Erdélyi Napló, 1993. május-június (3. évfolyam, 18-25. szám)
1993-05-06 / 18. szám
1993. május 6. 30 ír (6 imáik 51 Erő és erőszak Erő és erőszak nem ugyanaz. A gyenge, gyáva ember erőszakos. A lélekben erős nem lehet az. Sohasem felejtem el a Ghandiról készült filmnek azt a jelenetét, amelyben az indiai angol követség előtt összegyűlt, a gyarmatosítás ellen tiltakozó tömeg három-négy fős csoportokban önként vonult a kapuban posztoló rendőrök gumibotütései alá. Akkor jelentette az angol riporter a helyszínről: India legyőzte Angliát, bebizonyította, méltó rá, hogy önmaga döntsön sorsáról. Az indiai nép erős volt, erőszak nélkül, erős az erőszak ellen. Az angol gyarmatosítók ez után kivonultak az országból. Vajon nem történik-e valami hasonló csoda nálunk, Romániában is, amikor a szakszervezetek általános sztrájkot szerveznek az újabb árrobbanás ellen? A hatalom erőszakkal fenyegetőzik. Sikerül-e a LÉLEKBEN ERŐS tömegeknek eredményesen tiltakozniuk? Zudor János Úttalan utakon Európa felé A személygépkocsi - vagy ahogy sokan nevezik a XX. század "fenegyereke" mára teljes mértékben hozzánőtt az életünkhöz. Elnevezéséhez méltón nemcsak személyivé, hanem szinte személyiséggé vált. A mai család egyik nélkülözhetetlen tagja lett, amellyel akkor utazhatunk - ha lehetőségünk és pénzünk megengedi -, amikor éppen akarunk. Mert ma már nem (csak) fényűzés az autó, hanem használati cikk. Hogy jó vagy rossz, lehetne hosszan találgatni. Nem is olyan régen még megszabták, hogy mennyit és mikor közlekedjünk, mennyi üzemanyagot fogyaszthatunk, hogy "a szocializmus büszke építői ne terheljék ilyen szamárságokkal családi költségvetésüket." Aztán jött a fordulat (?), és fellélegezhettünk: ezután már csak jó jöhet! Nem jött. Pedig mostanság szabadon autózhatunk. Mégsem tesszük, hanem az eddiginél is kevesebbszer ülünk volánhoz, és nem csak gazdasági okok miatt. Igaz, megfizethetetlenül drága mulatság a kisember (a többség) számára az autóvásárlás, és érthetetlenül magas (nálunk) az üzemanyag ára, nem beszélve arról, hogy a toldott-folldott utakon bombatölcséreket kerülgetve holdbéli tájon érezheti magát az autós. Közlekedjen akár Bukarestben, Csíkszeredában, Kolozsvárott vagy Temesváron. És ha teszem azt, megkockáztatja valaki, hogy mégis mi a helyzet az Európa felé vezető hazai utakkal, a válasz vállrándítás, meg a hagyományos "hagyd csak, jó ez így is. Rosszabb he legyen!" Holott egyre rosszabb. Minden. Ezért aztán nem is kocsikázunk. Illetve csak nagyon keveset Pedig, ha jól utána számolnánk, kimutatható lenne, hogy például a külföldi kamionok egy évnyi úthasználati díjából - amelyet dollárban fizetnek - korszerűsíteni lehetne szinte minden megromlott egészségű utat és utcát az országban! Ha a dollármilliók nem csordogálnának el más "utakra"... De elcsordogálnak, elfolynak, aminek beláthatatlan következményei lesznek (vannak is!), mert így, ebben a helyzetben nehezen hihető, hogy valamikor korszerű utakon civilizált közlekedésünk lesz. És ha nem lesz, megszűnik példának okáért még ez a csöppnyi, halódó idegenforgalom is. Az a húzóágazat, amely felbecsülhetetlenül több hasznot hozna, mint a román ipar össztermelése. De így?... Lévay Sándor em szeretem a melldöngető magyarokat. Azokat, akik baráti, ismeretségi körben túlontúl is bizonygatják magyarságukat, fitogtatják a legtöbbször csupán romantikus legendákra támaszkodó történelmi tudásukat, biztos forrásokat emlegetnek, amelyek megdönthetetlen bizonyítékai korábbi ittlétünknek. Természetes, hogy