Erdélyi Napló, 1996. január-február (6. évfolyam, 1-9. szám)

1996-01-03 / 1. szám

1996. január 3. MANIPULÁLT ORSZÁG Arad megyei magyar politi­kus állítja: a szekuritáté ko­rántsem volt olyan erős és min­denható, mint ahogy az a köz­tudatba beleivódott. Helyeseb­ben mondva, amint azt önma­gáról terjesztette. De a szekuritáté valódi ere­jét az bizonyítja leginkább, hogy most, közel hat évvel a hivata­los megszüntetése után is úgy befolyásolja a román közvéle­ményt, úgy manipulál egy egész országot, ahogyan akar. Közzétették ugyebár A Securi­tate Fehér Könyvét, hogy bebi­zonyítsák: a Ceauşescu-kor­­szakban Romániában nem is volt komoly kommunizmus­vagy diktatúraellenes mozga­lom. Csak amolyan kamaszos lázadozás, nem pedig a rend­szer megdöntését célzó komoly szervezkedés, hogy a románok többsége mozgott ugyan, de még vezetői is elfogadták a nemzeti diktatúrát. Jelentések sora arról, hogy intim vagy tá­­gabb társaságban ki­mondott politikai viccet, ki­szapulta a rendszert, s dicsérte a hallo­másból ismert nyugati életfor­mát. A közzétett dokumentu­mok azt sugallják: a jelentős román ellenállás híján jó a je­lenlegi vezetés, megfelelőek a hatalomra kerültek, mert közü­lük legalább az államelnök köz­tudottan nem bírta a Ceauşes­­cu házaspár szimpátiáját. Abban igaza van Visky And­rásnak, hogy az egész totalitá­rius­ rendszer a nagy össznépi belenyugváson és tehetetlen­ségen alapult. De azért létezett komolyabb ellenállás még 1965 után is! A szekuritáté tudato­san nem közli ezeknek a doku­mentumait. Tudja-e valaki, mi is történt valójában a Ceauşes­­cu ellenlábasaként emlegetett egykori ifjúsági vezetővel, Virgil Trofinnal? Óriási politikai bu­kása után hogyan kerülhetett annak a traktornak a kerekei alá valahol Dobrudzsában? Vagy: elárult-e valamit a szeku­ritáté a Pacepa-dosszié titkai­ból? Akkoriban Szabad Európa azt harsogta: az ő átállása felért a román titkosszolgálat számá­ra egy atombombával. De nem tudunk sokkal többet Paul Go­ma kiállásáról sem. Csupán azért, mert a Párizsban élő író 1989 után nem volt hajlandó legitimizálni a jelenlegi neo­­kommunista hatalmat, s Ilies­cu a mai napig is ellenfelet lát benne az elnöki székért vívott kétségbeesett harcában. A dokumentumok között jól válogató belügyis szerkesztők a romániai magyarok orra alá dugják azokat a jelentéseket, amelyek a többségi nemzet előtt igazolják, hogy a magya­rok már akkor sem fértek a bő­rükben. Nacionalisták, irreden­ták voltak. Holott az ötvenes években létezett egy Szoboszlai­­per. A mai napig sem tudjuk, ki árulta el őket, de még kivégzé­sük helyére vonatkozóan is el­lentmondásosak az informáci­ók. Az ő szervezkedésük sokkal fontosabb kisebbségi történel­münkben, mint egy írókonfe­rencia szünetében elmondott vélemények, elsuttogott bírála­tok. És mit tudunk az Ellenpon­tokról? A szamizdat kiadvány szerkesztőit meghurcolták, töb­büket megkínozták, a vezetők­től egyszerűen megszabadul­tak, mint nemkívánatos szemé­lyektől. S vajon nem kellett vol­na éppen a közzétett dokumen­tumoknak tisztázni a magyar­ság körében a mai napig is lap­pangó gyanút: hogyan halt meg valójában két kiváló színé­szünk, Fábián Ferenc és Visky Árpád, illetve a csillogó tehetsé­gű költő, Szőcs Kálmán? Mind­hárman közismerten Ceauşes­­cu-ellenesek voltak, haláluk több mint rejtélyes. Csakhogy a Fehér Könyv szerkesztőinek nem ez volt a céljuk! Ők egy gyenge, vezetésre alkalmatlan politikai ellenzéket akartak az országnak bemutatni. Ez töké­letesen sikerült! Ezért nincs miért szégyen­keznünk, kedves Visky András. Mert ha a következő Hatalom