Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)
1999-04-06 / 14. szám
10 az önfeladás helyett Erdélyi Napló A Marosvásárhelyen megjelenő Népújság február 19-ei számában dr. Kolozsváry Zoltán cikket közölt az RMDSZ úgynevezett radikalizálódásáról. A Nyárádmenti Fórumnak, amely e cikk megírásához indítékul szolgált, magam is előadója voltam. Ennek megfelelően fokozott érdeklődéssel olvastam K. Z. sorait, s hosszas mérlegelés után - érdemes, nem érdemes- úgy döntöttem, az írást részletesen elemzem. Elsősorban azért, mert benne az RMDSZ- establishment hivatalos érvelését oly vegytisztán sikerül tetten érni, az egypártrendszerű propaganda klasszikus fogásai oly nyilvánvalóak, a pszeudo-felelősségtudat álruhája oly mesterien illúziókeltő, hogy a megtévesztés módszertanának akár szemléltető anyaga lehetne, így, feltételes módban, hiszen a kommunista pártok propagandaintézményei Kelet-Európa-szerte megszűntek, s egykori hallgatóik ma már legfeljebb az átcímkézett sajtó révén mélyíthetik el s egészíthetik ki nehezen szerzett tudásukat. * A cikkíró, bár nem vett részt a Nyárádmenti Fórumon, így információi is közvetett forrásokból származnak (ezeket szemérmesen el is hallgatja), mégis valóságos pánikkeltő aggodalommal indítja eszmefuttatását: „Valóban aggódom és valóban aggódunk, meggyőződésem szerint az erdélyi magyarság jelentős többségével együtt. A Tőkés László köré csoportosult »radikálisok« egyre hangosabban és egyre türelmetlenebbül olyan irányt próbálnak ráerőszakolni az RMDSZ-re, amely óhatatlanul valós veszély felé sodor." Megvallom, e sötét Kasszandra-jóslat olvastán engem is elfogott az aggodalom. Két kisgyermek édesapja vagyok, jövőjüket itt képzelem el, és futván jutottam volna hozzájuk, ha észreveszem, hogy Nyárádszeredában valakik (jobboldali elhajlók, e reakciók szekértolói vagy uram, őrizz meg a radikálisok!) valami revolutionáris radicalismus bombáját időzítik. De megnyugodtam, amint tovább olvasva a cikket kiderült: a K. Z.-t tájékoztató szolgálatos szemek és fülek sem láttak vagy hallottak semmi részeset, amely a cikkíró újabb látványos aggódását indokolhatná. Vészt kiáltó látnokunk így ahelyett, hogy a valós veszély mibenlétét jelölte volna meg, amely felé Tőkés László radikálisai sodorják a romániai magyarságot, Stefan Zweigot idézve Széchenyi és Kossuth vitájának elemzésébe bocsátkozott. Bár ne tette volna! Abbéli igyekezetében, hogy az RMDSZ radikálisait minél ijesztőbb mumusként fesse le, Kossuthot sem kímélte, s kisiskolás színvonalú klisékre támaszkodva „vérért és könnyért” felelős, kardcsörtető hamis „megváltóként” állította be. Bár a Széchenyi-Kossuth-szembenállásra történt hivatkozás, s a Zweig-idézet is teljesen irreleváns az RMDSZ-en belüli ráták szempontjából, érdemes mégis foglalkozni vele pusztán azért, mert a cikkíró vélt történelmi tudásának sziporkáival óhajtja hitelesíteni mindazt a hangulatkeltő hamisságot, amit a „Markó Béla által fémjelzett és pragmatikusnak mondott vonal” iránti lojalitásból elkövet. Lássuk hát dióhéjban Kossuth és Széchenyi vitáját. Kossuth Lajos neve az Országgyűlési Tudósítások (1832-1836) révén vált ismertté. A „hosszú országgyűlés” befejeztével a Törvényhatósági Tudósításokat jelenteti meg a nádor tilalma ellenére. Lázitónak minősített írásaiért 1837-ben bebörtönzik. 