Erdélyi Napló, 1992. november-december (2. évfolyam, 44-52. szám)

1992-11-05 / 44. szám

1992. november 5. H£ir(&miítiksi MAI ERETNEK ’’Díszpolgár” Miután romániai viszonylatban akadémikus lehetett, a Ceauşescu-udvar krónikása, a ro­mán xenofóbiának mint politikai doktrínának megalapozója, a kolozsvári akadémiai élet telj­hatalmú ura, a könyvtárak titkos polcainak őr­zője, a temesvári forradalmárok meggyalázója, STEFAN PAS­CU elnyerhette Kolozsvár egység­­pártos többségű "önkormányzatának” kegyeit. Az ellenzéki tanácsosok felháborodása ellenére a város díszpolgárává avatták. A szavazást­­ megelőzően az alpolgármester kilátásba he­lyezte, hogy "szégyenlistán“ teszik közzé azok­­­­nak a tanácsosoknak a nevét, akik a díszpol­­­­gár-jelölt ellen szavaznak. A Funar-diktatúrát ellenző tudományos kutatók, történészek, egyetemi tanárok felháborodása határtalan. .­ Elmondták, hogy Ştefan Pascu továbbra is ke­­­­zében tartja a tudományos kutatóintézetek erőforrásait, hogy a kutatók és a diákok min­den kérvényező akciója ellenére nem sikerült eltávolítani az Akadémia Kolozsvári Fiókjának éléről. M.T. Hogy is van ez? Anton Lindmaier, a lengyel kisebbség honatyája ritkán szólalt fel a képviselőházban. Ügyeletes kolomp volt csupán, amikor a kisebbségi hűségnyi­latkozattal "kellett ,kiegyensú­lyozni renitens siculusokat. Mutogatták is: a strébert, a nemzethű kisebbségit, aki ör­vend, hogy egyáltalán létezik, aki megelégszik azzal, ami a naciokrata uraságok asztaláról eléje hull. Ködös fejtegetéseit a hűség-fogantatású nemes két­nyelvűségre, kétkultúrájúságra helyezte ki, ami oly jól áll egy lengyel nemzetiségű román­nak és egyéb jött-ment nemze­tiségű megtűrtnek. Az egészet a megnyomorított nemzettu­dat tekintélyhozsannázó alatt­való magatartásaként könyvel­tem el. Magánbeszélgetések során egyre buzdított: felmenőim o­­kán, a hetvenhez közeledve is, tanuljam meg a pánok nyelvét. Vállalta, hogy tanítómesterem­mé szegődik. S eredetiben ol­vashatom Michniket és Ka­­puszczinskyt, ami valóban ke­csegtető. Hal­lattom aztán, hogy a Dom Polski megvált elnök-képvise­lőjétől - Linzmaier úrtól... Bomladoznak a kisebbségi szervezetek is - könyveltem el magamban -, egyéb szövetsé­gek belső patvarkodására gon­dolva. De hát mozgásformát keresnek az etnikai töredékek is, s majd csak megállapodnak a dolgok, az önszervezés kis­csoportos formái kialakítják a maguk belső ritmusát... Találkoztunk, beszélget­tünk, túlhajtott tapintatból azonban semmit sem kérdez­tem tőle. Másoktól tudtam meg: a lengyel nemzetiségű ro­mán Anton Lintmaier átpártolt a România Mare Párthoz. Mi­lyen áron? A magyar nemzeti­ségű Furo Iuliu Ioannak képvi­selői mandátumot ígértek (áll­ták is szavukat). Mi lehet az ára egy lengyel nemzetiségű román képviselőnek­­ mandá­tuma végén? Aztán egyéb, a Lindmaier ügyre rímelő esetek jutottak e­­szembe. Egy korábban szelle­mi körökben forgolódó levitéz­lett belügyi tiszt felfedezte, hogy ő albán - és írástudó. I­­gaz, "hivatásos" korában gyakran járt a szkipetárok földjén, amikor a két ország között még személyforgalom sem létezett, s csak különleges megbízólevéllel és kerülő úton lehetett oda eljutni. Eszébe ju­tott tehát, hogy ő albán, és csa­ládi vállalkozásban egyletet szervezett, amellyel még a Kri­­terion Alapítványba is befura­kodott. Hogy aztán­­ mainál is zavarosabb 1990-es esztendő tavaszán - a tévében lépjen fel ügyeletes stréberként: s nem követel sem albán iskolát, sem albán színházat, sem... nem úgy, mint azok a telhetetlen és hálátlan... Kimondta: magya­rok. Újabb keletű az aradi tévé bolgár