Erdélyi Napló, 1992. november-december (2. évfolyam, 44-52. szám)
1992-11-05 / 44. szám
1992. november 5. H£ir(&miítiksi MAI ERETNEK ’’Díszpolgár” Miután romániai viszonylatban akadémikus lehetett, a Ceauşescu-udvar krónikása, a román xenofóbiának mint politikai doktrínának megalapozója, a kolozsvári akadémiai élet teljhatalmú ura, a könyvtárak titkos polcainak őrzője, a temesvári forradalmárok meggyalázója, STEFAN PASCU elnyerhette Kolozsvár egységpártos többségű "önkormányzatának” kegyeit. Az ellenzéki tanácsosok felháborodása ellenére a város díszpolgárává avatták. A szavazást megelőzően az alpolgármester kilátásba helyezte, hogy "szégyenlistán“ teszik közzé azoknak a tanácsosoknak a nevét, akik a díszpolgár-jelölt ellen szavaznak. A Funar-diktatúrát ellenző tudományos kutatók, történészek, egyetemi tanárok felháborodása határtalan. . Elmondták, hogy Ştefan Pascu továbbra is kezében tartja a tudományos kutatóintézetek erőforrásait, hogy a kutatók és a diákok minden kérvényező akciója ellenére nem sikerült eltávolítani az Akadémia Kolozsvári Fiókjának éléről. M.T. Hogy is van ez? Anton Lindmaier, a lengyel kisebbség honatyája ritkán szólalt fel a képviselőházban. Ügyeletes kolomp volt csupán, amikor a kisebbségi hűségnyilatkozattal "kellett ,kiegyensúlyozni renitens siculusokat. Mutogatták is: a strébert, a nemzethű kisebbségit, aki örvend, hogy egyáltalán létezik, aki megelégszik azzal, ami a naciokrata uraságok asztaláról eléje hull. Ködös fejtegetéseit a hűség-fogantatású nemes kétnyelvűségre, kétkultúrájúságra helyezte ki, ami oly jól áll egy lengyel nemzetiségű románnak és egyéb jött-ment nemzetiségű megtűrtnek. Az egészet a megnyomorított nemzettudat tekintélyhozsannázó alattvaló magatartásaként könyveltem el. Magánbeszélgetések során egyre buzdított: felmenőim okán, a hetvenhez közeledve is, tanuljam meg a pánok nyelvét. Vállalta, hogy tanítómesteremmé szegődik. S eredetiben olvashatom Michniket és Kapuszczinskyt, ami valóban kecsegtető. Hallattom aztán, hogy a Dom Polski megvált elnök-képviselőjétől - Linzmaier úrtól... Bomladoznak a kisebbségi szervezetek is - könyveltem el magamban -, egyéb szövetségek belső patvarkodására gondolva. De hát mozgásformát keresnek az etnikai töredékek is, s majd csak megállapodnak a dolgok, az önszervezés kiscsoportos formái kialakítják a maguk belső ritmusát... Találkoztunk, beszélgettünk, túlhajtott tapintatból azonban semmit sem kérdeztem tőle. Másoktól tudtam meg: a lengyel nemzetiségű román Anton Lintmaier átpártolt a România Mare Párthoz. Milyen áron? A magyar nemzetiségű Furo Iuliu Ioannak képviselői mandátumot ígértek (állták is szavukat). Mi lehet az ára egy lengyel nemzetiségű román képviselőnek mandátuma végén? Aztán egyéb, a Lindmaier ügyre rímelő esetek jutottak eszembe. Egy korábban szellemi körökben forgolódó levitézlett belügyi tiszt felfedezte, hogy ő albán - és írástudó. Igaz, "hivatásos" korában gyakran járt a szkipetárok földjén, amikor a két ország között még személyforgalom sem létezett, s csak különleges megbízólevéllel és kerülő úton lehetett oda eljutni. Eszébe jutott tehát, hogy ő albán, és családi vállalkozásban egyletet szervezett, amellyel még a Kriterion Alapítványba is befurakodott. Hogy aztán mainál is zavarosabb 1990-es esztendő tavaszán - a tévében lépjen fel ügyeletes stréberként: s nem követel sem albán iskolát, sem albán színházat, sem... nem úgy, mint azok a telhetetlen és hálátlan... Kimondta: magyarok. Újabb keletű