1840 tavaszán királyi amnesztiával szabadul, s Landerer felkérésére elvállalja az ellenzéki Pesti Hírlap szerkesztését. Közéleti pályája kezdetétől a reformok híve. A rendi társadalom megújítása, az úrbériség és a büntetőjog reformja, a közteherviselés bevezetése, a vallási reform, Erdély uniója, a magyar nyelv közéleti emancipációja annak a kezdetben kis számú fiatal liberális nemesnek a célkitűzése, akik a reformkor eszményeinek első megfogalmazói voltak. Forradalmian „radikális” eszmék voltak ezek a múlt század derekán. De bennük az európai korszellem diktálta társadalmi modernizáció a magyar nemzeti megújulás természetes igényével fonódott egybe. Ha a reformok célt érnek, akkor a középkori vármegyei rendszerre támaszkodó maroknyi rendi nemzetet a milliós magyarság egészéből álló nemzet váltja fel! A főnemesi konzervativizmus nem látta a mágnások helyét, szerepét egy így megújult társadalomban. Az évszázados alkotmányos rend felborulásától, az ősi kiváltságok elvesztésétől félt. Valljuk be, nem alaptalanul. A példa a francia forradalom s vonzónak nem mondható következményei: a munkába állított guillotine, a terror, majd a napóleoni diktatúra. Széchenyi szellemének ifjúkori nyiladozását pont a Napóleon utáni restauráció korának szellemi élete alakítja. Egy megrázó élményeket őrző s lefojtott feszültségekkel teli Európa szellemi élete. Az ifjú Széchenyit egyformán érinti meg Keats költészetének álomkergető zavartsága, Shelley kiábrándultsága s Byron Childe Hamletjának hősiességet kereső, romantikus elvágyódása. Illyés Gyula szerint Széchenyi nem volt politikus, hanem moralista író, „méghozzá az akkori Nyugaté, amelynek nyelvein a hazájáénál mellesleg jobban írt mindvégig, míg ősz fejét át nem lőtte”. Széchenyi nem a társadalom egészét, hanem csak azon belül a rendeket kívánja megújítani. Számára a reform a magyar főnemesek világának európaiasításával oldható meg. Ez a gondolat a „hosszú országgyűlés” alsó táblájának indítványaitól bizony nagyon távoli. Tegyük hozzá a korszak bonyolultságának illusztrálásaként, maga a felvilágosult Kölcsey, a radikális Szatmár megye országgyűlési követe is papírra vetette: „a nép... bizonyos pontokra nézve most is csak olyan világos, mint Nagy Károly, Hildebrand és Luther korában vala...” Kossuth és Széchenyi között a tényleges vitát Széchenyi híres röpirata, a Kelet népe nyitja meg. Kossuthot azzal vádolja, hogy a forradalom és az enyészet felé sodorja az országot. A válasz nem késik soká. A Felelet gróf Széchenyi Istvánnak a közvéleményt lényegében Kossuth oldalára állítja. És amikor nyilvánvalóvá válik, hogy számos kérdésben álláspontjuk közelebb áll egymáshoz, semhogy ne fognának össze a reformellenes erőkkel szemben, a közeledés jeleként 1843-ban megszületik Kossuth Őszinte nyilatkozat című cikke, s majd a Széchenyié Kibékülés címmel. Azt nyilván Széchenyi is látta, hogy ipar- s gazdaságszervező tevékenysége legalább olyan feszültségkeltő kihívás az osztrák ipar hegemóniája felett féltékenyen őrködő kormány számára, mint az alsótábla indítványai vagy a forrongó megyegyűlések radikális követi utasításai. Mint ahogy az is, hogy a gazdasági