Erdélyi Napló, 2000. március-április (10. évfolyam, 10-17. szám)

2000-03-07 / 10. szám

2000. március 7. rj •• a »»I // 1 // Zsortolodo Nem tejelem, hányféleképpen le­hetne manapság mérni-értékelni, megítélni és elítélni az életszínvo­nallal kapcsolatos kérdéseket; s bár nem tartom magam a csalha­­tatlansággal megáldott kiváltságo­sok közé, sejteni vélem, hogy van­nak sokan - különösen a mások szorgalmából, tehetségéből és hi­székenységéből tollasodók és meg­­tollasodottak akik a nemzeti jö­vedelem felé mutogatnak kissé hu­­nyorítgatva. Ami magyarra fordítva azt jelenthetné, hogy számoljuk össze az autók, az autócskák - mert e két jármű közt nem is egy-, hanem többzsebnyi a különbség a televíziók, rádiók, hűtők és mély­hűtők, magánvillácskák és a töb­biek számát, és akkor máris „kész a leltár". Vagyis: van itt életszín­vonal, akkora „bőségben", mint az álmában kiapadt forrásban a víz. Tiltakoztam, tiltakozom az életszínvonalnak ily módon való meghatározásától, mert itt és eb­ben az esetben is újra és újra azo­kat a „piszkos" - piszkos, mert leg­többen piszkos úton szerzik - anyagiakat próbálgatják sokan arra a bizonyos emelvényre feltor­­násztatni. Az életszínvonal termé­szetesen attól is függ (velőkig fájdí­­tóan), hogy van-e elég ennivalója az emberfiának. Vagyis hányszor ül­heti naponta a családjával együtt körbe az asztalt? Van-e megbíz­ható tető a feje fölött? Ha kopogtat­nak az ajtaján, be meri-e engedni az érkezőt, arra gondolva, hogy nem a villanyszámlás szeretné-e bevasalni rajta az elmaradt tarto­zást. Ez a bizonyos béka popsiján aluli „jólét” korántsem választható el attól, hogy mekkora nyugalmat, lelki csendet érez, érezhet manap­ság az óránként megalázott halan­dó. Az állítólagos, ideig-óráig tartó jólét ugyanis olyan boldogság csak, annyira maradandó és biztonsá­gos, mint amekkora biztonságot é­­rezhet a szél tenyerén a gyermek­láncfű bolyhos virága. Tudni vélem azt is, hogy nem találták fel még a töprengésben é­­lenjárók azt a finom rezgésű mű­szert, mellyel ki lehetne pontosan és csalhatatlanul mutatni az állan­dó boldog állapot intenzitását - most nem a szerelemre gondolok - sem relatív, sem abszolút értelem­ben. Én más módszert, más megbíz­hatóbb „műszert" javasolnék min­denféle statisztikai kimutatás he­lyett, melyek általában lakkozot­­tak, feltupírozottak voltak és ma­radtak, és minden bizonnyal ma­radni is fognak. Azt mérném fel mindenekelőtt, hogy melyik ország - de beszéljünk most elsősorban a mienkről - alkalmas arra, hogy fé­szek­meleget biztosítson állampol­gárainak. Melyik országban nem érzi úgy az emberfia, hogy no, csak eddig, innen már nincs tovább, szakadéiban bennem valamennyi cérnaszál, bomlani kezd bennem valamennyi hitnek a tornya, na­ponta válnak egyre riasztóbbakká az álmaim, elárverezik legszebb gondolataimat, megbecstelenítik legtündöklőbb szavaimat, monda­taimat. Kicifrázott hazugságokkal szédítgetnek, ígéreteket hazudtol­nak meg naponta újabb, hangza­tosabb hazugságokkal, aforizmá­kat faragnak gügyébbnél gügyébb képtelenségekből, és a mikrofonba üvöltözők már régen elfelejtették azt a szót, hogy szégyen. Szóval abban az országban, ahol úgy érzi a kifosztott, kisem­mizett, semmibe vett, lenézett és ezerszeresen velejéig megalázott