úgy kívánná, a titkosszolgálat jóvoltából a fentiek ellenkezőjé­re is fény derülne. Ujj János Kinde Annamária eM­éti MCupró-Végtelen történet írhatnék akár a boszorkányokról is, hiszen csuda dol­gok esnek mostanában is nálunkfelé. A geopolitikai tér­ség történései már-már természetfölöttinek mondható­ak, de mindenképpen természetellenesek. Mesébe illő­­ek - írhatnám -, de ha végignézem a hazai politikai elit panoptikumát, felidézem az idevonatkozó történeteket, az eredmény a meseírók fantáziáját - még a különös ke­gyetlenségükről híres Grimm testvérekét is - megha­zudtoló, díszes gyűjtemény. Mintha nem is élő emberek, hanem mese(báb?)figu­­rák mozognának ezen a színpadon. A mosolygó vasorrú a mézeskalács-Cotroceniben, az a sok-sok törpe a parla­mentben, nem is szólva a nagymamának álcázott farka­sokról, az időnként üzemzavar miatt lezuhanó griffma­­darakról, sokfejű milliomos maffiasárkányokról, s a több millió árva szegényemberről, akiket már nem is az ág, hanem egész erdők húznak. S a legkisebb fiúkról, akik, lám, milyen szépen eltüntetgettek az utcán, kap­tak is a tarisznyájukba hamuban sült ígéreteket, ame­lyeket később a gonosz vének visszavontak. Az öreg király csak nagy ritkán szerepel ezekben a történetekben, többnyire éppen kiutasítják az országból, vagy be sem engedik. Egy másik Király pedig könyvet írt, amelyben szintén hazai rémtörténetek szerepelnek. Csakis itt történhetett meg a nagy, romániai, gyorsí­tott tömegprivatizáció is, amely az okos leány meséjé­nek hazai változata: jött is, meg nem is, történt is, meg nem is, kaptunk is valamit, meg nem is. A szelvényes­­divel mindenesetre jól eltelt az idő, fogyott a pénz, de­cember végén alig lehetett némi bankót kifacsarni a kincstárból, amiből gazdálkodhatott volna a Jézuska. Az angyal. A Mikulás. Meg a káefték. A végtelen történet folytatódik. Arra, hogy a Semmi felfaljon bennünket, ezt az országot, nincs esély. Tudni­illik nincs rá gusztusa. Mostanság zárulnak a sötétség kapui. Ilyenkor, új év kezdetén az ember hajlamos megoldásokat keresni. De ebből a mesetárból, sajnos, hiányoznak a pozitív hősök. Superman az egyetlen, aki talán még tehetne valamit. Tudjuk, hogy ő gyors és erős volt, csak amúgy röptében kapta el a pusztító atomtöltettel száguldó rakétákat. El­lenségei szerint nem sok esze volt, viszont egy olyan tu­lajdonsággal rendelkezett, amely meglehetősen meg­könnyítette a vele való együttélést: Superman sohasem hazudott. Pedig ő is újságíróként kezdte... Mi az a szép, ami hull? Hát igen: libányi békegalambok potyognak az égből. A színvonal pedig tovább esik. A szó valamennyi értelmében. Ahogy a bukaresti tévé egyes csatornáján egy ironikus riporter kimondta: a tél váratlanul tört Romániára — decemberben jött! Az egyik vezető ellenzéki politikus is megjegyezte, hogy legkevésbé az előrelátás tartozik erényeik közé azoknak, akik évek óta az országot kormányozzák, mert évek óta hajszálpon­tosan ismétlődik ez az állapot is: két havazás közt leáll az élet, mintha még valahol a középkorban lennénk. Hát igen, akik évekig - ha bizonyos folytonosságot beszámítunk -, évtizede­kig folyamatosan hazudtak a népnek, a nemzetnek, a lakos­ságnak, az alattvalóknak, kedvenc szóhasználatukkal: a „széles tömegeknek”, azok legfennebb ehhez értenek jól a továbbiak­ban is. Az ámításhoz, ahhoz, hogy tudomásul se vegyék a té­nyeket, a valóságot, amiből aztán ez lesz. Elakadás. Mivel semmilyen atmoszférához, légkörhöz, meteoroló­giai és klímaváltozathoz nem értenek. Kapkodásukban és rög­tönzésükben ezért bedobnak mindig valamit, s megpróbálják