Erdélyi Napló, 1996. január-február (6. évfolyam, 1-9. szám)
1996-01-03 / 1. szám
1996. január 3. MANIPULÁLT ORSZÁG Arad megyei magyar politikus állítja: a szekuritáté korántsem volt olyan erős és mindenható, mint ahogy az a köztudatba beleivódott. Helyesebben mondva, amint azt önmagáról terjesztette. De a szekuritáté valódi erejét az bizonyítja leginkább, hogy most, közel hat évvel a hivatalos megszüntetése után is úgy befolyásolja a román közvéleményt, úgy manipulál egy egész országot, ahogyan akar. Közzétették ugyebár A Securitate Fehér Könyvét, hogy bebizonyítsák: a Ceauşescu-korszakban Romániában nem is volt komoly kommunizmusvagy diktatúraellenes mozgalom. Csak amolyan kamaszos lázadozás, nem pedig a rendszer megdöntését célzó komoly szervezkedés, hogy a románok többsége mozgott ugyan, de még vezetői is elfogadták a nemzeti diktatúrát. Jelentések sora arról, hogy intim vagy tágabb társaságban kimondott politikai viccet, kiszapulta a rendszert, s dicsérte a hallomásból ismert nyugati életformát. A közzétett dokumentumok azt sugallják: a jelentős román ellenállás híján jó a jelenlegi vezetés, megfelelőek a hatalomra kerültek, mert közülük legalább az államelnök köztudottan nem bírta a Ceauşescu házaspár szimpátiáját. Abban igaza van Visky Andrásnak, hogy az egész totalitárius rendszer a nagy össznépi belenyugváson és tehetetlenségen alapult. De azért létezett komolyabb ellenállás még 1965 után is! A szekuritáté tudatosan nem közli ezeknek a dokumentumait. Tudja-e valaki, mi is történt valójában a Ceauşescu ellenlábasaként emlegetett egykori ifjúsági vezetővel, Virgil Trofinnal? Óriási politikai bukása után hogyan kerülhetett annak a traktornak a kerekei alá valahol Dobrudzsában? Vagy: elárult-e valamit a szekuritáté a Pacepa-dosszié titkaiból? Akkoriban Szabad Európa azt harsogta: az ő átállása felért a román titkosszolgálat számára egy atombombával. De nem tudunk sokkal többet Paul Goma kiállásáról sem. Csupán azért, mert a Párizsban élő író 1989 után nem volt hajlandó legitimizálni a jelenlegi neokommunista hatalmat, s Iliescu a mai napig is ellenfelet lát benne az elnöki székért vívott kétségbeesett harcában. A dokumentumok között jól válogató belügyis szerkesztők a romániai magyarok orra alá dugják azokat a jelentéseket, amelyek a többségi nemzet előtt igazolják, hogy a magyarok már akkor sem fértek a bőrükben. Nacionalisták, irredenták voltak. Holott az ötvenes években létezett egy Szoboszlaiper. A mai napig sem tudjuk, ki árulta el őket, de még kivégzésük helyére vonatkozóan is ellentmondásosak az információk. Az ő szervezkedésük sokkal fontosabb kisebbségi történelmünkben, mint egy írókonferencia szünetében elmondott vélemények, elsuttogott bírálatok. És mit tudunk az Ellenpontokról? A szamizdat kiadvány szerkesztőit meghurcolták, többüket megkínozták, a vezetőktől egyszerűen megszabadultak, mint nemkívánatos személyektől. S vajon nem kellett volna éppen a közzétett dokumentumoknak tisztázni a magyarság körében a mai napig is lappangó gyanút: hogyan halt meg valójában két kiváló színészünk, Fábián Ferenc és Visky Árpád, illetve a csillogó tehetségű költő, Szőcs Kálmán? Mindhárman közismerten Ceauşescu-ellenesek voltak, haláluk több mint rejtélyes. Csakhogy a Fehér Könyv szerkesztőinek nem ez volt a céljuk! Ők egy gyenge, vezetésre alkalmatlan politikai ellenzéket akartak az országnak bemutatni. Ez tökéletesen sikerült! Ezért nincs miért szégyenkeznünk, kedves Visky András. Mert ha a következő Hatalom úgy kívánná, a