szerkesztőjének Dimi­­neaţában megjelent feljelenté­se: hazaárulókként leplezte le a bukaresti bolgár közösség két­ségbeesett törekvését, hogy mentse elcsángósodott kicsiny seregét. Bolgár nyelvórák be­vezetését egyes iskolákban "színtiszta" román falvak egy­ségbontásának minősítette; a bukaresti bolgár művelődési központ és iskola lebontásáért igényelt,kártérítést pedig az ál­lam gazdasági egyensúlya megbontására irányuló álnok cselekedetnek. Félelmi hisztéria válthatta ki ezekben a gőznacionalizmus jármába fogott közszereplők­ben az ellenviselkedést? Ko­rábbi morális fölmorzsolódá­sunk árát fizetik mostani, előírt szerepzavarukkal? Ki tudná eldönteni, hogyan is van ez? Mennyi ebben a tör­ténelmi tragédia és mennyi gyávaság-fogantatású "pa­rancsra tettem"?... Vajnovszki Kázmér Soltész József Mostanában gyakran elgon­dolkodom azon, hogy vajon mit csinálhat az én kedves druszám, Fischer Jóska (Joschka Fischer), a dicső marxista-leninista tanokkal kacérkodó németországi zöl­dek hírhedt vezére, akinek a világraszóló hisztériázása nélkül nem lehetett Németországban beverni a földbe egy karót, felboncolni egy kísérleti fehér egeret vagy kijelölni a térképen egy bekötőutat. A "humanista" érzelmű baloldali zöldek már akkor szemérmesen elfordították a fejüket, amikor né­met vegyianyaggyáraknak Ceauşescu, kemény né­met márka ellenében, felkínálta vendégszeretetét a halálos mérgű - egyébként semmire sem hasz­nálható - melléktermékekkel megrakott hordók­nak és lelkiismeretlen gazdáiknak. Hol voltak fi­­scherjóskáék akkor, amikor dobrudzsai parasz­tok meglesték, hol ássák el a román egészségügyi hatóságok a ’kincseket” rejtő hordókat, majd azo­kat kiásva vörös miniummal kipingálták az egész falut, akkor még nem is sejtve,­­hogy a falu csinosítása számos halálos áldozatot fog követel- e кшкви ni. A csernobili katasztrófa idején se a szovjet atomerőművek szigorú felülvizsgálatát követelték a Nemzetközi Atomenergetikai Bizottságtól, ha­nem a német atomerőművek azonnali leállítását és felszámolását a német kormánytól, holott Né­metországban az adófizetők milliárdjai lapultak a biztonsági berendezésekben. Aki olvasta Arthur Hailey Magas feszültség című regényét, az tud­ja, hogy miről beszélek. De én mégsem erről be­szélek, hanem arról, hogy amíg a nyugati zöld vagy vörös ’’humanisták" perbe fogják azt a pol­gárt, aki patkánymérget helyez el a háza körül, s az Ulrike Mannhof-féle, a vérszomjas tébolyultsá­­gig gátlástalan terroristák méltánytalan fogva­­tartási körülményei miatt próbálják felrázni az emberiség amúgy is rossz lelkiismeretét, egyetlen névelőt­ (der, die, das - tessék választani!) sem pazarolnak a szerbek boszniai népirtására, Euró­pának arra a szégyenfoltjára, amelyet a nyugati nagyhatalmak megfellebbezhetetlen bölcsességtől és "előrelátásuktól" vezérelve tákoltak össze a Napkirály egykori kuplerájában. A német náci­kat, az SS-t is megszégyenítő vérfürdő Európa szívében, a legcsekélyebb mértékben sem zavarja a civilizált Nyugat vég nélküli tárgyalásokra és koktélpartikra berendezkedett politikusait. A Jé­zus parancsait habozás nélkül követő nyugati át­lagpolgárt sújtó álhumanitás most kiterjeszti szárnyait a vérben és romokban térdig gázoló szerb "szabadcsapatokra" is. Egyetlen nyugati hatalmi tényező se gondol arra, hogy a galád népirtáson túl egész Európa veszélybe kerülhet, a jólétben és közönyben fetrengő "civilizált" Nyuga­tot is beleértve, ha a világ megengedi, hogy a nemzeti államok jogfosztott nemzetiségeinek konglomerátumából összetákolt Kelet-Európában a Nagy-Szerbia vérgőzös