Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)

1999-04-27 / 17. szám

EGYÜTT MARADNI - LEGALÁBB LÉLEKBEN Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk hűséges olvasója va­gyok. Ez az egyetlen lap, amit már sok éve minden szerdán - mert idáig csak szerdára jut el - megveszek, és meg is őrzök, kollekcióm van belőle. Szimpáti­ámhoz talán az is hozzájárul, hogy valamikor én is váradi diák voltam. Újságunk is volt. Nagy szeretettel emlékszem a volt Kál­vin utcai tanítóképzőben töltött évekre, ahol egy fiatal csapat készült az életre. Május végén lenne az 55. véndiák-találkozó. Bizony rég volt, amikor 1944. április 1 -jén váratlanul véget ért a tanév. Ezelőtt öt évvel még összegyűltünk Váradon úgy tizen­­ketten, de azóta meg is fogyat­koztunk, meg is öregedtünk, és nehezen indulnánk útnak. Ezért ha néhány megemlékező sorral kedveskednének, igen nagy örö­met szereznének mindnyájunk­nak, így legalább lélekben meg­tarthatnánk a hatodfél évtizedes véndiák-találkozónkat. Ha egyet­értenek javaslatommal, kapcso­latot teremthetnek volt osztály­társammal, Halász Eleonórával, aki Váradon az Eminescu utcá­ban lakik. Üdvözlettel: Csíki Margit Marosvásárhely A kürt szava Váradi, régi magyar nevén Sza­­niszló utcai lakásában kerestük fel az idős, ám jó egészségnek örvendő egykori tanítónőt, Halász Eleonórát (képünkön), aki igen kedvesen foga­dott, és készségesen válaszolt kér­déseinkre. - Hány diák végzett 1944. áp­rilis elsején a tanítóképzőben? - Negyven, de mindössze nyolcan diplomáztunk itt, Váradon, mert a háború miatt szétszéledtek az osz­tálytársak, többségük Magyaror­szágra ment és ott is vizsgázott. - Hogyan kezdődött a pályafu­tása? - Miután elvégeztem a képzőt, helyettesítőként a Premontrei Fő­gimnáziumban tanítottam m­agyar nyelvet. A következő évben kinevez­tek Pap­tamásiba, ott lehúztam öt évet, azután elkerültem Moldvába, ahol egy magyar iskolában tanítot­tam, amit mi építettünk fel a csán­góknak. A negyven végzős diák kö­zül egyedül én mentem ki Moldvá­ba, de nem bántam meg, mert sok tapasztalatot szereztem, viszont el­vártam volna, hogy visszaadják az állásomat, a lehetőséget. Mert miu­tán hazakerültem, a Széles utcai iskolában már elfoglalták a helye­met. Ekkor lemondtam a tanítói pályáról. - Mihez kezdett ezután? - Először titkárnőként helyez­kedtem el a gépipari iskolában, ott eltöltöttem két évet, aztán techni­kusként dolgoztam. - Mostanáig négy osztálytalál­kozót szervezett meg... - 1985-ben harmadmagammal megszerveztem az első találkozót. A háború szétszórt bennünket a Vi­lágban. Címek, nevek változtak, így az összejövetelek megszervezése egyre nehezebbé vált. - Hogy sikerült megszereznie a címeket? - Egyik összekötötte a másikat. Felkerestem azokat a váradi osz­tálytársaimat, akikről tudtam, hogy itt élnek, de nem tartottam velük a kapcsolatot. Ők a tanügyben dol­goztak, tőlük kaptam címeket, nyomozni kezdtem... - Hányan jöttek el a találkozók­ra? - Hogy mennyire „viharvert” ge­neráció voltunk, tükrözi ez a pár adat: az első találkozón, 1985-ben a negyvenes létszámból tizenheten voltunk jelen, 1987-ben tizennégyen, 1991-ben tizen, 1995-ben pedig nyolcan. Osztálytársaink közül ti­zenhatról semmit sem tudunk. A felkutatott huszonnégyből tíz év alatt öten haltak meg 1995-ig, és 1999-ig még hárman. Az első talál­kozó alkalmával négy tanárunk ti­sztelt meg a jelenlétével. Időközben közülük is meghaltak öten. Hogyan tovább? Csak a Mindenható tudja... - Mit üzen volt tanárainak, osztálytársainak? - Ha lenne egy havasi­ kürtöm - mint Nyírő József kikürtölte, „hall­jad havas, halljad, Éltes Dávid hal­doklik”, én is kikürtölném: halljad, világ, halljad! Akik a nagyváradi állami tanítóképzőben 1944-45-ben végeztetek, adjatok életjelt maga­tokról, esetleg volt tanáraitokról, vagy küldjetek egy rövid élettörté­netet, hátha