fellendülés elképzelhetetlen a közjogi reform nélkül. Széchenyi és Kossuth vitája a magyar reformkor egésze nélkül nem érthető meg. S aki valamennyire is ismeri e korszakot, az bizonnyal nem képzeli, hogy 1848 forradalmát e két szellemóriás szenvedélyes és éveken át tartó vitája, illetve e vitában Kossuth felülkerekedése okozta. Bármennyire fontos számunkra, hol van ez súlyában attól a hatalmas társadalmi energiákat mozgósító történelmi realitástól, amely Magyarország gazdasági szerepét a Habsburg-birodalomban úgy növelte meg a 19. század első felében, hogy politikai függősége mit sem változott? És mindezt egy olyan korban, amikor Európa minden népe a polgári nemzeteszmény születését élte át. Hogyan válaszolt a modern korszellemnek, az individualizmusnak és nacionalizmusnak együttes kihívásaira Stein, Humboldt, Fichte? Vagy Chateaubriand, Thiers, Lamartine? Vagy Milton, Pitt, Fox, Wellington majd Palmerston nemzedéke? S hát Nyugat-Európa legkeletibb népének fiai: Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Kölcsey, majd Petőfi, Arany s Jókai? A lehetséges válaszokat könyvtárnyi irodalom elemzi. A kérdés azonban sohasem lehet olyan naivan egyszerű s torzító, hogy kinek volt igaza? Aki minimális tárgyi ismerettel közelíti meg a kérdést, az bizonnyal elkerüli ezt a csapdát. S azt is STEFAN ZWEIG, SZÉCHENYI, KOSSUTH ÉS TŐKÉS LÁSZLÓ RADIKÁLISAI megérti, hogy a történelem nem aktuálpolitikai analógiák tárháza. * 1848-ról szóló történelmi eszmefuttatására K. Z. ezzel a mondatával teszi fel a koronát: „Akkor azt hitték eleink, hogy Nyugat segít majd kivívni jogos szabadságunkat”. Most ne beszéljünk a „jogos szabadság” zavaros képtelenségéről (van jogtalan szabadság?), csak azt állapítsuk meg: „eleink” 1848-ban nem támogatást vártak nyugatról, hanem Windischgrätzet, méghozzá hadrendben, fegyverrel, mert ő bizony nem kivívni jött szabadságunkat, hanem leverni. Ami a távolabbi nyugatot illeti, érdemes Petőfi ismert versét idézni: „Európa csendes, újra csendes,/ Elzúgtak forradalmai.../ Szégyen reá! lecsendesült és/ Szabadságát nem vívta ki.// Magára hagyták, egymagára/ A gyáva népek a magyart;/ Ivánc csörg minden kézen, csupán a/ Magyar kezében cseng a kard.” Dr. Kolozsváry Zoltán cikke olyannyira logikátlan, hogy még az építő Széchenyi példájával is a „Markó Béla által fémjelzett és pragmatikusnak mondott" vonalon veri el a port. Mintha csak a némafilmek korának egy nevettető jelenetét játszaná el: vagdalkozva úgy védelmez valakit, hogy minduntalan fejbe vágja anélkül, hogy észrevenné. Mert ugyan ki volt az, aki hosszú esztendőkön át a romániai magyarság erőforrásait a román nagypolitikai konfrontációkban őrölte fel? Hány Illyefalvát lehetett volna felépíteni a meddő parlamenti csatározásokban, illetve azok hátterének megszerzésében felélt energiákból? Elkészíti-e valaki a mérlegét, hogy mekkora az anyagi és főleg erkölcsi kárunk a nagypolitika vesztes és megalázó csatáiból? S elkészíthető-e annak a veszteségnek a mérlege, hogy tíz év alatt nem volt, aki népünket építő közösséggé szervezze? Akiknek tiszte lett volna ez, azok közösség helyett közönséggé tették, egy méltatlan és egyenlőtlen nagypolitikai küzdelem többször megalázott és kiábrándult közönségévé. A