zegzugos: előbb a Caţavencuban, majd az Expresben írják meg, hogy Virgil Măgureanu szekus volt, amit az érintett tagad. Az Expres Magazin Rágalom a sajtóban című rovatának körkérdésére (Mi zavarta leginkább?) azt felelte Măgureanu: "... azok a kijelentések háborítottak fel, amelyek szerint a volt szekuritáté szolgálatában álltam". Aztán a Tinerama közölte Măgureanu szolgálati dossziéjának fénymásolatát, amely az előbb említett független lapokat igazolta, s azóta a fenti tiltakozást az Expres Magazin minden számában újraközli, "mindaddig, amíg Măgureanu úr le nem mond. Nem azért, mert a szekuritáté tagja volt, hanem azért, mert hazudott." Az ellentámadás nem a Tinerama és nem az Expres Magazin ellen fordult, hanem a Románia liberă legkeményebb legényei ellen, méghozzá a România Mare hasábjain. A România liberă szorult helyzetében futárt, sőt, bástyát áldoz fel, Cristoiu pedig - ez az év poénja! - tárt karokkal fogadja be a szerkesztőségébe mindkettőjüket. Hozzá kell tennünk nemcsak a főszerkesztő, hanem a csapat is. A csapat, amely ellen a parlamenti többség is hetek óta háborút visel. S már készítik a nagyágyút, a sajtótörvényt, a pénzbüntetést, az elkobzást és a börtönt a szabad vélemény ellen... Más fegyverem nem lévén, egy jámbor, ártatlan pikáns magyar anekdotával válaszolnék nekik. Eszerint a múlt század egyik szép napján Szegedre kineveztek egy új, igen ambiciózus rendőrfőkapitányt, aki a tiszta erkölcs nevében agyonszekírozta az örömlányokat. Egymást érték a razziák, a munkaidőben megejtett orvosi vizsgálatok, hetente fenyegetett az intézmény bezárásának, a bárcák megvonásának réme. Végül küldöttség ment a rendőrségre, a madámmal az élen, aki üldözőjük szemébe vágta. - Tudja meg, mi még mindig kurvák leszünk Szegeden, amikor maga már rég nem lesz rendőrfőkapitány! Szerencsére a sajtó nem annyira ifjúkorhoz kötött, mint az idézett alapvicc hősnőié. Mi a sok évtizedes Csipkerózsika-álom után frissen folytathatjuk azt, amit annak idején elkezdeni hittünk, és 56-ban - egészen rövid időre - újrakezdtünk. S bár a parlamenti többség elhalasztotta a választásokat és a sajtótörvényt tárgyalja, Roşca-Stănescu, Mărculescu, Cristoiu és az egész szerkesztőség - az összes szerkesztőség talán még az idén elmondhatja a madám poénját, a korszak poénját. Ha ugyan. Ha nem József Attila szorongó kérdésével kell szembesülnünk: "Meddig lesz hely, hol felolvashatol?" Meddig bírja szusszal drága, otthonos, szegény kis kuplerájunk? Mikor végez velünk a pénzügyi nyomás vagy a sajtótörvény? De azért tartogatok egy üveg pezsgőt meg egy kecskeméti cseresznyepálinkát az Expres Magazin felköszöntésére aznap, amikor nem kell többé közölniük a kis kazettát a felszólítással: "Mondjon le - nem azért, mert a szekuritáté tagja volt, hanem azért, mert hazudott". Halász Anna Az év poénja ÚJABB LELEPLEZÉS -Állítólag a mester felesége is beépített ember... (Némethy László karikatúrája) z1 1988-ban, vagyis még a diktatúra idején kísérelte meg először a szökést. — Miért és hol akartál szökni? — Már elemista koromban leszpurkálóztak, lebozgoroztak, mikor még nem is tudhattuk igazán, mit is jelent az. Ugyanaz folytatódott a középiskolában, a katonaságnál, a börtönben. Katonaság után elhatároztam, akárhogy is, de elmegyek. Egy Temes megyei község határában eltévedtem egy erdőcskében. Olyan száz méterre lehettem a határtól, mikor észrevették. Futni kezdtem, a katona háromszor a levegőbe lőtt, egyszer rám. A kukoricásban megtaláltak. Bekötötték a szemem, vittek az őrsre. Nyolc hónapot kaptam. Szamosújvárról a Duna-deltáiba kerültem, szóját kapáltunk. Minden ottmaradt szál gazért egy tenyeres járt, gumibottal. Én nem tudtam kapálni. A cellában mintegy százan voltunk, engem mint bozgort persze kinéztek. A belső rend olyan volt, hogy verekedni kellett, a verekedésért szigorított járt. Itt egy nap eszik az ember, egy nap nem. Tíz napot kaptam. Mikor hazajöttem, megtudtam, hogy a bátyám meghalt a második műtétje után, mert nem lehetett kapni létfontosságú gyógyszereket. — Másodszorra mikor és hogyan hagytad el az országot? — A fordulat után rögtön megpróbáltam útlevélhez jutni. Az útlevélosztályon ugyanazzal a tiszttel kerültem szembe, aki előző alkalommal kihallgatott. Felismert, megkérdezte, mit akarok már megint. Végül 1990. VI. 26-án hagytam el az országot. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel Magiarcszögön éltem, három hónapig feketén dolgoztam, aztán munkakönyvet kaptam. Ott ismertem fel: az lesz a hazám, ahol boldogulok. Megfertőződött a lelkem. — Hova akartál eljutni? — A dédnagyanyám osztrák származású volt, Józsa T. István Vándoroljatok ki! Ausztria pedig befogadja azt, aki kétszáz évre visszamenőleg igazolni tudja osztrák származását. Ugyanígy jár el azzal, aki fotóval bizonyítja, hogy verték a bányászhadjárat idején. A fontos az, hogy az ember eljusson a menekülttáborba. Ha addig nem igazoltatják, az már fél siker. Nekem sikerült. A freiskircheni tábor kapujában volt honfitársaim vártak, ott éltek már egy éve, és vadásztak az ilyen újonc verebekre. Majd ők eligazítanak, mondták, ide meg oda kell menni, itt ezt kell mondani, ott meg azt. Mintegy 30 ezer forintnyi értéket loptak el tőlem. — Mennyi ideig voltál a táborban? — Két hónapig. Ez volt a maximális tartózkodási idő. Valóságos románáradat öntötte el Ausztriát, naponta átlag százan jutottak el a táborig, a többieket, akik átszöktek a magyar-osztrák határon, útközben elfogták és beleütötték útlevelükbe a felfüggesztő pecsétet. Sehol sem nézik jó szemmel a romániait, az üzletekben ott a tábla: "Dragi români, nu furaţi!". A lágerben futószalagon intézték az ügyeinket, a sok jelentkező miatt 48 óra alatt döntöttek a sorsunkról. Volt, aki bajuszt, szakállt növesztett, új frizurával újra jelentkezett. Egyik honfitársunk már hatodszor folyamodott a két hónapért, csak ne kelljen visszajönnie. Aztán kitessékeltek a lágerből, a papírjaimat sem akarták visszaadni. Tartózkodási engedélyt kaptam, de munkavállalásit nem. Költöztettem, lapátoltam, mindent elvállaltam, végül tartósnak ígérkező munkát találtam egy diófacsemetéket nevelő idős kertésznél. Három bukarestivel dolgoztam együtt, egy idő után nem bírták a jelenlétemet, megvádoltak, hogy én loptam el valamelyik szerszámot. Másnap az öreg nem fogadott. — Hogyan viszonyulnak ma a bevándorlókhoz? — Tudtommal csak tizenöt napra kapnak tartózkodási engedélyt, ennyi idő alatt pedig képtelenség munkát találni. Még 1990 októberében a lágerben járt Ursu belügyminiszter, és közölte, hogy Romániában demokrácia van, ne fogadjanak több embert innen. Az akkor jött romániaiakat kiutasították, a többiek hatalmas tüntetést rendeztek Bécs egyik központi utcáján, ketten meggyújtották magukat. Ausztria újra fogadott menekülteket, de csak 1991. április 1-ig, akkor könyörtelenül lezárta a sorompót. — Hova mentél Ausztriából? — Miután a kertész elbocsátott, arra gondoltam, Svájcban próbálkozom. Treiskirchenben elterjedt a hír, hogy Mihály királynak "lágere van" Svájcban, támogatja a romániai menekülteket. Egy határszéli osztrák faluban kisegítettek egy térképpel, átgyalogoltam az Alpokon, aztán elutaztam Baselbe. Igazi luxustábor van ott, de a hír, hogy Mihály király tartja fenn, nem igaz. Harminc napig fogdában ültem, és elkövettem azt a hibát, hogy elárultam: Ausztrián át jöttem. Visszaküldték Ausztriába, Innsbruckban, majd Bécsben repülőgépre ültettek, irány: Otopeni. A reptéren a vámtiszt megkérdezte, miért jöttünk vissza. Kitoloncoltak, feleltük. Pénzünk van-e, érdeklődött. Mert, ha van, az első géppel nyomás vissza! "Nu-i de stalín Románia!" - mondta. — Mihez kezdesz most? — Van tíz frankom, 300 schillingem, néhány ruhám. Eddig is ött szuggesztióval tápláltam magam, de a kudarc letöri az embert. Most elölről kell kezdenem az egészet. Kilencéves koromtól meg akarom változtatni állampolgárságomat. De mikor Nyugaton előveszi az ember a zöld útlevelet, máris menekülnek a közeléből, mintha valami szörnyű dolgot mondott volna el magáról. T. története példaerejű, határainkon kívül és belül egyaránt. з. S az élet megy tovább... Nicusor mosolyog, lehet, szabadon engedik, mert letartóztatták, még mielőtt tömeggyilkos lehetett volna. Iliescu is mosolyog, ígéri, ha megint ő lesz az elnök, közkegyelmet gyakorol. Mosolyognak a katonatisztek, akik a tömegbe lövettek, mert kitüntették őket. A csend rátelepszik a meghökkent ifjúságra, arra az ifjúságra, amely állítólag győzött Romániában. De hát ki számított arra, hogy vissza az egész, ki követte el a hibát, hogy hatalomra juttatott egy posztkommunista kormányt? Sokan elmenekültek azelőtt és azóta, sokan ittmaradtak, és ki tudja megmondani, melyik a nehezebb sors? Egyáltalán: mi a sorsa ennek a népnek? Egy egész nép áldozat. A forradalom szedi áldozatait? Iliescu kegyelmet ígér, ha megint ő lesz az elnök, de kinek? Tud-e kegyelmet adni a hontalanoknak, a munkanélkülieknek, a Marosvásárhelyen, Bukarestben megnyomorítottaknak? Moldvából Kolozsvárra tartó románok mondják a vonaton: ha élne Ceauşescu, ők rá szavaznának, nem is Iliescura! És mi lesz a fiatalokkal, akiknek immár sem itt, sem ott nincs igazi otthonuk, és egyáltalán mi lesz még? Feltámad Ceauşescu? Vagy az ellenforradalom? Az élet megy tovább, a moldvai vonatok érkeznek, a pesti vonatok indulnak, Iliescu úr mosolyog, politikai perek, puccs, rabszolgavásár a Moszkva téren, behúzott ablakfüggöny, s az élet megy tovább. És a vonat. Halad? Zudor János