emberfia, hogy innen pucolni kell mindenáron, ott nekem ne prédi­káljon senki, még magasra emelt kereszttel a kezében sem boldog ál­lapotról vagy arról, hogy „jönni fog, mert jönni kell" majd egyszer egy jobb kornak, addig csak nyugi, nyugi, vitatkozzunk az életszívonal mikéntjéről, a viszonylagos, har­mat­ hosszúságú boldogságról. És én csak azért is, mindezek ellenére is elítéltem, elítélem azokat, akik csomagolnak, hogy indulhassanak az „ígéret” földje felé. Legtöbb eset­ben (legalábbis Szalmáéban) az RMDSZ-vezetécskék csemetéi mint­egy ezzel és ekképpen „igazolják”, hogy fejük búbjától le egészen a bokájukig csudára nagy emberek. Hát mit ne mondjak most erre, és főleg ezeknek! Mert életszínvonal ide vagy oda, hiába gyötrődünk mi. Kimaradónak, ha egyre keveseb­ben érzik, hogy itt és most kellene cselekedni. Mi bambán azonban csak előre tekintünk, nagy kitar­tással, bősz szándékkal és nem lát­juk azt, ami a lábunk előtt hever. Pedig látnunk kellene, mert ezek­nek a lelküket a bőröndbe csoma­­golóknak a hite hever a tekinte­tünk előtt... Gúzs Imre J M . M ii » -i. 1 A- ( I * * i A. Vinczeffy László: Kinövések A­hogy telnek az átmeneti gazdaság ínséges esztendei, Romá­nia egyszerű polgárainak szokásaiban jelentős módosulások tapasztalhatók: az emberke, nagyon gyorsan kinőve a pár év­tizeden át ráerőszakolt ateizmust, teljes odaadással mormolja el - aki ír naponta többször is - a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” fohászkodást, leszokik az olyan luxusról, mint az üzle­tekben való bóklászás, hiszen a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek is drágák. Nem jár színházba, moziba, nem vesz könyveket, ha egy mód van rá, ki sem bújik kuckójából, mert lassan az is pénzébe ke­rül, ha elhagyva odaját levegőt próbál venni. Így aztán jó ideje a kapcsolattartás egyetlen módja a szűk családra szorítkozó hétvégi látogatás. De immár ez is csak múlt időben említhető. Mert mit tapasztal egy ideje az ember, ha vasárnap délután be­kopog a rokonsághoz? A háziak apraja-nagyja a tévékészülék előtt csücsül, s lélegzet-visszafojtva lesi az ü­vegkondérokból elővarázsolt különböző színű fecnikről felolvasott neveket-számokat, s ha a bátor látogató beszélgetést kezdeményezne, ideges pisszegéssel in­tik hallgatásra. A rituálé délután kettőkor kezdődik, és úgy éjféltáj­ban ér véget, miközben több millió reménykedő kerül agyvérzéskö­­zeli állapotba a bőséggel ömlő pénz- és nyereményeső láttán, amely, íme, ezen a vasárnapon is elkerülte őt... Hála országlóinknak, az általuk hozott szemhunyó törvények­nek, immár világ-közröhejre Bingóország lettünk. Mintha nem lett volna elég az oly nagy port­­elvert, aztán szo­kás szerint különösebb következmények nélkül maradt Caritas-ü­gy! Hogy néhány ezren földönfutókká váltak, miközben Stoica és jó néhány tűzközeli, vakságban szenvedő politikusunk békésen és za­vartalanul tollasodoa? Na és? Senki nem kényszerítette a hon­polgárt arra, hogy házát, jószágát eladja, s az így szerzett pénzt be­vigye a Caritas-fialtatóba! De mivel a caritasos össznépi átverés hí­­re-botránya bejárta a világot, s okosodnak ám a honi nagykutyák is, most finomabb, csiszoltabb módszert választottak. Ezért aztán nem kell egyszerre nagy összeget befizetni a