a Mindenható ad annyi erőt, hogy 2000-ben még meg­szervezhessünk egy találkozót, ta­lán valóban az utolsót. Címem: Ha­lászné Pap Eleonóra, Str. Emines­cu nr. 46/A, 3700 Oradea, Romá­nia. Nagy Álmos Ildikó LEGENDÁK, REJTÉLYEK, TITKOK­.) A Philadelphia-kísérlet Az egyesített erőmezők tesztelé­sével az amerikai tengerészet foglal­kozott, megszervezve a Philadephia­­kísérletet: generátorokkal felszerelt hadihajókat néhány száz méteres átmérőjű kör mentén állítottak fel, melynek közepén állt a kísértethajó, az 1520 tonnás, száz méter hosszú U. S. S. Eldridge nevű romboló, fe­délzetén önkéntes matrózokkal. A bizarr felszerelések által keltett ala­csony intenzitású, magas frekven­ciájú elektromagnetikus mező ha­tására a romboló körül zöldes köd keletkezett (hasonló a Bermuda­­háromszögben észlelthez), majd a hajó hirtelen eltűnt a meglepődött szemtanúk elől. Néhány perc telt el, s újra meg­jelent ugyanazon a helyen. Többen állítják, hogy az eltűnés idején a hajót a háromszáz kilométerrel tá­volabbi Norfolk-kikötőben látták. Má­sok szerint bár a rombolót nem le­hetett látni, a víz felszínén a hajó mérteinek megfelelő nagyságú mé­lyedés volt, úgy tűnt, mintha az mégis ott lett volna. (Tudományos felmérések szerint a Bermuda-há­­romszögben a tenger vize 25 métert belapult.) A tengerészek eltűntek a hajó­val együtt, nagy részük soha többé nem került elő. Egyikőjük spontán módon kigyulladt és elégett, mások megdermedtek, mintha hirtelen le­fagyasztották volna őket. Néhányan alkalmanként rematerializálódnak, majd ismét eltűnnek. Utóbbiak közül egyik megjelent egy bárban, rémü­letet keltve barátai körében, akik halottnak hitték: volt, aki rendsze­resen látogatta családját rettegésben tartva azt, majd minden alkalommal a falon áthaladva újra eltűnt. A meg­­megjelenők mind borzalmasan fél­tek valamitől, zokogtak és segítsé­gért rimánkodtak. A túlélők szinte valamennyien elmegyógyintézetek­ben fejezték be földi pályafutásukat. A legénység egyik tagja elmondta, hogyan tűnt el a keze, amint a ha­jót körülvevő erőmezőbe nyúlt, ahol valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog erősen megrázta, majd félre­lökte. A Philadelphia-kísérletről nem sokat lehetett tudni egészen 1956- ig, amikor Morris K. Jessup pro­fesszor bizarr történések részvevő­jévé vált, melyekre semmiféle ma­gyarázat nem létezett. Említett esz­tendőben Jessup titokzatos levele­ket kapott egy bizonyos Carl Allantől, aki önmagát a kísérlet szemtanújáé­nak vallotta. A levelekben napvi­lágra kerültek a 13 évvel korábbi események egyes részletei. A pro­fesszor minden erejével dolgozni kezdett a témán, ám nemsokára Washingtonba kérették a Tengeré­szeti Kísérletek Hivatalába. Ott át­adták neki az 1955-ben írt The Case for the UFO’s című könyvének e­­gyik példányát, melyet titokzatos ismeretlenek juttattak el a hivatal­hoz. Belelapozva a kötetbe azt ta­pasztalta, hogy ufókról szóló tanul­mányát valakik széljegyzetekkel látták el, egymást A-nak, B-nek és Jeminek nevezve. Ahol egy 1947. június 24-én jelzett ufóról szól a könyv, a jegyzetelők ezt írták a lap­szélre: B írja: „Ne aggódj, Jemi. Azok ISM-űrhajók voltak, nem S- emberek. Tökéletesített típusok, és gyakorlórepülést végeztek. Vezető­jük egybekapcsolta az erőtereket, hogy kikísérletezhesse a vízszintes távellenőrzést, a félelem miatti leál­lás veszélye nélkül.” Jessup utalva a Philadelphia­­kísérlet szenvedő alanyaira, a kö­tetben felteszi a kérdést: vajon az embert meg tudták-e „fagyasztani” a különleges repülő tárgyakban utazók, és láthatatlan védőpajzs­ban el tudták-e szállítani? Ismét a széljegyzetéből: „Ha ezt tapaszta­latból tudná, befogná a száját, és soha többé az életben nem írna és nem beszélne róla. Nem tudna be­szélni róla, mert látod, Jemi, ez megbénítja az időérzéket, eltörli az ismereteket és az emlékezetet..." Amikor