Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)
1999-04-06 / 14. szám
1999. április 6. magyar Százharmincöt évvel ezelőtt, 1864. április 10-én született Bethlenben Bernády György, Marosvásárhely hajdani legendás polgármestere, akinek nevéhez fűződik a város huszadik századi arculata, kiépítése, újjászületése. A Bernádyak 1878-ban telepedtek le Marosvásárhelyt. Megvásárolják Görög Józsefnétől az Aranyszarvashoz címzett főtéri gyógyszertárat (ma Rózsák tere 55. sz.). . nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus-orvos, az apa. Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát. . A marosvásárhelyi kollégiumban érettségizett fiatal Bernády egyetemi tanulmányait Budapesten végzi, gyógyszerész-doktor lesz, aztán többre törekszik, állam- és jogtudományi diplomát is szerez. Nem sok ideig vezeti az örökölt patikát. 1890-ben törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány, 1902-ben pedig Marosvásárhely polgármesterévé választják. Munkatársai többnyire magyarok voltak, de egyesek német származásúak, akikkel nemritkán viszálykodott, ám végül azok is felismerték, hogy a polgármester jóindulatú, tehetséges és egyetértettek vele. Milyen volt a város akkortájt? Sok ezer oldalt lehetne és kellene írni, hogy felelevenítsük. Évszázadokon át a Székelyföld szellemi központjaként tartották számon. Trianon után egyes történészek hamisan fogalmaznak: „Marosvásárhely a 9. század végén virágzó dák, tehát román város volt, amelyet földig romboltak az Ázsiából Boldog Dáciába zúduló barbár magyarok" - idézi Sütő András a Bernády György városa című könyv bevezetőjében az uszításnak is beillő „tudományos lódítást". (Hol beszélhetünk a 9. században Marosvásárhelyről, a román államról, a román nyelvről, amikor tudjuk, hogy 1330-ban jön létre az első román állam Havasalföldön, és 1521-ben jelenik meg az első román nyelvű okirat?) Bethlen Gábor fejedelem emeli királyi várossá. A várépítő főbíró és diplomata, Borsos Tamás 1634- ben bekövetkezett halála óta ez a város lényegében nem változott majdnem semmit a természeti csapások, idegen megszállások miatt. A 19. század végén a szeszélyes Maros szelte át a város főterét, Erdély legtágasabb vásárhelyét, ami egy sártengerben úszó szemetes térség volt. Az akkori város három fertályból állt: a Főtér körül épült ki az Alsóváros. A Felső- vagy Óváros centruma a Szent Miklós utcai fapiac (ma Bolyaiak tere?!) volt, néhány utca az egész fertály. A harmadik, legöregebb rész a Németváros volt, a vár és környéke. A város fő hírességének Bodor Péter zenélő kútja számított a nagypiacon. 1902-ben, amikor megválasztják Bernády Györgyöta város polgármesterének, Marosvásárhely lélekszáma nem haladja meg a 20 ezret. Ipara jóformán nincs, ha eltekintünk egynéhány céhműhelytől s az 1893-ban épített Cukorgyár Részvénytársaságtól, melyet azonban mindegyre csőd fenyegetett. Közvagyona alig gyarapodott, középületei, palotái és magánházai alig sokasodtak, közbiztonsága meg éppen romlott. Ekkor lép a kis város magisztrátusa elé egy 38 éves fantáziadús fiatalember: „Ruházza rám a Tekintetes Tanács a bizalmát, a rendelkezés jogát és a Pecsétet, és én egy új várost építek önöknek” - állította Bernády György. És valóban így is történt! Marosvásárhelyt a századforduló éveiben Bernády polgármester kivételes képessége, tervezői és építői merészsége, kötelességtudata, elhivatottsága, teremtő energiája emelte ki az elmaradottságból, a szorgos, áldozatkész polgárok