elődeik 48-as honvédek, esetleg Galícia vagy Doberdó hősei voltak. Nem szeretem őket, mert meggyőződésem, hogy így leplezik gyengeségüket. A legnagyobb hangúak fordítanak hátat legelőbb saját nemzetségüknek, ők adják be derekukat leghamarabb az elnemzettelenítő román politikának, s aztán ők sajnáltatják magukat legjobban ország-világ előtt, ők hagyják el legelőbb a szülőföldet, ők kötnek leghamarabb vegyesházasságot, s jó, ha gyermekeiket megtanítják gagyogni saját anyanyelvükön. Tragikusan korán eltávozott, szép emlékű Znorovszky Attila újságíró barátom a Ceauşescu-korszakban a Kovács János irányította Művelődésben írt egy riportot egy neves, a magyar szaksajtóban rendszeresen publikáló, magyarságát mindig önérzetesen hangsúlyozó mérnökről. Otthon, a mérnök úr könyvtárában egy közönséges városi könyvtárban fellelhető magyar nyelvű szakkönyvek sokszorosát fedezte fel. Büszke isvolt rá a tulajdonos! Csakhogy a jeles szakember odahaza a családban csak románul társalgott, hasonló műszaki területen dolgozó leánya egyetlen könyvet sem tudott használni apja segítsége nélkül. A riporter neheztelő szavaira a mérnök úr azzal érvelt, hogy tudomása szerint csak anyanyelv van, apanyelv nincsen. Znorovszky Attila igen frappánsan zárta riportját: ”Az apától függ!” Én igen keserű tapasztalatokat szereztem rövid gyoroki tanárkodásom idején is. A helyiek egy része nagy hangon panaszkodott a nemzetiségi elnyomásra, hogy lám, a lakosság egyharmada (ha csak Gyorok falut vesszük, akkor majd fele) magyar nemzetiségű, a néptanácsban nincs egyetlen magyar vezető sem, minden intézmény élére román nemzetiségűt neveztek ki. Folyt a panaszáradat a vonaton az erőszakos beolvasztásról. Ám közben a helyi iskolában vegetált a magyar tagozat, a V-VI., illetve a VII-VIII. összevont osztályként, összesen 31 tanulóval működött. Holott a román tagozat párhuzamos osztályaiba 80-nál több magyar diák járt. A két magyar tanító minden tanév elején kínnal-keservvel szedte össze az állásához elengedhetetlenül szükséges 15-15 kisdiákot. Téved, aki azt hiszi, hogy 1989 után a dolgok visszatértek a maguk rendes kerékvágásába. Sőt! Azóta felmorzsolódott az V-VIII. osztályos magyar tagozat, s megkezdődött a masszív kivándorlás az anyaországba. A kivándorlók egyike odakinn sajnáltatta magát, hogy lám, a VIII. osztályt végző kislányának nem adatott meg a lehetőség, hogy anyanyelvén tanuljon. Ezért volt kénytelen emigrálni a család! Mondhatnám: kegyesen megbocsátható hazugság, ha nem tudnám a falubeliekkel együtt, hogy a TV. osztály elvégzése után az apa nagy hangon győzködte szülőtársait: a jobb érvényesülés végett írassák át gyermekeiket a román tagozatra. Akkor ősszel a 24-es létszámú magyar osztály pontosan a felére fogyatkozott. Most a határon túl ő az erdélyi menekült, a melldöngető magyar, aki mennyit szenvedett magyarságáért. Kivándorolt a fiam egykori katonatársa is. Ő idehaza még annyit sem tett magyarságáért, hogy kijavítsa a nevét rosszul ejtő, elferdítő tiszteket. A kaszárnya kapujában apja is azon az elferdített néven kerestette. Bár a fiú azt sem tudja, miként írják le helyesen Arany János vagy Petőfi Sándor nevét, nem tudja, mit ünneplünk március 15- én, a vértanúk városában nem tud a tragikus sorsú 13-ról, most mégis ő a magyar állampolgár, s ha néhanapján hazatér, ő a melldöngető ”Jani”. Lejbe átszámítva legalább négyszer annyit keres, mint a Ceauşescu-időkben annyiszor meghurcolt, a szekuritátéra beidézett, megfélemlített, de gyermekeink