Jessuptól a piros tintás lapszélre jegyzetelők kiléte felől ér­deklődtek, a professzor képtelen volt válaszolni. Csak annyit tudott, hogy az írás szerinte azonos a ti­tokzatos Carl Allanével. A jegyze­tekben olyan dolgokról és fogal­makról esik szó, mint anyaűrhajó, halálűrhajó, Nagy Bárka, nagy bom­bázás, kis emberek, erőterek, mély­hűtés, tenger alatti épületek, mág­v­­eses és gravitációs erőterek, tele­pátia, magnetikus hálózat, látha­tatlanság, levitáció (föld fölötti le­begés) stb. Az ismeretlenek aggodal­mukat fejezték ki a Philadelphia­­kísérletet illetően, korainak és ve­szélyesnek tartva azt. Újabb jegy­zet A-tól: „Az USA tengerészetének 1943 októberi kísérletei a mágne­ses mezőkkel láthatatlanná tették a hajót és a legénységet. Megdöb­bentő eredmények. Nagyon nyug­talanítóak... Szerencsére a további kutatást leállították!" A titkot nem tudták megfejteni­­ Carl Allan levelei és a széljegyze­tekkel ellátott könyv nyomtalanul eltűnt a hivatal titkos levéltárából. Az esettel Morris K. Jessup asztro­­fizikus sem foglalkozhatott sokáig, ugyanis 1959. április 29-én a Dade Country Parkban holtan találták gépkocsijában. A rendőrségi jegy­zőkönyv öngyilkosságot említ. Az autó kipufogócsövéhez gumicső volt erősítve, mely a kocsi belsejébe vezetett. Kollégáit meglepte az ön­­gyilkosság híre s az, hogy életének kioltására éppen a szénmonoxidot választotta. Manson Valentine, a professzor közeli barátja kijelentette: „Az állítólagos öngyilkosság volt az ára, hogy túlságosan megközelítette az ufókkal kapcsolatos igazságot." Különös az esetben, hogyha va­lakinek érdeke volt bármi áron leállítani Jessup professzor vizsgá­lódásait, csakis a munkáját cini­kus megjegyzésekkel illető lapszél­­jegyzetelők közül lehetett valaki. Az ügyet még bonyolultabbá te­szi, hogy 1969-ben megjelent a várva várt Carl Allan és kijelentette, ugratás volt az egész. Később pedig az derült ki, hogy az illető nem az igazi Carl Allan volt, nem az, aki annak idején a bőven dokumentált leveleket írta. Titkok és újra csak titkok. Megfejthetetlen legendák, rejtélyek... Rettyűs Sándor (vége) A világ már készül a 2000. jú­nius 1.- október 31. közötti expóra. A világkiállítás házi­gazdája a németországi Hannover lesz (Alsó-Szászország). Ki volt a részvételét elsőként bejelentő or­szág? Ki nem találnák: a nyugat­afrikai Togo! Az EXPO 2000-re ez idáig 173 ország és 15 szervezet jelentkezett. A mottó: ember-természet­technika. A 470 ezer négyzetméter nagyságú csarnokban pompás látványt kapnak a látogatók. Főleg a magyar pavilon lesz értékteremtően egyedi. Egy ha­jótestet formáz, mely elöl-hátul nyitott lesz, körbejárhatóan. Ismét Bimillenniumi világkiállítás Hannoverben megnyilvánul a magyar fantázia gaz­dagsága, kreativitása. Az Europa Boulevard közepén lesz, a látogató­áradat metszéspontjának középvo­nalában. Működési tematikája: újat bemutatni és más helyszínen is meg­jelenni. Ezért lesz kitűnő látvány a Hableány hajó útja ez idő alatt, me­lyet gróf Széchényi Ödön tervezett még a Párizsi Világkiállításra, amit most felújítottak és felhaj­ózta­tnak a Rajna-Majna-csatornán. Látható lesz a magyar árvízvédelem hősies törté­nete, a magyar bimillenniumi rendez­vények, de a táplálkozástudományi eredmények is, bemutatkozik a Pető Intézet. A várható 43 millió látoga­tóból 1,5-2 milliót várnak a magyar pavilonba. Felkészültek a németek az infrastruktúrával is. Körülbelül 300 kilométeres sugárban helyezik el a vendégeket, és a gyorsutakat is korszerűsítették. A városban reno­válták az összes szállodát, 60 ezer magánlakás lesz kiadó, és építettek egy 250 szobás szállodát is. Magyar­­ország emblémája az agancsai között a napot hozó csodaszarvas alakja lesz. Az ezt eldöntő zsűri elnöke Janko­­vics Marcell volt. Ez év nyarán már megkezdik az építkezéseket. Apor Ferenc

Next