Erdélyi Napló, 1996. május-június (6. évfolyam, 18-26. szám)
1996-06-26 / 26. szám
Erdélyi Napló KERESKÉNYI SÁNDOR Magyar nemzettudata A nemzeti állam követendő példáját a 18. század végének polgári forradalmat átélt Franciaországa adta meg. Vérfolyam söpörte el a feudális kiváltságok rendszerét, az uralkodói abszolutizmust. Megmaradt viszont a központosított államigazgatás, és amikor „a nép", azaz a hataloméhes polgárság kezébe ragadta az uralom gyeplőjét, egyszerre kiderült, az országban egyetlen nemzet (és egyetlen hivatalos nyelv) van: a francia. Természetesen Franciaországban is voltak más etnikai csoportok, mint a francia - ám a fiatal nemzetállam afféle „félfranciáknak” tekintette őket, vagy egyszerűen a „területi elvet” érvényesítette, mint a német származású elzásziak esetében. Így alakult ki már a Direktórium idején az a nemzetfelfogás, mely nem a nyelvet, a kultúrát, a származást, hanem a hovatartozás szándékát vette alapul. (A németek viszont - részint válaszreakcióként - a nyelv és a származás tényéből indultak ki, és a francia politikai patriotizmussal csaknem egyidejűleg kifejlesztették a kulturális patriotizmus eszmerendszerét. Ami persze nem gátolta meg Bismarck Németországot abban, hogy hetven év múlva a „francia módszert” alkalmazza, s úgy próbálja a dánokat, a lengyeleket és a balti szlávokat nyelvileg is aszszimilálni.) A polgári társadalom és a kapitalista szabadverseny fejlődésének a nemzetállami keretek feleltek meg leginkább, így az 1830- tól kibontakozó magyar reformmozgalom is egyrészt a Habsburg abszolutizmus ellen harcolt, másrészt a „belső feudalizmus” bár részleges felszámolásáért. Harcolt, méghozzá olyan politikai eszközökkel (mint az önálló megyerendszer vagy a működőképes országgyűlés), amilyenekkel akkor más kelet-közép-európai nép nem rendelkezett. A polgárosodni kívánó magyar nemesség a rendi múlttal bíró francia nemességhez hasonlóan saját középkori államkeretét vette alapul, vagyis helyénvalónak tartotta a maga polgári-nemzeti államát a „történelmi határokon belül" berendezni. Számára úgy tűnt, hogy az a nemesi natio válhat „polgári társasággal bíró nemzetté”, amelynek „históriája” van. Elismerte nemzetnek a horvátokat - nekik is volt történelmi államkeretük, saját nemességük. Nem ismerte el nemzetnek a rendi múlttal nem rendelkező etnikumokat - a hazai románokat és a szlovákokat. Jellemző, hogy Kossuth Pesti Hírlapjában igen divatos témának számított a „nemzeti kérdés”. Egy 1842-ben közölt cikkben ezt olvashatjuk: A nemzetiség egy históriai factum, melynek a nyelv nem egyetlen tényezője, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége kapcsoljanak össze bennünket. A nemzet erkölcsi, anyagi és szellemi erő, cselekvő öntudat híján nem létezhet, hiszen ezek együtt adják „ama jogbirtokot, melyet idő és történet szentesítettek”. A magyar nemesség tehát tudatában volt jelentős pozicionális előnyének. Annak már kevésbé, hogy bármely helyzeti előny - a helyzetek örök változandósága révén - előbb-utóbb érvényét veszti. A nem teljes feudális struktúrával bíró etnikumok végül is tudhattak polgárosodni - ne feledjük azt sem, hogy a rendi múltnak hátrányai is voltak, nem csak előnyei. A románok és a szlovákok valamelyest irigykedve tekintettek a polgárosodó magyar nemességre, utánozták is, annyira azonban mégsem, hogy minden áron magyarosodni kívántak volna. Széchenyi ismerte fel leghamarabb a magyarosítás egyoldalú propagálásában rejlő veszedelmet. Éppen 1842-es akadémiai beszédében mondott ítéletet a „nemzetiesítés erőltetése” felett. Arra is figyelmeztetett, hogy a magyarosítók „addig ütögetik majd a magyar cserépedényt a német és a szláv kőedényhez, míg törött cseréppé válik a magyar". (Fölösleges mondani, hogy az efféle „elszólások” mily kevéssé tették népszerűvé a „legnagyobb magyart”. Először Kemény Zsigmond volt kénytelen beismerni - még 1851-ben -, hogy Széchenyi „látásai és reformjai” éppen „practicus jellegek miatt” és nem politikai okokból lettek elfogadhatóak kortársai számára. Eötvös József az Akadémia 1860-as ünnepi ülésén már úgy érezte, meg kell magyaráznia hallgatóságának, mi okból lehetett, hogy Széchenyi „szókimondó megjegyzéseit” a váratlan megrendülés „riadt csendje” követte.) Széchenyi reformkoncepciója a természetjogon és az érdekeit követő individuumon alapult. Az elavult „tételes jogok" reformját követelte „ha az ember önzetlenségétől sokat várunk, maradandó sikert nem remélhetünk” hangoztatta, s az önérdekre való hivatkozás különös hangsúlyt kapott a „nemzeti kérdésre" adott válaszában. A gróf nem titkolta, úgy