segítségével. Programbeszédéből idézek: „Kíméletlen szigorral fogok ostorozni minden visszaélést, és igyekezetem odafordítom, hogy minden városi alkalmazott tudatában legyen, hogy nem értünk áll e város, hanem mi állunk e város egyetemének, e város minden egyes gazdag vagy szegény, előkelő vagy alacsony sorban lévő polgárának szolgálatában, és kötelességünk, hogy a lakosság méltányos és jogos érdekeit, a törvényes rend határain belül, minden körülmények között megvédelmezzük." Bernády jöttével sok minden megváltozott, új éra vette kezdetét a városházán (amely a mai divatház helyén szűkölködött, a hajdani Hints-ház mellett). Az új polgármester legelső útja a pénztárba vezetett, kiürítette a 22 pénzzel teli szivarosdobozt, melyekből az utalványokkal pénzért jött polgárokat csak addig fizették, amíg a dobozokból telt, aztán összemarkolta valamennyit és egy isten áldjonnal kihajigálta az ablakon. „Az egyenleget könyvekből kell kiolvasni, nem pedig szivarosdobozokból." A dobozokkal egy időben repült a városházról egy pár inkorrekt, korrupt tisztviselő is. Közülük egy főbe lőtte magát, mások fegyházba kerültek, de a városházán rövid hetek alatt rend lett. Már az első évet nyereséggel zárta a polgármesteri hivatal. Bernády nevéhez közvetlenül, szorosan fűződik számos létesítmény. Közel 800 pályázatot hirdetett és szervezett meg, bírált el, vitt véghez. Ez nem kevés munkát vett igénybe. Jelentősebb megvalósításai közé sorolhatjuk szinte az egész városnak és határának az újratérképezését, elrendeli a telekkönyvek rendbehozatalát, 117 utca, tér korszerűsítését, valamennyit lekövezteti gránittal vagy kerámiakővel. Az új utcák, sétányok szegélyét beültetik, több száz holdat parkosítanak. A Maros folyót szabályozzák, a Malom-árkot (a mai Turbina-árok) bcementezik, a régi nagy fagát helyére duzzasztóművet építenek, felépítik, felavatják a villanytelepet (az erőgépeket külföldön vásárolják), gázgyárat, gőzszárítós téglagyárat kap a város. 1904-ben az akkori idők messze földön legkorszerűbb közvágóhídját szerelik föl. Nyári hideg-, majd melegfürdőt nyitnak, megkezdik a Somostető kiépítését, ahol felavatják a vendéglőt és a lövöldét. Megépítik a gyermekmenhelyet, öt elemi iskolát a város különböző negyedeiben, a felső kereskedelmit,a leánygimnáziumot, a közigazgatási iskolát, a négymillió koronába került katonai alreáliskolát (ma az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem), megalapítják a zeneiskolát, a közkönyvtárat és képtárat, a Kereskedelmi és Iparkamarát, felépítik a Nyugdíjpalotát, az Új Városházát (a mai prefektúra székhelye), a Közművelődési Házat (a mai Kultúrpalota), a kőolaj-finomítót, tizenhat kis és közepes üzemet, és még lajstromozhatnám a létesítményeket, amelyeket magyar anyanyelvű polgárok egy ember vezetésével, egy évtized alatt, egyetlenegy városban, Marosvásárhelyen építettek - példátlan módon, fantasztikus erővel, odaadással. Ezeken kívül jelentős telek- és vámkedvezményeket, építőanyagszállítási előnyöket biztosítottak azoknak, akik ipari vállalatokat, gyárakat akartak alapítani. A legendás polgármester városában helyet kaptak a nemzet nagyjainak szobrai, mártírjainak bronzalakjai (Kossuth, Bem, Rákóczi, Petőfi stb.), amelyeket a magyarellenesség megsemmisített Trianon után, bár ezek a kegyeleti emlékek nem bántottak senkit. Bernády György polgármesterségének tizenegy éve alatt 10 ezer lakossal nőtt a város népessége, elérve a 29 ezres lélekszámot. Valamennyi