titkosszolgálat jóvoltából a fentiek ellenkezőjére is fény derülne. Ujj János Kinde Annamária eMéti MCupró-Végtelen történet írhatnék akár a boszorkányokról is, hiszen csuda dolgok esnek mostanában is nálunkfelé. A geopolitikai térség történései már-már természetfölöttinek mondhatóak, de mindenképpen természetellenesek. Mesébe illőek - írhatnám -, de ha végignézem a hazai politikai elit panoptikumát, felidézem az idevonatkozó történeteket, az eredmény a meseírók fantáziáját - még a különös kegyetlenségükről híres Grimm testvérekét is - meghazudtoló, díszes gyűjtemény. Mintha nem is élő emberek, hanem mese(báb?)figurák mozognának ezen a színpadon. A mosolygó vasorrú a mézeskalács-Cotroceniben, az a sok-sok törpe a parlamentben, nem is szólva a nagymamának álcázott farkasokról, az időnként üzemzavar miatt lezuhanó griffmadarakról, sokfejű milliomos maffiasárkányokról, s a több millió árva szegényemberről, akiket már nem is az ág, hanem egész erdők húznak. S a legkisebb fiúkról, akik, lám, milyen szépen eltüntetgettek az utcán, kaptak is a tarisznyájukba hamuban sült ígéreteket, amelyeket később a gonosz vének visszavontak. Az öreg király csak nagy ritkán szerepel ezekben a történetekben, többnyire éppen kiutasítják az országból, vagy be sem engedik. Egy másik Király pedig könyvet írt, amelyben szintén hazai rémtörténetek szerepelnek. Csakis itt történhetett meg a nagy, romániai, gyorsított tömegprivatizáció is, amely az okos leány meséjének hazai változata: jött is, meg nem is, történt is, meg nem is, kaptunk is valamit, meg nem is. A szelvényesdivel mindenesetre jól eltelt az idő, fogyott a pénz, december végén alig lehetett némi bankót kifacsarni a kincstárból, amiből gazdálkodhatott volna a Jézuska. Az angyal. A Mikulás. Meg a káefték. A végtelen történet folytatódik. Arra, hogy a Semmi felfaljon bennünket, ezt az országot, nincs esély. Tudniillik nincs rá gusztusa. Mostanság zárulnak a sötétség kapui. Ilyenkor, új év kezdetén az ember hajlamos megoldásokat keresni. De ebből a mesetárból, sajnos, hiányoznak a pozitív hősök. Superman az egyetlen, aki talán még tehetne valamit. Tudjuk, hogy ő gyors és erős volt, csak amúgy röptében kapta el a pusztító atomtöltettel száguldó rakétákat. Ellenségei szerint nem sok esze volt, viszont egy olyan tulajdonsággal rendelkezett, amely meglehetősen megkönnyítette a vele való együttélést: Superman sohasem hazudott. Pedig ő is újságíróként kezdte... Mi az a szép, ami hull? Hát igen: libányi békegalambok potyognak az égből. A színvonal pedig tovább esik. A szó valamennyi értelmében. Ahogy a bukaresti tévé egyes csatornáján egy ironikus riporter kimondta: a tél váratlanul tört Romániára — decemberben jött! Az egyik vezető ellenzéki politikus is megjegyezte, hogy legkevésbé az előrelátás tartozik erényeik közé azoknak, akik évek óta az országot kormányozzák, mert évek óta hajszálpontosan ismétlődik ez az állapot is: két havazás közt leáll az élet, mintha még valahol a középkorban lennénk. Hát igen, akik évekig - ha bizonyos folytonosságot beszámítunk -, évtizedekig folyamatosan hazudtak a népnek, a nemzetnek, a lakosságnak, az alattvalóknak, kedvenc szóhasználatukkal: a „széles tömegeknek”, azok legfennebb ehhez értenek jól a továbbiakban is. Az ámításhoz, ahhoz, hogy tudomásul se vegyék a tényeket, a valóságot, amiből aztán ez lesz. Elakadás. Mivel semmilyen atmoszférához, légkörhöz, meteorológiai és klímaváltozathoz nem értenek. Kapkodásukban és rögtönzésükben ezért bedobnak mindig valamit, s megpróbálják