az aradi tévé bolgár szerkesztőjének Dimineaţában megjelent feljelentése: hazaárulókként leplezte le a bukaresti bolgár közösség kétségbeesett törekvését, hogy mentse elcsángósodott kicsiny seregét. Bolgár nyelvórák bevezetését egyes iskolákban "színtiszta" román falvak egységbontásának minősítette; a bukaresti bolgár művelődési központ és iskola lebontásáért igényelt,kártérítést pedig az állam gazdasági egyensúlya megbontására irányuló álnok cselekedetnek. Félelmi hisztéria válthatta ki ezekben a gőznacionalizmus jármába fogott közszereplőkben az ellenviselkedést? Korábbi morális fölmorzsolódásunk árát fizetik mostani, előírt szerepzavarukkal? Ki tudná eldönteni, hogyan is van ez? Mennyi ebben a történelmi tragédia és mennyi gyávaság-fogantatású "parancsra tettem"?... Vajnovszki Kázmér Soltész József Mostanában gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon mit csinálhat az én kedves druszám, Fischer Jóska (Joschka Fischer), a dicső marxista-leninista tanokkal kacérkodó németországi zöldek hírhedt vezére, akinek a világraszóló hisztériázása nélkül nem lehetett Németországban beverni a földbe egy karót, felboncolni egy kísérleti fehér egeret vagy kijelölni a térképen egy bekötőutat. A "humanista" érzelmű baloldali zöldek már akkor szemérmesen elfordították a fejüket, amikor német vegyianyaggyáraknak Ceauşescu, kemény német márka ellenében, felkínálta vendégszeretetét a halálos mérgű - egyébként semmire sem használható - melléktermékekkel megrakott hordóknak és lelkiismeretlen gazdáiknak. Hol voltak fischerjóskáék akkor, amikor dobrudzsai parasztok meglesték, hol ássák el a román egészségügyi hatóságok a ’kincseket” rejtő hordókat, majd azokat kiásva vörös miniummal kipingálták az egész falut, akkor még nem is sejtve,hogy a falu csinosítása számos halálos áldozatot fog követel- e кшкви ni. A csernobili katasztrófa idején se a szovjet atomerőművek szigorú felülvizsgálatát követelték a Nemzetközi Atomenergetikai Bizottságtól, hanem a német atomerőművek azonnali leállítását és felszámolását a német kormánytól, holott Németországban az adófizetők milliárdjai lapultak a biztonsági berendezésekben. Aki olvasta Arthur Hailey Magas feszültség című regényét, az tudja, hogy miről beszélek. De én mégsem erről beszélek, hanem arról, hogy amíg a nyugati zöld vagy vörös ’’humanisták" perbe fogják azt a polgárt, aki patkánymérget helyez el a háza körül, s az Ulrike Mannhof-féle, a vérszomjas tébolyultságig gátlástalan terroristák méltánytalan fogvatartási körülményei miatt próbálják felrázni az emberiség amúgy is rossz lelkiismeretét, egyetlen névelőt (der, die, das - tessék választani!) sem pazarolnak a szerbek boszniai népirtására, Európának arra a szégyenfoltjára, amelyet a nyugati nagyhatalmak megfellebbezhetetlen bölcsességtől és "előrelátásuktól" vezérelve tákoltak össze a Napkirály egykori kuplerájában. A német nácikat, az SS-t is megszégyenítő vérfürdő Európa szívében, a legcsekélyebb mértékben sem zavarja a civilizált Nyugat vég nélküli tárgyalásokra és koktélpartikra berendezkedett politikusait. A Jézus parancsait habozás nélkül követő nyugati átlagpolgárt sújtó álhumanitás most kiterjeszti szárnyait a vérben és romokban térdig gázoló szerb "szabadcsapatokra" is. Egyetlen nyugati hatalmi tényező se gondol arra, hogy a galád népirtáson túl egész Európa veszélybe kerülhet, a jólétben és közönyben fetrengő "civilizált" Nyugatot is beleértve, ha a világ megengedi, hogy a nemzeti államok jogfosztott