fent említett eredmény a 135 évvel ezelőtt született dr. Bernády György dicséretes képességeit demonstrálja, s mi őrizzük kegyelettel emlékét, de nem feledkezünk meg az akkori városépítő polgárokról sem. Ma már nem az ő utódaik élvezik teljességében az akkori létesítményeket, azoknak hasznát, bár a legendás polgármester emlékiratában, amelyet még 1920. május 25-én nyújtott át Alexandru Averescunak, Románia akkori miniszterelnökének, így fogalmaz: „Ahhoz azonban, hogy annak az államnak, amelyhez a viszonyok végleges rendezése után tartozni fogunk, utógondolat nélkül, hűséges polgára lehessek, elsősorban az szükséges, hogy mi, az itteni magyarság egyedei is embereknek tekinttessünk, ennek megfelelően emberséges bánásmódban részesíttessünk, emberi jogaink mellett az anyanyelvünkhöz, hagyományainkhoz való ragaszkodás joga elismertessék, s az a rosszakaratú, ellenséges indulat, amellyel kulturális és gazdasági intézményeink és érdekeink kezeltetnek, mielőbb véget érjen...” Vajon mikor ér véget? " Mészáros István Marosvásárhely legendás polgármestere A Magyarországért Alapítvány 1995-ben kezdeményezte a Magyar Örökség Díj létrehozását, és a kezdetektől anyagilag támogatja. A szellemi életünk jeles képviselőiben álló bírálóbizottság minden évben négy alkalommal nevezi meg azt a hét-hét teljesítményt, amit történelmünk utolsó ötven évéből érdemesnek tart arra, hogy a Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába bekerüljön. Legutóbb március 21-én történt díjkiosztás Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban, amikor is a Kolozsvári és Nagyváradi Színház, Bánffy György színművész, Kodolányi János író, Kőbán Rita pártoló, Újszászy Kálmán professzor, Rácz Aladár cimbalomművész és Vargyas Lajos etnológus teljesítményét méltatták. Legközelebb június 10-én lesz ismét díjkiosztás. A kolozsvári és nagyváradi magyar színjátszás több mint két évszázados nemzetmegtartó erejét elismerő kitüntetés átadásakor a mellékelt laudáció hangzott el. Királyhágón innen, Királyhágón túl, az ezredvég utolsó évtizedében Erdélyben csillagfényű színházi ünnepekre gyúltak ki a fények és a szívek. A kolozsvári,magyar színház 1992. december 17- én ünnepelte születésének 200. évfordulóját Shakespeare tündéri játékával, a Szentivánéji álommal. A nagyváradi Szigligeti Társulat 1998. szeptember 20-án emlékezett a váradi magyar színészet születésének 200. jubileumára Katona József Bánk bánjával. Nagyváradon 1798. augusztus 26-án tartották az első magyar nyelvű színházi előadást a Fekete Sas Szálló nagytermében, Kolozsvárott pedig 1792. december 17-én a Rhédei-ház rögtönzött színháztermében, „a nemzeti nyelvnek nagyobb gyarapítására és pallérozására". A két színház - Kótsi Patkó János színidirektor úr gyermekei - azóta mint két jó testvér, egyazon elhivatottsággal és szorgalommal, egyazon szenvedéllyel és tálentummal, hűséggel és hittel teljesíti vállalt feladatát: az anyanyelv ápolását és az erkölcs nemesítését a Partium és a Héttorony tájain. Az elmúlt évszázadok viharaiban, a hajdani Tündérkert ionjain a kolozsvári és váradi színészek új világot teremtettek: létrehozták a színházművészet tündérkertjét. Lebírhatatlan életerővel és jókedvvel, ha kellett, fortéllyal és leleményességgel intézményesítették a színházi életet: ha esett, halott, estéről estére felléptek a világot jelentő deszkákra, hogy felmutassák az erénynek arcát és a rúmnak ábrázatát. Hitük ereje és tehetségük varázsa