Erdélyi Napló, 1996. május-június (6. évfolyam, 18-26. szám)

1996-06-26 / 26. szám

Erdélyi Napló KERESKÉNYI SÁNDOR Magyar nemzettudat­a A nemzeti állam követendő példáját a 18. század végének polgári forradalmat átélt Francia­országa adta meg. Vérfolyam sö­pörte el a feudális kiváltságok rendszerét, az uralkodói abszolu­tizmust. Megmaradt viszont a központosított államigazgatás, és amikor „a nép", azaz a hatalomé­hes polgárság kezébe ragadta az uralom gyeplőjét, egyszerre kide­rült, az országban egyetlen nem­zet (és egyetlen hivatalos nyelv) van: a francia. Természetesen Franciaország­ban is voltak más etnikai csopor­tok, mint a francia - ám a fiatal nemzetállam afféle „félfranciák­nak” tekintette őket, vagy egysze­rűen a „területi elvet” érvényesí­tette, mint a német származású elzásziak esetében. Így alakult ki már a Direktórium idején az a nemzetfelfogás, mely nem a nyel­vet, a kultúrát, a származást, ha­nem a hovatartozás szándékát vette alapul. (A németek viszont - részint válaszreakcióként - a nyelv és a származás tényéből in­dultak ki, és a francia politikai patriotizmussal csaknem egyide­jűleg kifejlesztették a kulturális patriotizmus eszmerendszerét. Ami persze nem gátolta meg Bis­marck Németországot abban, hogy hetven év múlva a „francia módszert” alkalmazza, s úgy pró­bálja a dánokat, a lengyeleket és a balti szlávokat nyelvileg is asz­­szimilálni.) A polgári társadalom és a ka­pitalista szabadverseny fejlődésé­nek a nemzetállami keretek felel­tek meg leginkább, így az 1830- tól kibontakozó magyar reform­­mozgalom is egyrészt a Habsburg abszolutizmus ellen harcolt, más­részt a „belső feudalizmus” bár részleges felszámolásáért. Har­colt, méghozzá olyan politikai eszközökkel (mint az önálló me­gyerendszer vagy a működőképes országgyűlés), amilyenekkel ak­kor más kelet-közép-európai nép nem rendelkezett. A polgárosodni kívánó magyar nemesség a rendi múlttal bíró francia nemességhez hasonlóan saját középkori államkeretét vette alapul, vagyis helyénvaló­nak tartotta a maga polgári-nem­zeti államát a „történelmi határo­kon belül" berendezni. Számára úgy tűnt, hogy az a nemesi natio válhat „polgári társasággal bíró nemzetté”, amelynek „históriája” van. Elismerte nemzetnek a hor­­vátokat - nekik is volt történelmi államkeretük, saját nemességük. Nem ismerte el nemzetnek a ren­di múlttal nem rendelkező etni­kumokat - a hazai románokat és a szlovákokat. Jellemző, hogy Kossuth Pesti Hírlapjában igen divatos témá­nak számított a „nemzeti kérdés”. Egy 1842-ben közölt cikkben ezt olvashatjuk: A nemzetiség egy históriai factum, melynek a nyelv nem egyetlen tényezője, szüksé­ges még az is, hogy közös alkot­mány, közös érzelmek, közös ér­dekek, a haladásnak és kifejlő­désnek közös szüksége kapcsol­janak össze bennünket. A nemzet erkölcsi, anyagi és szellemi erő, cselekvő öntudat híján nem létez­het, hiszen ezek együtt adják „a­­ma jogbirtokot, melyet idő és tör­ténet szentesítettek”. A magyar nemesség tehát tu­datában volt jelentős pozicionális előnyének. Annak már kevésbé, hogy bármely helyzeti előny - a helyzetek örök változandósága révén - előbb-utóbb érvényét veszti. A nem teljes feudális struktúrával bíró etnikumok végül is tudhattak polgárosodni - ne feledjük azt sem, hogy a rendi múltnak hátrányai is voltak, nem csak előnyei. A románok és a szlovákok valamelyest irigykedve tekintettek a polgárosodó magyar nemességre, utánozták is, annyi­ra azonban mégsem, hogy min­den áron magyarosodni kívántak volna. Széchenyi ismerte fel legha­marabb a magyarosítás egyolda­lú propagálásában rejlő veszedel­met. Éppen 1842-es akadémiai beszédében mondott ítéletet a „nemzetiesítés erőltetése” felett. Arra is figyelmeztetett, hogy a magyarosítók „addig ütögetik majd a magyar cserépedényt a német és a szláv kőedényhez, míg törött cseréppé válik a magyar". (Fölösleges mondani, hogy az ef­féle „elszólások” mily kevéssé tet­ték népszerűvé a „legnagyobb magyart”. Először Kemény Zsig­­mond volt kénytelen beismerni - még 1851-ben -, hogy Széchenyi „látásai és reformjai” éppen „practicus jellegek miatt” és nem politikai okokból lettek elfogad­hatóak kortársai számára. Eöt­vös József az Akadémia 1860-as ünnepi ülésén már úgy érezte, meg kell magyaráznia hallgatósá­gának, mi okból lehetett, hogy Széchenyi „szókimondó megjegy­zéseit” a váratlan megrendülés „riadt csendje” követte.) Széchenyi reformkoncepciója a természetjogon és az érdekeit követő individuumon alapult. Az elavult „tételes jogok" reformját követelte­­ „ha az ember önzet­lenségétől sokat várunk, mara­dandó sikert nem remélhetünk” hangoztatta, s az önérdekre való hivatkozás különös hangsúlyt kapott a „nemzeti kérdésre" adott válaszában. A gróf