véli, nincs az a magyar alkotmányjogi róka, aki kibeszélhetné a sajtot a nemzetiségiek szájából. Kétségtelen, a történeti folyamatként kibontakozó nemzeti mozgalmak közt ott rejlett a konfliktus - s ezt a lehetséges konfliktust nehéz volt időben felismerni, különösen a magyar reformnemesség szempontjából. Az is igaz viszont, hogy ezt a nemesi nemzettudatot két tény is bátorította. Az egyik az volt, hogy a reformpatriotizmus nem a nagy tömböket akarta „kikezdeni”, hanem a csatlakozást fontolgató városi (elsősorban német) polgárság magyarosodását kívánta meggyorsítani. A másik a magyar befogadó nemzet volt - nem diszkriminált, hanem (a liberális elvet vallva) mindenkit befogadott. Sajnos a nemzeti liberalizmus 1848-ban rosszul vizsgázott. Gazdaságpolitikája megbukott, katonapolitikája megalapozatlannak bizonyult, szociális intézkedései pedig végig ellentmondásosak maradtak. A nemesi nemzettudat grandománia és kishitűség közt hányódott: gondoljunk arra, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat és a világosi katasztrófa között mindössze néhány hónap telt el. A realitások kereséséről tanúskodott ugyan az 1849-es nemzetiségi törvény, csakhogy az utolsó pillanatban ígérte „Magyarországon minden népiségnek nemzeti szabad kifejlődését". A kiegyezésről akkor is, azóta is sok vita folyt. Sokan úgy látták - sőt még ma is úgy látják -, a bajok onnan származtak, hogy a kiegyezés megtörtént. A kiegyezés természetesen nem választás tárgya volt. A nemzetközi helyzet és a belpolitikai körülmények szükségessé, már-már elkerülhetetlenné tették. (A kérdés ott és akkor legfeljebb a hogyan lehetett.) Ráadásul 1867-ben a magyar nemzeti fejlődés gyorsíthatott a polgárosodás irányába, és időt nyert arra, hogy az etnopolitikai konfliktusok végső kiéleződése előtt rendezze dolgait az országon belül. A magyar nemzettudat magának a kiegyezésnek a tényét nehezen emésztette meg. A kiegyezés ideológiája ugyanis arról szólt, hogy Magyarország volt és van, ám jövője legalábbis kérdéses. Hogy valóban azzá is lett - fél század múlva -, az nem a kiegyezés adta államkereten múlt, hanem a hajdani reformnemesség mindinkább elbizonytalanodó magatartásán. Ennek következtében lassult le, majd siklott ki a „kisnemesi polgárosodás”, s ugyanennek volt köszönhető a Gründerzeit, a polgári alapokat lerakó kor egyoldalú urbanizációs politikája, az agrárszféra ellehetetlenülése, a modernizációhoz méltatlan paraszti nyomor. A kiegyezést követő évtizedek világosan jelezték: a nemesség túlélte történelmi szerepét. Az általa meghatározott (és manipulált) nemzettudat immár nem felelt meg sem a társadalmi tényeknek, sem a nemzetközi követelményeknek. Jellemző például, hogy a Lónyay által kezdeményezett pénzpolitika szükségszerűen elsikkadt a Tiszák uralma alatt, a Deák és Eötvös által kierőszakolt 1868-as nemzetiségi törvény pedig (noha akadt volna rajta javítanivaló is) egyszerűen írott malaszt maradt. A nemesi (majd nemesi-polgári) elit demagóg nacionalizmussal védekezett a magyar szegényekkel és az etnikai mozgalmakkal szemben - az elitből kiszorultak pedig képtelenek voltak alternatívát kínálni. (Kossuth Duna-konföderációs tervét magyar oldalon túl soknak, nemzeti-ségi részről túl kevésnek találták.) Az első világháború úgy érte Magyarországot, hogy az elit nem tudott egy olyan nemzettudatot kialakítani, amely a tényekkel szembenézett volna. A hegemóniához való ragaszkodásban sok volt az illúzió és az öncsalás, sőt a félszeg elfordulás is. Erre jött a Trianon-sokk - szörnyű volt a történeti Magyarország felbomlása, de még szörnyűbb az a mód, ahogyan a felbomlás végbement. A dualizmus elitista liberalizmusát a Horthy-korszak autokratikus félparlamentarizmusa váltotta fel. A nemzettudat új mesterei számtalan legitimációs paradoxonnal találták szembe magukat - néhány közülük kifejezetten tragikomikus volt (mint a kormányzói jogkör problémája), vagy egyenesen felfedte az új elit történelmi szerepzavarát (mint a Vitézi Rend). A mind agresszívabbá váló jobboldal diktálta nemzetszemlés életnek nem volt életképes baloldali kompenzációja - igaz, tartásosan konzervatív vagy pragmatikus-liberális sem. Az 1948 utáni tömegdemokráciából sarjadt diktatúraváltozatok pedig csak félreérthetetlenebbé tették azt a szomorú felismerést, hogy a korszerű nemzettudattal (amely egyúttal mindig politikai kultúra és állampolgári magatartás is) adós még a magyar történelem. A törlesztés sajnos napjainkban éppúgy aktuális - a millecentenárium évét megélő (anyaországi és határokon túli) magyarságnak ezzel a kihívással is szembe kell néznie. Deák Ferenc