művészetpártolókat, szépre-jóra szomjas seregeket toborzott zászlajuk alá a magyar társadalom minden rétegéből. Ez magyarázza a csodát, hogy a magyar királyságban legelőször Erdélyben építettek templomot Tháliának. Kolozsvárott 1821-ben, Váradon csaknem százéves színházi küzdelem és sajtócsatározás után 1900-ban épült fel a kőszínház Adyval szólva: „az új oltár” - azzal az eltökéltséggel, hogy „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz". Kolozsvár és Várad színházteremtő példája ösztönzően hatott Erdély nagyvárosaira: rendre emelkedtek a színházépületek a nemzeti önépítés szimbólumaként. És hogy „annyi balszerencse közt”, annyi elvérzett forradalom és országcsonkító vesztett háború után még ma is fél tucat magyar színház működik Erdélyben, azoknak köszönhető, akik hajlékot építettek a múzsáknak és be is népesítették művészetük őserejével. Nem vállalkozhatom arra, hogy színháztörténeti áttekintést nyújtsak arról a mérhetetlen alkotói gazdagságról, amely felhalmozódott a 200. évét betöltött két színház életében. Nem tisztem, hogy kiemeljem a legjelentősebb korszakokat, hogy felsoroljam a bemutatott darabokat, hogy méltassam a kiemelkedő alkotóművészeket, akik meghatározták a két színház arculatát. Lehetetlen lenne teljességre törekedni, a válogatás pedig igazságtalan lenne mindazokkal szemben, akik kimaradnak, hiszen nélkülük nem jöhetett volna létre ez a kétszáz év. A katedrálisok tornyait a láthatatlan téglák hűsége emeli az égbe. Azt azonban el kell mondanom, hogy a kolozsvári és a váradi színház legjobb alkotásaiban mindig következetesen megvalósította ars poeticáját. A magyar nyelv apostola, a magyar kultúra és nemzeti hagyomány értékeinek terjesztője, az erdélyi magyarság önazonosságtudatának ébren tartója volt. Művészetében lépést tartott a világgal és a világszínházzal, egyetemességre és korszerűségre törekedett. Nyitott maradt minden új színházi stílustörekvésre. Az erdélyi színészeket illesse dicséret azért is, hogy testvérüknek érzik mindig az Embert, bármilyen nyelven szóljon is, és bölcsességgel viselik sorsukat a kisebbségi létben, méltósággal vállalják, hogy a „babiloni fogságra vetett magyar szellem" küldöttjei legyenek. Életük nem gondtalan ma sem. Létük minden pillanatában agyukban zakatol a hamleti kérdés: „Lenni, vagy nem lenni?” A kolozsvári színház legendás igazgatója, dr. Janovics Jenő egyszer sajátos erdélyi módon válaszolt erre a kérdésre. 1919 tavaszán a Hunyadi téri fényes neobarokk kolozsvári színházban Hamletet játszták éppen. Előadás közben idegen fegyveres katonák törtek be a színházba: az új román hatalom rendfenntartói. Az előadás félbeszakadt, a közönség hazament. Az új hatalom kiebrudalta otthonából a magyar társulatot. Az épületbe a román színház és opera költözött. A magyar színészek a Séta téri fénytelen nyári színházban folytatták munkájukat. 1940- ben a történelem kereke újból fordult egyet Janovicsék javára. A magyar színészek visszakapták színházépületüket. Régi-új otthonukban első előadásuk a Hamlet volt, eredeti rendezői koncepcióban, ott folytatták, ahol 22 évvel azelőtt félbeszakadt. Amikor felment a függöny, megszólalt Hamlet: „Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés". A legendának tűnő igaz történet a történelem abszurditásában az erdélyi színházművészek helytállását és konok küldetéstudatát példázza, Királyhágón innen, Királyhágón túl. Illesse őket főhajtás. Szabó József színházi rendező Illesse őket főhajtás!