nemzetiségeinek konglomerátumából összetákolt Kelet-Európában a Nagy-Szerbia vérgőzös álmát kergető szélsőséges nacionalisták, akiket az egyszerűség kedvéért nevezzük csak fasisztáknak, precedenst teremtsenek a szomszéd népek kiirtásával egybekötött területhódítással. Nyugat-Európa aljas közönye sokba fog még kerülni Kelet-Európának. Mert mit is ír Peter Glotz, az SPD (Németország Szocialista Pártja) elméleti politikusa a Stern magazin 1991. dec. 5-i számában: "És ami a romániai, vajdasági és szlovákiai magyarokat, a litvániai lengyeleket s a mindenhol fellelhető cigányokat és romákat illeti, a pillanatnyi helyzet szerint sorsuk bizonytalan." Márpedig a bizonyalanság olyan, mint a száj és körömfájás. Ha bűnös, megvető, önző közömbösséggel fordítunk hátat a marhacsordának, nincs az a karám, amely útját állhatná, s amint pusztítani kezd, menten bizonyossággá válik. S akkor már késő. Úgy bizony, druszám! 3. AZ ÍGÉRET SZÉP SZÓ.. 1989 decemberében, amikor a Nemzeti Megmentési Front Nyilatkozatát a felhasználható okmányaim közé tettem, nem arra gondoltam, hogy majd a későbbiek folyamán bekereteztetem, hanem arra, erről még írni fogok. Beszélni és írni, mert azok közé tartoztam és tartozom ma is, akik kételyekkel fogadták az említett dokumentumban megfogalmazott ígéreteket. Megkérdőjeleztem több pontját, mint idősebb ember, aki a húszas évektől napjainkig sokat csalódott Sokan úgy éreztük és sejtettük, hogy nálunk a demokratizálódás döcögősen fog menni. Borúlátóan ítéltük meg különösen a mi sorsunknak, a nemzetiségi kérdésnek igazságos és méltányos megoldását , íme, három év távlatából elmondhatjuk, hogy kételyeink nem voltak alaptalanok. Nem, mert a fordulat után a beharangozott ígéretekből elég kevés valósult meg. Mindjárt a nyilatkozat elején azt olvashatjuk, hogy az NMF valamennyi kisebbségnek garantálja a helyi autonómia elveire alapozott önmegvalósítását, s a demokráciával összeférhetetlennek minősíti a nacionalizmust és a sovinizmust, a fajgyűlölő uszítást, a nemzetiségekkel szembeni elnyomó politikát. Hangsúlyozza azt is, hogy az NMF a nemzetiségi kérdés megoldásában az európai tapasztalatokból, az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Nyilatkozatából indul ki. Feladatul tűzi ki, hogy az ország új Alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, s hogy az Alkotmány előírásainak szellemében ki kell dolgozni konkrét formában a nemzeti kisebbségi törvényt. Ezután kiemeli, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból előirányozza a Nemzetiségügyi Minisztérium létrehozását is. Megállapíthatjuk azt, hogy 1989 decemberében valóban sok ígéretet kaptunk. Elhangzott az anyanyelvű oktatás biztosítása is az óvodától az egyetemig, az anyanyelv használatának garantálása a közéletben és a hivatalokban. De hogy mindezek hogyan valósultak meg gyakorlatban, arról ma is sokat beszélhetünk. Mindenekelőtt szeretnék, ha az ország Parlamentje tisztázná az autonómia elméleti és gyakorlati kérdéseit, amelyet a tömbben élő, erdélyi magyarság igényel. A kormánynak tennie kellene valamit az anyanyelv használatának tekintetében is a hivatalokban, különösen a rendőrségeken, mert a meg nem értés sokszor félreértéshez is vezethet. Az ígéretek valóra váltásával tehát még bajok vannak. Bajok az ország demokratizálódásával. Bizonyítja ezt a közelmúltban lezajlott választás is, amikor ország-világ előtt tisztázódott, hogy az Európa felé vezető út göröngyös. Hogy finoman fogalmazzunk. Baló Gyula