bingó­­sokhoz, a pénznyelő gépezet működtetői megelégszenek azzal, hogy heti rendszerességgel fejik az istenadta népet. Élnek - ha úgy tet­szik: visszaélnek — azzal a siralmas helyzettel, hogy a bérből, fizetés­ből, munkanélküli-segélyből s egyéb hasonló alamizsnából vegetáló román állampolgárok tudván tudják: robotolhatnak látástól Miku BINGOORSZÁG­ lásig, ha hét életük lenne, akkor sem lennének képesek szert tenni egy-egy komolyabb összegre. Ezért aztán kacérkodnak kicsinykét Fortuna istenasszonnyal, s veszik, kapkodják, mint a cukrot a sárga­kék lila szelvényeket, pengetik le értük az ezresek garmadáját. A nagy reménykedés közben eszükbe sem jut, hogy részint az ég­adta világon semmiféle módszerrel nem ellenőrizhető, hogy áhított jólétük záloga eljut-e egyáltalán a bűvös stúdióba, mint ahogyan az sem, hogy a játék szervezőinek marséit hetente nagyobb összeg üti a tiszta bevételből, mint amennyit a szerencsevadászok egy esztendő alatt összesen elkölthetnek. S azon sem lepődhetnénk meg túlságosan, ha kiderülne, hogy némely párt jócskán részesedik a bingójövedelemből... Mindez nem jut el Bingóország senyvedőinek tudatáig. Ők csak a szerencsés kisorsoltakat irigylik. Pedig az az összeg, ami a nagy pénzáradatban valóban kiosztásra kerül, tulajdonképpen töredéke a befolyt pénznek. De szemkápráztató, síppal, dobbal, nádi hegedű­vel, show-műsorral fűszerezett tálalással, kamerák előtti bűvész­kedéssel sikerül elaltatni a gyanút. S az emberek továbbra is ott to­longanak a szelvényárusok asztalkái előtt. S mintha nem lenne elég a központosított átverés, néhány hete működésbe léptek a helyi érdekű bingócsalók is. Jó néhány Bihar megyei lakos kapkodott levegő után­­ kétszer is. Először amikor jól öltözött fiatalemberek becsöngettek hozzájuk a nagyszerű hírrel, miszerint ötmillió lej értékű háztartási felszerelést nyertek, amelyet egy bingószelvény felmutatása és a nyeremény 10 százalékos keze­lési költségének kifizetése után máris átadnak a boldog nyertesek­nek. A házalóknak nincs nehéz dolguk szelvényügyben, hiszen tíz megkeresettből kilenc és fél bizonyára elő tud rántani az asztal­­fiából egy-egy tarka papirost. A kért összeg - 498 ezer lej is - apró­ságnak tűnik első hallásra az ötmilliós értékű kincshez képest. Csakhogy a boldog nyertesek légszomja kiújul, amikor a jó hír ho­zóinak távozása után rájönnek, hogy egy rakás használhatatlan bóv­li maradt az asztalukon, amelyeken így adtak túl az ügynökök. Az érintett bingótársaság nagyváradi hivatalából rövid úton utasították ki a panaszosokat mondván, hogy nekik semmi közük az ügyhöz, a rendőrök pedig kaján vigyorral köztik: nem kellett volna fizetni, uram, hölgyem. Akadt zsaru, aki megértően tette hozzá: azoknak az embereknek is meg kell élniük valamiből... A modell tehát ugyanaz, mint a már említett Caritas-esetben­: a károsultak önként pengetik le a vajmi kevés eséllyel nyertessé váló bingószelvényü­k árát, és ugyancsak önként, senki által nem kényszerítve adják ki a játékőrületet kihasználó szélhámos kacatü­gynökök által kért összeget. Hogy senki nem kényszeríti őket, az tény. De ha arra gondolunk, hogy az úgynevezett önkéntes adakozások egyetlen indoka az akut nyomor, a kilátástalanság, a reményvesztettség, mégiscsak meg