továbbiakban K. Z. így ír: „...az általános és nehéz gazdasági helyzeten belül is talán legnehezebb a magyar falunak. Úgy tűnik, ez senkit sem érdekel!” Puff neki! Kormányzati és önkormányzati tisztségviselők, polgármesterek és alpolgármesterek, tanácsosok, prefektusok és alprefektusok, miniszterek és államtitkárok és mindazok, akiket az adónkból azért fizetnek, hogy a magyar falura (is) figyeljenek, most megkaptátok! A cikkíró chaplini hevében megint máshová ütött, mint ahová akart. Ám a folytatás sem érdektelen: „Vajon tényleg csak az egyetem fontos, és nem számít, hogy a föld elúszik vagy parlagon marad, hogy a gázt, villanyt, adót megfizetni egyre kevesebben tudják?” Szabad-e a valóban súlyos és valóban a lakosságra terhelt gazdasági gondokat szembeállítani az önálló állami magyar egyetem létrehozásával? Válaszoljon ki-ki lelkiismerete szerint. És most tessék figyelni: „...fiataljaink, főleg az értelmiségiek és ezek közül is a legjobban képzettek, külföldön keresnek érvényesülést, egy nagyobb darab kenyeret, mert itthon mindent kilátástalannak kiáltanak ki. Negatív üzenetre nem lehet sorsokat építeni. Mivé lesz egy nemzet, egy nép, ha értelmisége elhagyja?" Jó kérdés. Ám az önálló állami magyar egyetem megkérdőjelezése nagyon is negatív üzenet! Az egyetem körüli „húzd meg, ereszd meg” játék is az volt. Lám, a cikkíró saját magának mond ellent. Vagy az előbbi képpel élve most már önmagát is fejbe veri? Ez az önfejbekólintás lehet az oka annak, hogy a továbbiakban a Maros megyei RMDSZ-elnöknek megválasztott Kincses Elődöt Jenochet tábornokkal hasonlítja össze, majd megkérdőjelezi a tavaszi tisztújítás (?) szükségességét, és felteszi a kérdést: „Van-e joga bárkinek - kihasználva a demokrácia hiányosságait - közel kétmillió magyarnak a sorsával játszani, személyes ambíciókból vagy éppen a realitások naiv vagy szándékos figyelmen kívül hagyásával?" A kérdést - figyelembe véve a belső választások sorozatos és tudatos elodázását - én így pontosítanám: Van-e joga bárkinek - kihasználva a demokrácia hiányát - közel kétmillió magyarnak a sorsával játszani, személyes ambíciókból és a realitások szándékos figyelmen kívül hagyásával? A válasz: nincs! Befejezésül lássuk azonban, miben is áll ama „radikális veszély”, amely a romániai magyarságot fenyegeti? A Nyárádmenti Fórumon arra hívtam fel a figyelmet, hogy Romániában az alapvető emberi jogok, köztük a kisebbségi jogok törve® * és intézményes garanciái hiányoznak, a nemzetközi fórum**/ előtti eljárást, amelyet jogsérelmeink indokoltak volna, az RMDSZ elmulasztotta. Hivatkoztam a nemzetközi dokumentumokra, amelyeket Románia is aláírt, s az RMDSZ programjára, amelynek betartása, vagy az erre megfogalmazott igény, aligha nevezhető radikalizmusnak. Beszédem különben olvasható az Erdélyi Napló 1999. február 23-ai számában Amiről az RMDSZ lemondott címmel. Aki elolvassa, utána joggal teszi fel a kérdést dr. Kolozsváry Zoltánnak, ha még a kisebbségvédelem nemzetközi jogi eszközeit, az alkotmányosságot, az alapvető emberi jogok védelmének RMDSZ-programba foglalt eszközeit is megdöbbentő "délibábnak" vagy „sejtelmes álomnak” tartja, akkor szerinte mi az a minimum az önfeladás felett, amit felvállalhatunk? Izsák Balázs