nem titkolta, úgy véli, nincs az a magyar alkot­mányjogi róka, aki kibeszélhetné a sajtot a nemzetiségiek szájából. Kétségtelen, a történeti folya­matként kibontakozó nemzeti mozgalmak közt ott rejlett a konfliktus - s ezt a lehetséges konfliktust nehéz volt időben fel­ismerni, különösen a magyar re­formnemesség szempontjából. Az is igaz viszont, hogy ezt a nemesi nemzettudatot két tény is bátorí­totta. Az egyik az volt, hogy a re­formpatriotizmus nem a nagy tömböket akarta „kikezdeni”, ha­nem a csatlakozást fontolgató vá­rosi (elsősorban német) polgárság magyarosodását kívánta meg­gyorsítani. A másik a magyar be­fogadó nemzet volt - nem diszkri­minált, hanem (a liberális elvet vallva) mindenkit befogadott. Sajnos a nemzeti liberalizmus 1848-ban rosszul vizsgázott. Gazdaságpolitikája megbukott, katonapolitikája megalapozatlan­nak bizonyult, szociális intézke­dései pedig végig ellentmondáso­sak maradtak. A nemesi nemzet­tudat grandománia és kishitűség közt hányódott: gondoljunk arra, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat és a világosi katasztrófa között mindössze néhány hónap telt el. A realitások kereséséről tanúsko­dott ugyan az 1849-es nemzetisé­gi törvény, csakhogy az utolsó pillanatban ígérte „Magyarorszá­gon minden népiségnek nemzeti szabad kifejlődését". A kiegyezésről akkor is, azóta is sok vita folyt. Sokan úgy látták - sőt még ma is úgy látják -, a ba­jok onnan származtak, hogy a ki­egyezés megtörtént. A kiegyezés természetesen nem választás tár­gya volt. A nemzetközi helyzet és a belpolitikai körülmények szük­ségessé, már-már elkerülhetet­lenné tették. (A kérdés ott és ak­kor legfeljebb a hogyan lehetett.) Ráadásul 1867-ben a magyar nemzeti fejlődés gyorsíthatott a polgárosodás irányába, és időt nyert arra, hogy az etnopolitikai konfliktusok végső kiéleződése e­­lőtt rendezze dolgait az országon belül. A magyar nemzettudat magá­nak a kiegyezésnek a tényét ne­hezen emésztette meg. A kiegye­zés ideológiája ugyanis arról szólt, hogy Magyarország volt és van, ám jövője legalábbis kérdé­ses. Hogy valóban azzá is lett - fél század múlva -, az nem a kiegye­zés adta államkereten múlt, ha­nem a hajdani reformnemesség mindinkább elbizonytalanodó magatartásán. Ennek következ­tében lassult le, majd siklott ki a „kisnemesi polgárosodás”, s u­­gyanennek volt köszönhető a Gründerzeit, a polgári alapokat lerakó kor egyoldalú urbanizá­ciós politikája, az agrárszféra el­lehetetlenülése, a modernizáció­hoz méltatlan paraszti nyomor. A kiegyezést követő évtizedek világosan jelezték: a nemesség túlélte történelmi szerepét. Az ál­tala meghatározott (és manipu­lált) nemzettudat immár nem fe­lelt meg sem a társadalmi té­nyeknek, sem a nemzetközi köve­telményeknek. Jellemző például, hogy a Lónyay által kezdeménye­zett pénzpolitika szükségszerűen elsikkadt a Tiszák uralma alatt, a Deák és Eötvös által kierőszakolt 1868-as nemzetiségi törvény pe­dig (noha akadt volna rajta javí­tanivaló is) egyszerűen írott ma­­laszt maradt. A nemesi (majd ne­mesi-polgári) elit demagóg nacio­nalizmussal védekezett a magyar szegényekkel és az etnikai moz­galmakkal szemben - az elitből kiszorultak pedig képtelenek vol­tak alternatívát kínálni. (Kossuth Duna-konföderációs tervét ma­gyar oldalon túl soknak, nemzeti-­­ségi részről túl kevésnek talál­ták.) Az első világháború úgy érte Magyarországot, hogy az elit nem tudott egy olyan nemzettudatot kialakítani, amely a tényekkel szembenézett volna. A hegemó­niához való ragaszkodásban sok volt az illúzió és az öncsalás, sőt a félszeg elfordulás is. Erre jött a Trianon-sokk - szörnyű volt­ a történeti Magyarország felbomlá­sa, de még szörnyűbb az a mód, ahogyan a felbomlás végbement. A dualizmus elitista liberaliz­musát a Horthy-korszak autok­ratikus félparlamentarizmusa váltotta fel. A nemzettudat új mesterei számtalan legitimációs paradoxonnal találták szembe magukat - néhány közülük kife­jezetten tragikomikus volt (mint a kormányzói jogkör problémája), vagy egyenesen felfedte az új elit történelmi szerepzavarát (mint a Vitézi Rend). A mind agresszívabbá váló jobboldal diktálta nemzetszemlés é­letnek nem volt életképes balol­dali kompenzációja - igaz, tartá­­sosan konzervatív vagy pragmati­kus-liberális sem. Az 1948 utáni tömegdemokráciából sarjadt dik­tatúraváltozatok pedig csak félre­­érthetetlenebbé tették azt a szo­morú felismerést, hogy a korsze­rű nemzettudattal (amely egyút­tal mindig politikai kultúra és ál­lampolgári magatartás is) adós még a magyar történelem. A tör­lesztés sajnos napjainkban épp­­úgy aktuális - a millecentenári­­um évét megélő (anyaországi és határokon túli) magyarságnak ezzel a kihívással is szembe kell néznie. Deák Ferenc

Next