lehetne nevezni a bűnösöket... T. Szabó Edit HETI NAPLÓ Mellényzsebből mellényzsebbe Először a villamoson hallottam két felháborodott öregúrtól. Csak félmondatokat váltottak, de az ötmillió minduntalan felbuk­kant a szavaikban. Elsőre nem is igen hittem, amolyan sokadik kézből származó információnak tűnt, mert hát ilyen baklövést azért csak nem követhetnek el épp akkor, amikor egy ideje már­ huzakodnak a tanüggyel a töredékszázalékokon! Pedig elkövették. Épp akkor hallottam saját fülemmel, amikor kényszerpihenőre utasítottak sok ezer fegyverkovácsot: honnan, honnan nem, de került öt-ötmillió a honatyák havi fővárosi szállá­sának finanszírozására. Kvázi ajándékba. Csak úgy szőrmentén, mellényzsebből mellényzsebbe, soha el nem számolásra. És hol van még a jutányos élelmezés, az utazás, a limuzinok, testőrök, mobiltelefonok, irodák, titkárnők fenntartása? Hol vannak az in­gyenes örök nyughelyek, a bizottsági, vezetőtanácsi, rokonsági részesedések?! És hol van ezeknek a csillagászati összegeknek a munkahozadéka?! Kérdezzük mindezt akkor, amikor az együgyű adófizető sietne leróni a közpénzgyarapító járadékát, de csak la­katra talál. Mert a finánc jó ha egymilliót keres havonta. Ezért sztrájkol, veszélyeztetve az egész ország pénzügyi rendszerét. De a mellényzsebeseket ez úgysem érdekli. Vándoroltatják bankóikat egyik helyről a másikra, ellenőrizhetetlenül. Bőven jut szállásra, éttermekre, limuzinra, titkárnőkre, öltönyökre, repülő­re... legalább ennyi öröme legyen egy honatyának, amíg le nem jár a mandátuma. Egyéb sincs ebben a koszos életben: egy jót nem sztrájkolhat, a tornamutatványról pedig, amit a hónaptól hónapig feszülő szűk millión az adófizető bemutat, legföljebb csak álmo­dozhat. Az ötmilliós szállásának luxuskeverőjén, Molnár Judit PÁLYAMÓDOSÍTÁS KELLENE. Egy Csíkszeredai lakossági fórumon Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kérdésekre válaszolva ismét bírálta a szövetség csúcsvezetése által folytatott politik­át. Hangsúlyozta: nem ol­ról van szó, hogy nem fér össze a szövetségi elnök és a tiszteletbeli elnök, hanem arról, hogy a szövetség olyan politikát folytat, amelybe nincs beleszólása a tagságnak. Új alapokra helyezett kisebbségpolitikára van szükség - mondta, és hozzáfűzte: rendkívüli kongresszus összehívásával mielőbb pályamódosítást kell végrehajtani az RMDSZ politikájában. Nemzetiségpolitikai kérdéseket taglalva a retornátus püspök han­goztatta: a román hatalomnak­ nyilvánosan bocsánatot kellene kérnie a romániai magyar nemzeti közösségtől a Titánon óta elszenvedett igaz­ságtalanságokért, elnyomásért. Amíg ez nem történik meg, gyökeres vál­tozást nem érhetünk el - mondotta. Az MTI szerint Tőkés doktrinérnek (azaz az élettől elvonatkoztatottnak, elméletinek, szimbolikusnak) nevezte Németh Zsolt külügyi államtitkár kö­zelmúltbeli romániai látogatása során több alkalommal megismételt kijelentését, miszerint a Székelyföld a belső anyaország szerepét töltheti be a romániai magyarság életében. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke ugyan­akkor fontosnak mondotta, hogy erősödjön az együttműködés a Székely­föld és a Partium között. Ennek egyik konkrétuma a magyar állami támo­gatással létesítendő alapítványi magyar egyetem lehet.

Next