Erdélyi Napló, 1998. november-december (8. évfolyam, 44-52. szám)
1998-11-03 / 44. szám
Az erdélyi magyarság kettős állampolgárságának bevezetése egyre gyakrabban hangzik el mint igény és alternatíva, amely afféle kollektív megoldást jelentene akár külső, akár belső veszélyforrás jelentkezése esetén. Belső veszélyforráson elsősorban a mindenkori román kormány asszimilációs politikájának intenzitását értem, amely több alkalommal is genocídiummal fenyegette a magyar kisebbséget, például a második világháború környékén. Belső veszélyforrásként jelentkeznek még korunkban is a különböző szélsőséges szervezetek. Ezek a saját szakállukra is képesek olyan magánakciókat indítani, amelyekkel a magyarság fizikai létét veszélyeztetik. Ennek az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események alkalmával immár az egész világ szemtanúja lehetett. Külső veszélyforrásnak tekintem Magyarország uniós csatlakozását, ami önmagában csak örömre adna okot, viszont kötelezően magával vonja a vízumkényszert, elbizonytalanítva így a magyar-magyar kapcsolatok jövőjét, mintegy második Trianonként fenyegetve a határon túli magyarságot. Schengen számunkra egy láthatatlan szögesdrótot jelképez, nem a határok légiesedését. Külső veszélyforrás továbbá a magyar kormány külpolitikája, amely mint tapasztalhatjuk, óriási fordulatokat vesz, legalábbis szóban, attól függően, hogy milyen ideológia nyer többségi képviseletet a Duna-parti Tisztelt Házban. 1949-től 1988-ig nem is léteztünk a hivatalos magyar politika számára. Az utóbbi négy évben folyton hangoztatták az ún. három prioritás harmóniájának megőrzését, ám a szólam soha nem akart érvényesülni, ha az európai integráció követelményével, netán a jószomszédi kapcsolatok politikájával ütközött a határon túli magyarság érdeke. Ezekből a negatív tapasztalatokból eredendően kérik a magyar kisebbség legitim és kevésbé legitim vezetői ama jogi státus bevezetését, amely bizonyos oltalmat jelentene identitásunk megőrzésében, sajátos kultúránk fenntartásában. Kettős állampolgárságról akkor beszélünk, ha ugyanazon személyt egyidejűleg két állam egyaránt saját polgárának tekint, ami jogkövetkezményeit illetően mind a nemzetközi, mind a belső jogban rendellenes állapotnak minősül. Az állampolgárság megkettőződésének okai a jogintézmény lényegében gyökereznek. Az állami szuverenitás közvetlen megnyilvánulása, hogy az állam önmaga határozza meg a polgárrá válás feltételeit, így például párhuzamosság lép fel sok esetben, amikor a szuverén államok egymásra való tekintet nélkül szabályozzák az állampolgárság keletkezésének kérdését, ebből következően ugyanaz a személy különböző jogcímek alapján egyidejűleg két (vagy több) állam polgárságát is megszerezheti. Ezen elméleti feltevések után felmerül a kérdés, milyen jogi szabályozással és milyen körben nyílna meg az alanyi jogként felvehető kettős állampolgárság? Kovács Péter a Magyar Napló egyik szám Népességrevízió jában felsorol néhány fontosabb variánst, a teljesség igénye nélkül: 1. megkaphatja saját kérésére bárki, aki magát magyarnak vallja; 2. saját kérésére bárki, aki magát magyarnak vallja, feltéve hogy felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság területén született és magyar állampolgárságot szerzett; felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság (ide nem értve Horvátországot) területén született és magyar állampolgárságot szerzett; - felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgárságot szerzett; - felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgárságot szerzett, amennyiben a kérelmező az előbb felsorolt országok (...) valamelyikében él. 3. saját kérésére bárki, feltéve, ha felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság területén született és magyar állampolgárságot szerzett; — felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság (ide nem értve Horvátországot) területén született és magyar állampolgárságot szerzett; — felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgárságot szerzett; — felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgárságot szerzett, amennyiben a kérelmező jelenleg az alább felsorolt országok (...) valamelyikében él. Kovács Péter nemzetközi jogász is megemlíti, hogy ennél több logikai variáns is elképzelhető, hiszen az élet, a történelem fantáziadúsabb bármely jogalkotónál, így példaként hozza fel, hogy az a feltétel, miszerint a megszerzett állampolgárság 1920. június 4-én az alkotmányjog, illetve a nemzetközi jog szabályai szerint fennállt, kirekesztené a csángókat. Hogy melyik logikai sorozat lenne mindenki számára a legkielégítőbb, nem óhajtom eldönteni, mivel mindegyik mellett szólnak pró és kontra érvek. Kovács Péter nem tartaná szerencsésnek a kettős állampolgárság jogintézményének bevezetését, helyette a jelentős számú magyar kisebbségekkel rendelkező országok nyugati integrációjának támogatását, vagy ha nem lehetséges, akkor a vízummentes listára való felkerülésüket javasolja. Szerintem a kettős állampolgárságot az általa felhozott érvek ellenére is be kellene vezetni. Indokaim: amíg nincs megnyugtatóan, törvényileg szabályozva a magyar kisebbség valamennyi létkérdése, melynek bekövetkezte elsősorban a román kormány jóindulatán múlik, valamint amíg nincs eldöntve, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával ismét nem egy vasfüggönyt húznak a román—magyar határra, melyről egyedül az unió dönt, addig nincs mit gondolkoznunk egy olyan lépés megtételén, amely csakis rajtunk, a magyar nemzeten múlik. Ultima ratióként talán még annyit, hogy a magyar állam tartozik az állampolgárság visszaadásával, mivel a trianoni békediktátum döntéseinek nem jószántunkból vetettük alá magunkat, ahogy Magyarország sem. Amely bár elvesztette területének kétharmadát, de a nemzet egyharmadáról mégsem kellene lemondania. Papp Gyula Attila A BÁTORTALANSÁG CSÖKEVÉNYE Hogy a következő másfél évben ki fogja vezényelni a fővárosi szemeteskocsikat, sintérautókat, betonkeverőket és - miért ne?! - kóbor kutyafalkákat, az nem dőlt még el a fiaskónak számító főpolgármesteri választáson, de hogy régirégi félelmeink nem csökevényesedtek el, sőt élnek, virágoznak és izmosodnak, az - ismételten - bizonyossá vált. A különböző tévécsatornák kezdeményezte felemás, kétbalkezes exit poll felméréseiből a várható eredményekbe nem, a választópolgár és a mindenkori hatalom között tátongó lélektani szakadékba viszont nagyon is bepillanthatunk. Az exit poll már jó ideje elfogadott (és bevált!) eredménybecslő módszer a világ civilizáltabb felén: megkérdezik opciójukról a szavazásról kijövő választókat, és ezzel jóval a hivatalos végeredményt megelőzően tudnak megközelítő statisztikát közölni. A szabad országok szabad választásainak szabad választói ugyanis őszintén válaszolnak. Miért is ne tennék, hisz jogukkal élnek, amikor kifejezik állampolgári akaratukat. Nálunk viszont? Még el sem hangzott a kérdés, hogy mire szavaztak, máris minden megszólított hevesen tiltakozott, miszerint nem mondja meg, kire adta le voksát. A riporterek pedig gyorsan tanulnak: a következő bejátszásban már azzal kezdték, hogy nem a le(meg?!)pecsételt névre, hanem az óhajtott célokra kíváncsiak. Erre aztán kaptak is bőven áradó választ: szebb és jobb élet, gyermekeink napsugaras jövője. Eldorádó, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Mélységesen elszomorított ez a csökevény, ez a bebetonozott félelem. Ez a ne szólj szám, nem fáj fejem sunyítás. Ez a negédes mellébeszélés. Ez az áporodott bikkfanyelv. A napfényes jövő szószával nyakon öntött szeméthegyek, útgödrök, kóbor kutyák. Talán féltek az elmellőzött másik huszonegy polgármesterjelölt bosszújától? Féltek, hogy