Erdélyi Napló, 1993. november-december (3. évfolyam, 44-52. szám)
1993-11-03 / 44. szám
1993. november 3 krónika PÁRIZS, EURÓPA BAKONYA Ha van nép, amelyet szeretni lehet, a francia az! Játékos, könnyed, kulturált, bővérű, az idegen értékekre is fogékony. A román Ionesco, a litván-szovjet Adamov, az ír Beckett, a spanyol Arrabal ma úgy szerepelnek, mint a francia gloire hordozói. Asszimilálni tudott a francia főváros mindenkit, akiben csírányi hajlam volt az asszimilációra, így járt a román Brâncuşi, a magyar Kozma (Úgy koppan az eső...). Párizsra vetették vigyázó szemüket a változás mindenkori hívei. De Franciaország nem csak forradalmi eszmékben járt elöl - tudott retrograd is lenni. Példa erre a Bourbon-restauráció, a Petainféle barátkozás a hitlerizmussal. Maupassant állította ki a francia cívisről a legjobb „ajánlólevelet” Gömböc című novellájában. Eszerint a tisztesség addig tart, amíg az érdek úgy kívánja. Makszim Gorkij halálra sápadt, amikor tudomást szerzett róla, hogy Franciaország százmilliókkal támogatta a cári Oroszországot az 1905-ös forradalom leverésében. Ezt írta: „Epét és vért köpök az arcodba, jeles és imádott dáma, Franciaország. Te gonosz, te rima.” Egy nép, amelyik fennen lobogtatta az igazság, testvériség, szabadság jelszavát, ha úgy adódott, szövetkezni tudott a legsötétebb cárizmussal, családi kapcsolatra tudott lépni Bonaparte révén az osztrák császár leányával. Hallatlanul könnyedén kezelte Franciaország az első világháború után a népek kérdését. Mit sem számított, hogy minden harmadik magyar külföldre kerül. Francia testvéreink megjárták magukat Vietnamban, Csádban, Algériában. Most megint gyanúsan ténykednek a világpolitika kulisszái mögött. Mert hát félni kell ismét a német előretöréstől. Csak azt nem értem, miért állnak néha a rosszak oldalára a barikádok egykori harcosai. Öröm ez számukra, vagy csak az elveszített világuralmi nosztalgia hánytorog gondolkozásukban? Márkó Imre Némethy László karikatúrája Az elefánt kísértő árnya N.Ugyon rég várom, hogy írjon valaki a Szent Anna-tói eseményekről. Miután az Erdélyi Napló hasábjain megtört a jég, csodálkozva olvastam Szente Sándor „kiigazításait” (Bolhából elefántot?, Romániai Magyar Szó, augusztus 6.). Állítom, hogy igenis sok családnak szereztek fekete napokat azok az események, mert nem most, hanem akkor fújták fel a dolgot, akkor csináltak bolhából elefántot, és próbáltak megfélemlíteni tibb ezer fiatalt az államellenes cselekedet vádjával. Nemcsak a Székelyföldön, hanem Kolozsváron is. Öcsém három magyarországi barátjával indult a Szent Anna-tói táborozásra. Szemtanúja volt sok mozzanatnak. Megdöbbenve nézte, hogy egy Kolozsváron közismert szekus besúgó irányítja a „felforgató” jeleneteket, még a zászlót is ő hordozta. Öcsém magyarországi barátai azzal nyugtatták a helybelieket, hogy magukra vállalnak mindent, hisz többen vannak, mint az erdélyiek, és őket nem tudják elítélni. A tusnádi állomáson ők is megkapták a pofonadagjukat, vadászkésüket elkobozták, a határállomáson pedig a „nemkívánatos” pecsét került útlevelükbe. Öcsémet jó néhányszor behívták utána a székházba, és megkérdezték: köpsz, vagy balesetet szenvedsz, vagy inkább eltűnsz? Így kerültek ők Kanadába meg Ausztráliába. A rendőrök vadászkéseket, bicskákat