kivárni, hova esik s mi lehet belőle. Ezúttal mint egy pirula, még a látszólagos jószándék is eltűnt a hóban... De hát érthető módon jött létre ez az érthetetlen helyzet is: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Avagy úgy tesz, mintha nem tudná. Annyi inzultus ér ugyanazon időszakban, amikor a békejobbot nyújtják, hogy az egy főre eső vádözönben az a békejobb inkább újabb benyújtott számlának tűnik. Az elnöki nagy „rendezzük végre közös dolgainkat” javaslat és program, mely oly patetikus bálmelegséggel szállt Budapest felé, különben sem tartalmazza, nem úttette bele a békülésbe csak jó szocialista tábori megrögzöttséggel a két, határai mögé gyömöszölt entitás új helyzetének visszamenőleges összebékítését, két országlakosságét, vagy talán még azt sem, csupán két kormányzatét. Melyek oly jól megférhettek egymással ‘89-ig is. Mi itt továbbra is csak másodrangú kérdés és állampolgár lehetünk. Magyar ajkú románok - amint most frissiben újra elhangzott ez az állati butaság Méliusz József román nyelvű nekrológja kapcsán. Hiába tiltakozunk ellene elvi síkon annyi évtizede, itt és valamennyi kisantantkodó utódállamban, ez egy máig élő szemléletmód maradt. És nem tudja a jobb kéz, avagy nagyon is jól tudja alapon, az éppen a temetésre Romániába látogató Pomogáts Bélát - aki néhány napja vált a Magyar Írószövetség elnökévé, de egy életen át következetesen a hídépítés híve - éri az elnöki szóvivő szájából a nyilvános megbélyegzés, hogy ama körökhöz tartozik, akik irredenta, sovén, anti-ez-meg-az, Európa-ellenes és románellenes módon akadályozzák, késleltetik a nagy-nagy egymásra borulást. És a nagy békülés közben szítják tovább a szeretet hangulatot egy zűrzavaros világháborúvégén, 1918-ban állítólag elkövetett atrocitásoknak emelt új emlékművek sorozatával, olyan dolgokkal, melyekről eddig senki nem beszélt, miközben a mi felavatott és valódi eseményeket, tényszerű kultúrtörténetet megtisztelő tábláinkat vastagon bemeszelik sunyi és rejtélyes kezek. Petőfi világszabadságban megőszült üzenetét is eltorzítva, évről évre letörik, megcsonkítják a szobrát, leveszik az utcanévtáblát, mely az ő nevét viselte évtizedek óta. Mindent, amit csak lehet bemocskolnak, ha nem vicsorgó tiltással, akkor hisztériás hazugsággal; ha nem hisztérizáló hazugsággal, akkor vicsorgó tiltással. Folyik tovább valami cinikus megszállás és megsemmisítés. Egy többmilliós kisebbség visszaszorítása, miközben egy sosem létezett kétszázezer beolvasztását, bűvészi eltüntetését kérnék számon — csak úgy békülésképpen — még a csonka Magyarországon is. Nos, ezek skizofrének, vagy tényleg arra számítanak, hogy mindenki úgy veszi majd a kanyarokat, ahogy egyes szeppent vagy szervilis magyar politikusok? M jelentvén, hogy de hát a Nyugat nem a konfliktusteremtő, hanem a szőnyeg alá söprő magatartást értékeli, honorálja. Következésképpen békülni, békében lenni, egyáltalán lenni számunkra csakis egyféleképpen adatik: engedve, tovább is mindent lenyelve, elviselve, visszavonulva, összekuporodva, még összébb. Aki valóban békét és szeretetet, nem patetikus és hazug légkört kíván, az valahol megáll előbb ezzel a lelki „dávájcsásszal”, mely a nacionalizmus háromnegyedszázadának s a kommunizmus fél évszázadának jogfolytonosságát és konfliktuskezelési gyakorlatát jelenti. Mindenik oldalon. Sajnos nem csak akkor, ha éppen választásra, porhintésre, porhóhintésre szól a harang. De még akkor sem lehet a libát békegalambként dobni fel. Ijedtében még elgugiatja magát. . . Lászlóffy Aladár ■