azonnal fejbe kólintják ezért? Nem tudom. De féltek, ahogy évtizedek óta megszokták a félelmet a Valakiktől. A hatalomtól. Pedig az álombéli civil társadalom csakis civil kurázsival teremthető meg. A rettegő ember viszont csak görgeti maga előtt a nyílt döntést, másfél éves, négyéves, tízéves, sokéves határidőig tolva ki. És közben azt remélve, hogy valahogy csak elmúlik az életünk, bátorkodjanak majd az eljövendő nemzedékek. Az már az ő bőrükre fog menni, nem a miénkre. Molnár Judit F. Farkas Tamás rajza HETI NAPLÓ Afféle számvetés Dénes László Tele a padlás? A hombár, a góré? Hát a fáskamra? Ott sorakoznak glédában a kamrabeli polcokon a kompotok, savanyúságok, birsek? Ereget-e már ártó gőzöket, bódító buborékokat a pincében a must? Bújnak-e meg a mottani sötét zegzugokban a krumplis-almás ládák, káposztáshordók? A gyökérzöldség verembe került-e már? Dagad-e az ólban a hízó, dermed-e már a fagyasztóban a mirelit-éra félkésze? Befizettetett-e a lakótársulásnál a fűtés megelőlegezési alapja, vagy mifene? Ablak- és ajtórés be lett-e tömve? Hát amely az atyai télikabátból kiűzetett-e? Előkerült már a nyeles nadrág a ládafiából, a kikönyökölt gyapjas a beépített szekrényből? Felkészültünk-e testben, lélekben? Bizakodva, emelt fővel megyünk-e át az őszből a télbe? Avagy vijjogva, sírva, kergetőzve mulasztásainkat kérjük számon egymáson, hiányérzettől borzoltan, holnaptól rettegőn, követelőzve, egymás húsába beletépve? Nyugodt-e az álmunk minden esti ágybavackolódásunkkor? Kinek nyugodt, kinek nem. Az emberélet útjának felén, vagy azon is jóval túl, számot vet addigi énjével az, kinek erre érkezése van minden napszentületkor, nyármúltakor, holdtöltekor, zöldhalálkor, dermedéskor. Lesz-e új kikelet, s milyen lesz az? (Ez itt a kérdés, hercegem!) A leltárkészítés, rovancsolás, összegzés ritkán ad enyhét, elégtételt, örömöt. Az évek múltával tán egyre kevésbé, egyre kínkeservesebben. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres - kérdé a költő, amikor akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ. Kézenfekvő a magyarázat, s máris sorjázza magának az ember: tettem, ami kiméretett, amihez tehetségem volt, amire delegáltak, amit az én vezérem bensőmből vezérelt, s amitől talán nem kell reggelente a fürdőszobában a tükörképemet pöködni. Mondhatná, akit kérdeznek: ennyire tellett, idáig tartott, ez a végösszeg. Mondhatnám, mondhatnád, mondhatná. Mondhat bárki bármit, de ki számoltat el kit és milyen alapon? Hát nem önmagának tartozik az ember legeslegelsősorban bármiféle zárszámadással? Sokasodó beteljesületlenségeink lajstromozásakor enyhítő körülményekként invokálhatnánk szűkülő lehetőségeket, fogyó energiákat, záruló tereket, rövidülő nappalokat, vénülő sejteket, fogban szaporodó idegen anyagokat meg minden egyebet, amitől a hajnalkurjantás merszét bénítja a mord illendőség. Egynyári szerelmeinktől, munkás hurráinktól, versengős sikereinktől, tavaszos nekibuzdulásainktól, titkos kis gyönyöreinktől megfosztva minek prolongálni a monotóniát, pátyolgatni a sorvadást, klimpírozni egy lehangolódott zongorán? Ki lelkéből már nem tud felcibálni senkit és semmit, s magát osztani darab kenyérként éhezőknek szégyell, ki (szív)kamrája polcán helyet szorítani valami haszontalan csecsebecsének nem képes, s kitől az ingyen jó szó el nem várható, azt rosszkedvünk tele eméssze el! Kész a leltár. Csukódik az ajtó. Kattan a zár, retten a retesz, távolodó léptekre telepszik rá a csönd. Ezüst sötétség némasága holdat lakatot a világra. Elpihen a moccanás. Bársony nesz inog. Máma már nem hasad tovább. Kimerevedik az utolsó képkocka. Itt ülök csillámló sziklafalon, térdig szürkületben. Inteném: holnap is nap lesz. Kiáltanám. De kinek? Már mindenki háttal áll. Fut az alagút felé, amely talán a fényre vezet. Mint alvadt vérdarabok hullnak a semmibe ezek a szavak.