szedtek össze a kiránduló fiataloktól, amelyek aztán fokossá előléptetve kerültek a jegyzőkönyvekbe. Ezek a jegyzőkönyvek szolgáltatták azután a fő vádpontokat. Az adatok a központi számítógépes nyilvántartóba is bekerültek, hogy percek alatt ellenőrizni tudják, ha valahol családi összejövetel vagy államellenes konspiráció zajlik. Kedves Szente úr, ez is a történelemhez tartozik. Ha távolról ,részeg csőcseléknek” látszott az a tömeg, talán azért lehetett, mert nem volt ott egy „tisztán látó” Szente úr, aki az élre állva utat mutat, és „beosztásánál” fogva ismeri a rendőrök gondolkodásmódját. És még valami. Engem az egyik csángó faluból fekete kocsival vittek be a rendőrségre két magyarországi ismerősömmel együtt, így Szent Annán nem lehettem szemtanú. Magyarországi ismerőseim viszont megértették, hogy a pofon is lehet nemzetközi. Kozma János Sokáig terveztem, hogy riportot írok a marosvásárhelyi írókról, és megnyerem vele az ÉS ötvenezer forintját. A riport arról szólt volna, hogy mit esznek a vásárhelyi írók. Amolyan móriczi lajstrom lett volna, a Gömbös Gyulának „beolvasott” menü. Megírtam volna, hogy miket eszik az erdélyi magyar író, az ötvenezer forintot pedig eltökélt következetességgel az írók minőségi étkeztetését célzó alapítvány létrehozására szántam volna. Ne csak szalonna, kenyér, hanem lazac, sajt, vaj, gomba és müzli! Ahogy mondani szokták, a karriermunka nem hagyott időt ilyesmire. Szerettem volna novellát írni Az ugató magyar címmel. A novella, Thomas Mann Tonio Krögerének motívumait idézve, egy fiatalemberről szólt volna, aki tizenöt év elteltével ellátogat kamaszkorának városába, elsétál ahhoz a házhoz, ahol első szerelme lakott, a lány, aki mit sem tudott az ő fojtott vágyairól, százszor is megfogalmazott, örökké összetépett szerelmi vallomásairól. Elzarándokol tehát a házhoz, tizenöt évvel ezelőtti önmagát keresi, megáll, és akkor a magyarlal befuttatott kerítés mögött vadul ugatni kezd egy kutya. Riadtan hallgatja egy darabig, aztán félelmeket és riadalmakat begyűjtve lelke vödreibe, végül mégiscsak üresen távozik. Nem tudja felidézni tizenöt évvel ezelőtti önmagát. Nem találkozik szemtől szembe az ebbel, csak a sűrű magyal sövényt láthatja. És mintha ez az ugató bokor kerítené el emlékeitől, árván, nagyon magányosan utazik el a városból. Úgy érzi, ide-oda sodródik immár, mert végképp kiderült róla, hogy semmi más, csak felület, egy törékeny vakolatdarab. Ebből az írásból sem lett semmi. Sem az, sem ez. Nem értettem igazán, miért. Aztán valahogy mégis megmagyarázódott. Egy pillantás elég volt. Nincs a birtokunkban, mégis úgy teszünk, mint akinek a zsebében van. Pénz, tehetség, bátorság, tudás. De azt kellene megmutatnunk, mennyire nincsen. Szegénynek lenni, naivnak, átverhetőnek, gyávának, együgyűnek! Persze nem folyamatosan, csak egy pillanatra. Rés az időn. Rés a falon. Félrehajló magyarvesszők. Tudni, miért. Károlyi Gabriella a Duna Tévé műsorközlője, ő szokta nagyon kedvesen mosolyogva képernyő elé invitálni a nézőket. Ám egyszer elillant ajkáról a mosoly, a zavar hálója hullott arcára. Valami műsorváltozás volt, a meghirdetett filmet nem mutatták be, vagy későbbi időpontra tették át, valami felborult, s hogy ez megtörténhetett, befelhősítette a szép szemeket. Régóta