álmát kergető szélsősé­ges nacionalisták, akiket az egyszerűség kedvéért nevezzük csak fasisztáknak, precedenst teremtse­nek a szomszéd népek kiirtásával egybekötött te­rülethódítással. Nyugat-Európa aljas közönye sokba fog még kerülni Kelet-Európának. Mert mit is ír Peter Glotz, az SPD (Németország Szo­cialista Pártja) elméleti politikusa a Stern maga­zin 1991. dec. 5-i számában: "És ami a romániai, vajdasági és szlovákiai magyarokat, a litvániai lengyeleket s a mindenhol fellelhető cigányokat és romákat illeti, a pillanatnyi helyzet szerint sor­suk bizonytalan." Márpedig a bizonyalanság olyan, mint a száj és körömfájás. Ha bűnös, meg­vető, önző közömbösséggel fordítunk hátat a mar­hacsordának, nincs az a karám, amely útját áll­hatná, s amint pusztítani kezd, menten bizonyos­sággá válik. S akkor már késő. Úgy bizony, druszám! 3. AZ ÍGÉRET SZÉP SZÓ.. 1989 decemberében, amikor a Nemzeti Megmentési Front Nyilatkozatát a felhasználható okmányaim közé tettem, nem ar­ra gondoltam, hogy majd a későbbiek folyamán bekeretezte­­tem, hanem arra, erről még írni fogok. Beszélni és írni, mert a­­zok közé tartoztam és tartozom ma is, akik kételyekkel fogad­ták az említett dokumentumban megfogalmazott ígéreteket. Megkérdőjeleztem több pontját, mint idősebb ember, aki a hú­szas évektől napjainkig sokat csalódott Sokan úgy éreztük és sejtettük, hogy nálunk a demokratizálódás döcögősen fog men­ni. Borúlátóan ítéltük meg különösen a mi sorsunknak, a nem­zetiségi kérdésnek igazságos és méltányos megoldását , íme, három év távlatából elmondhatjuk, hogy kételyeink nem voltak alaptalanok. Nem, mert a fordulat után a beharangozott ígére­tekből elég kevés valósult meg. Mindjárt a nyilatkozat elején azt olvashatjuk, hogy az NMF valamennyi kisebbségnek garantálja a helyi autonómia elveire alapozott önmegvalósítását, s a demokráciával összeférhetetlen­nek minősíti a nacionalizmust és a sovinizmust, a fajgyűlölő uszítást, a nemzetiségekkel szembeni elnyomó politikát. Hang­súlyozza azt is, hogy az NMF a nemzetiségi kérdés megoldásá­ban az európai tapasztalatokból, az 1918. december 1-jei Gyula­fehérvári Nemzetgyűlés Nyilatkozatából indul ki. Feladatul tű­zi ki, hogy az ország új Alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, s hogy az Al­kotmány előírásainak szellemében ki kell dolgozni konkrét formában a nemzeti kisebbségi törvényt. Ezután kiemeli, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebb­ségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézmény­­rendszer létrehozását, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból előirányozza a Nemzetiségügyi Minisztérium létrehozását is. Megállapíthatjuk azt, hogy 1989 decemberében valóban sok ígéretet kaptunk. Elhangzott az anyanyelvű oktatás biztosítása is az óvodától az egyetemig, az anyanyelv használatának garan­tálása a közéletben és a hivatalokban. De hogy mindezek ho­gyan valósultak meg gyakorlatban, arról ma is sokat beszélhe­tünk. Mindenekelőtt szeretnék, ha az ország Parlamentje tisz­tázná az autonómia elméleti és gyakorlati kérdéseit, amelyet a tömbben élő, erdélyi magyarság igényel. A kormánynak tennie kellene valamit az anyanyelv használatának tekintetében is a hivatalokban, különösen a rendőrségeken, mert a meg nem értés sokszor félreértéshez is vezethet. Az ígéretek valóra váltásával tehát még bajok vannak. Bajok az ország demokratizálódásával. Bizonyítja ezt a közelmúltban lezajlott választás is, amikor ország-világ előtt tisztázódott, hogy az Európa felé vezető út gö­röngyös. Hogy finoman fogalmazzunk. Baló Gyula

Next