anyanyelvi kultúráját alakítgató, nemzetiségi érzelmeiket ápolgató, az ittmaradást választó magyartanárok. Néhány év múlva talán éppen ő fog elcsodálkozni, hogy Erdélyben még mindig beszélnek magyarul. Ha rajta és a hozzá hasonló (most melldöngető) magyaron múlna, már rég elfelejtettük volna anyanyelvünket. " ÉN AKÁR SZÁRAZ KENYÉREN IS EIÉZNEK, CSAK A KOMMUNIZMUS^N£ JÖJJÖN V155ZAJ! Transsylvanicus A magyarság: becsület Különböző korokban más és más tulajdonságok jelentették a lényeges részt a nemzetiség meghatározásában. Vérségi kötelék, politikai, gazdasági kapcsolatok, vallási hovatartozás, nyelv és történelem váltak fontossá a jellemzők közül, amelyek összegét felmutatva egyik nemzetet megkülönböztették a másiktól. A mi esetünkben a becsület fontosságát hangsúlyoznám. Mégpedig Széchenyi szellemében. A legnagyobb magyar egy akadémiai beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv csupán alkotórésze a nemzetiségnek. Nyelvünket akárki eltanulhatja. Minket is kötelezhetnek az állam nyelvének tökéletes elsajátítására. Erőltethetik anyanyelvünk korlátozott használatát, sokféle más tulajdonságunk révén mégis megmaradunk magyarnak. Évekig titkos naplómba jegyeztem elrománosításunk tényeit; ma ezt nyíltan tesszük, a hatalom akár régen, főleg az összegezéstől, az elkerülhetetlen általánosítástól fél, ezért támadja tiszteletbeli elnökünk szókimondását. Mert elrománosításunkhoz legalább olyan csendre van szüksége, amilyen a diktatúra idején volt. A sunyiságot a trójai faló megalkotása óta sem szokta meg az emberiség. Eljött az az idő, amikor nem hajbókolunk, nem hozsannázunk, hanem - akár tetszik, akár nem - kimondjuk az igazságot, így kell kialakítanunk magyarosítási politikánkat is. Ne örvendjenek a kifejezésnek a WC-szájúak, itt most a magyarok magyarosításáról van szó! Még csak nem is nyelvvédelemről, amelynek szükségességét, azt hiszem, mindnyájan látjuk - s amely a nagy hazafi szerint ’’kuruzslóként csak külsőleg hat... zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít”, hanem általánosan emberi dologról: a becsületről. Ha a becsület kötelességtudás, akkor tudnunk kell, hogy a mai, még mindig sanyarú időkben a romániai magyarság feladata a becsületesség őrzése, a felülemelkedés, a tolerancia, de az egyenesség, a szókimondás, a minden körülmények közötti bátorság is. Erdély két világ közötti ütközőpont. Megmaradtunk a török ellenében és a tatárdúlás után. Igaz, egyik sem akart ránk telepedni, csak kiszipolyozni, kirabolni, feldúlni házainkat. Századunk akarnokai azonban mást terveztek és végeznek immár hetven esztendeje. Nem is csak etnikai tisztogatás ez, hanem bizonyított asszimiláció. Hadd ne soroljam a világszerte ismert és állításomat bizonyító statisztikákat. Nekünk van Széchenyink, aki józanul ítélkezett a népszerűséghajhászó, szenvedélyektől elborult magyar agyak fölött. Talán már megszületett mai román alteregója, hogy európaibb vizekre irányítsa hazánk túlbuzgó hazafiait is. Egyelőre az országosan leromlott erkölcs, a korrupció, a lépten-nyomon érezhető linkség, az átverés, a mohóság tombol. Töröktől, tatártól megmenekültünk — ettől miként szabadulunk?! Csakis szorgalmasan gyarapított műveltséggel, napi tettekben megnyilvánuló példamutató becsületességgel. A becstelenségtől való szigorú elhatárolódással. Vigyázat! Romos helyeken járunk! Erkölcsünk, magatartásunk módszeres bombázása után és közben gondoljunk megmaradásunkra! És arra, hogy nem mindegy, miből építjük újra régi önmagunkat. 3