nem láttam egy helyen ennyi ijedelmet, bűnbánatot, töredelmes őszinteséget, remegő szelídséget, könnyes sajnálkozást. És jó volt ezt látni. Az ijedelem, mint egy kicsi kéz, letörölte az ablakról a párát, szemnyi résen bekukucskálhattunk egy kívülről oly rendíthetetlen épületbe. Bent pedig kicsi szobát láttunk, vörös színű cserépkályhával, fényes karfájú karosszékkel, könyvekkel, párnákkal, bolyhos gyapjútakaróval, törékeny porcelánokkal díszített kicsi szobát. Annyi itt a suskus, meg az ugató magyar, meg a kevély, befüggönyözött épület, a bosszantó önérzet, hogy szinte értelmetlen a szelíd megtorpanás, a rémült és tétova közeledés. De az igazi nagy mondatok mindig egy apró félreütésből ihletődnek. 22 D sí i v jji n g y n J I Láng Zsolt ■ Székely himnuszszal viszonylag későn ismerkedtem meg. A családban kizárólag a Himnusz dívott, az is csak kivételes alkalmakkor. No meg kétévenkénti rövid magyarországi tartózkodásaink idején a templomban. 1988-ban egy barátomnak sikerült átcsempésznie a Hősök terén tartott tüntetésről készített fényképet. Azokon láttam életemben először leírva: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, istenünk”. Néhány hónap múlva - Göröngyös úton sötét éjjelen ami örökkévalóságnak tűnt - ‘89 december 22-én Csíkszeredában, a pártház erkélyéről énekelte-vezényelte egy atyafi. Rájöttem, ez lehet az a sokat emlegetett. Akkor hallottam életemben először. Igyekeztem elmélyülni mind zenéjében, mind szövegében. A FIDESZ pécsi kongresszusa idején egy társaságban szóba került a Székely himnusz. Mi tagadás, a jelenlévők nem értékelték igazán a műalkotást. Sőt. Nagyot néztünk, amikor az egyik FIDESZ-es srác elmondta: a nótát a nagypapája szerezte. Mikor Amerikában megtapasztaltam, hogy a magyar közösségek rendszeresen a Székely himnusz eléneklésével zárják összejöveteleiket, bizony nemegyszer kicsordult a könnyem. Most megint eszembe jut, ahogy külföldi utániról hazafelé közeledem. Romániát közben felvették az Európa Tanácsba, így hát Európából jövök haza - állítólag Európába. Európába? Nagyváradnál lépem át a határt kocsival. A magyar oldalon szinte nappali megvilágításban, biztonságban vezettem. Aztán hazaérek. A román vám- és útlevélvizsgálat lezajlása után rálépek a gázpedálra és puff! Nesze neked Európa, ajropa, Europ és társai. A Nagyváradig tartó, alig tíz kilométernyi szakaszon tankcsapdának is beillő gödrök, kivilágítatlan szekerek és biciklik teszik változatossá a vezetést. Alig egy hete mentem ki (benzinadó, kilépési illeték stb.) de úgy látszik, máris elszoktam mindettől, mert pillanatok alatt elönt a veríték. Mi lesz Csíkországig, ha már itt, a határtól néhány száz méternyire is ez van? Ekkor hasít belém a felismerés: a Székely himnusz a nyugatról éjszaka Romániába érkező autósoknak szól: „Ki tudja, merre, / Merre visz a végzet, / göröngyös úton, / Sötét éjjelen”. Rugó roppan, alváz koppan, benzin nincsen. Szóval itthon vagyok. Néhány hete már Európa is itt van. Miközben a térképen „európai főútvonalnak” minősített töltésen szekereket, teheneket, libákat és biciklistákat kerülgetek, arra gondolok, hogy Székely himnusz ide vagy oda, egy dolog biztos: Romániát felvették az Európa Tanácsba. És ez a tény nem Romániát, hanem az Európa Tanácsot minősíti: Csutak István !