kivárni, hova esik s mi lehet belőle. Ezúttal mint egy pirula, még a látszólagos jószándék is eltűnt a hóban... De hát érthe­tő módon jött létre ez az érthetetlen helyzet is: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Avagy úgy tesz, mintha nem tudná. Annyi inzultus ér ugyanazon időszakban, amikor a békejob­bot nyújtják, hogy az egy főre eső vádözönben az a békejobb inkább újabb benyújtott számlának tűnik. Az elnöki nagy „rendezzük végre közös dolgainkat” javaslat és program, mely oly patetiku­s bálmelegséggel szállt Budapest felé, különben sem tartalmazza, nem úttette bele a békü­lésbe csak jó­ szocialista tá­bori megrögzöttséggel a két, határai mögé gyömöszölt entitás új helyzetének visszamenőleges összebékítését, két ország­lakosságét, vagy talán még azt sem, csupán két kormányzatét. Melyek oly jól megférhettek egymással ‘89-ig is. Mi itt továbbra is csak másodrangú kérdés és állampolgár lehetünk. Magyar ajkú románok - amint most frissiben újra el­hangzott ez az állati butaság Méliusz József román nyelvű nek­rológja kapcsán. Hiába tiltakozunk ellene elvi síkon annyi évti­zede, itt és valamennyi kisantantkodó utódállamban, ez egy máig élő szemléletmód maradt. És nem tudja a jobb kéz, avagy nagyon is jól tudja alapon, az éppen a temetésre Romániába lá­togató Pomogáts Bélát - aki néhány napja vált a Magyar Írószö­vetség elnökévé, de egy életen át következetesen a hídépítés híve - éri az elnöki szóvivő szájából a nyilvános megbélyegzés, hogy ama körökhöz tartozik, akik irredenta, sovén, anti-ez-meg-az, Európa-ellenes és románellenes módon akadályozzák, késlelte­tik a nagy-nagy egymásra borulást. És a nagy békülés közben szítják tovább a szeretet­ hangulatot egy zűrzavaros világháború­végén, 1918-ban állítólag elkövetett atrocitásoknak emelt új emlékművek sorozatával, olyan dolgokkal, melyekről eddig senki nem beszélt, miközben a mi felavatott és valódi esemé­nyeket, tényszerű kultúrtörténetet megtisztelő tábláinkat vasta­gon bemeszelik sunyi és rejtélyes kezek. Petőfi világszabadság­ban megőszült üzenetét is eltorzítva, évről évre letörik, meg­csonkítják a szobrát, leveszik az utcanévtáblát, mely az ő nevét viselte évtizedek óta. Mindent, amit csak lehet bemocskolnak, ha nem vicsorgó tiltással, akkor hisztériás hazugsággal; ha nem­­ hisztérizáló hazugsággal, akkor vicsorgó tiltással.­­ Folyik tovább valami cinikus megszállás és megsemmisí­tés. Egy többmilliós kisebbség visszaszorítása, miközben egy sosem létezett kétszázezer beolvasztását, bűvészi eltüntetését kérnék számon — csak úgy békülésképpen — még a csonka­ Magyarországon is. Nos, ezek skizofrének, vagy tényleg arra számítanak, hogy mindenki úgy veszi majd a kanyarokat, ahogy egyes szeppent vagy szervilis magyar politikusok? M je­lentvén, hogy de hát a Nyugat nem a konfliktusteremtő, ha­nem a szőnyeg alá söprő magatartást értékeli, honorálja. Követ­kezésképpen békülni, békében lenni, egyáltalán lenni szá­munkra csakis egyféleképpen adatik: engedve, tovább is min­dent lenyelve, elviselve, visszavonulva, összekuporodva, még összébb. Aki valóban békét és szeretetet, nem patetikus és hazug légkört kíván, az valahol megáll előbb ezzel a lelki „dáváj­­csásszal”, mely a nacionalizmus háromnegyedszázadának s a kommunizmus fél évszázadá­nak jogfolytonosságát és konf­liktuskezelési gyakorlatát je­lenti. Mindenik oldalon. Saj­nos nem csak akkor, ha éppen választásra, porhintésre, por­­hóhintésre szól a harang. De még akkor sem lehet a libát békegalambként dobni fel. Ijedtében még elgugiatja­­ magát.­­ . . Lászlóffy Aladár ■

Next