Erdélyi Napló, 2000. március-április (10. évfolyam, 10-17. szám)
2000-03-07 / 10. szám
2000. március 7. rj •• a »»I // 1 // Zsortolodo Nem tejelem, hányféleképpen lehetne manapság mérni-értékelni, megítélni és elítélni az életszínvonallal kapcsolatos kérdéseket; s bár nem tartom magam a csalhatatlansággal megáldott kiváltságosok közé, sejteni vélem, hogy vannak sokan - különösen a mások szorgalmából, tehetségéből és hiszékenységéből tollasodók és megtollasodottak akik a nemzeti jövedelem felé mutogatnak kissé hunyorítgatva. Ami magyarra fordítva azt jelenthetné, hogy számoljuk össze az autók, az autócskák - mert e két jármű közt nem is egy-, hanem többzsebnyi a különbség a televíziók, rádiók, hűtők és mélyhűtők, magánvillácskák és a többiek számát, és akkor máris „kész a leltár". Vagyis: van itt életszínvonal, akkora „bőségben", mint az álmában kiapadt forrásban a víz. Tiltakoztam, tiltakozom az életszínvonalnak ily módon való meghatározásától, mert itt és ebben az esetben is újra és újra azokat a „piszkos" - piszkos, mert legtöbben piszkos úton szerzik - anyagiakat próbálgatják sokan arra a bizonyos emelvényre feltornásztatni. Az életszínvonal természetesen attól is függ (velőkig fájdítóan), hogy van-e elég ennivalója az emberfiának. Vagyis hányszor ülheti naponta a családjával együtt körbe az asztalt? Van-e megbízható tető a feje fölött? Ha kopogtatnak az ajtaján, be meri-e engedni az érkezőt, arra gondolva, hogy nem a villanyszámlás szeretné-e bevasalni rajta az elmaradt tartozást. Ez a bizonyos béka popsiján aluli „jólét” korántsem választható el attól, hogy mekkora nyugalmat, lelki csendet érez, érezhet manapság az óránként megalázott halandó. Az állítólagos, ideig-óráig tartó jólét ugyanis olyan boldogság csak, annyira maradandó és biztonságos, mint amekkora biztonságot érezhet a szél tenyerén a gyermekláncfű bolyhos virága. Tudni vélem azt is, hogy nem találták fel még a töprengésben élenjárók azt a finom rezgésű műszert, mellyel ki lehetne pontosan és csalhatatlanul mutatni az állandó boldog állapot intenzitását - most nem a szerelemre gondolok - sem relatív, sem abszolút értelemben. Én más módszert, más megbízhatóbb „műszert" javasolnék mindenféle statisztikai kimutatás helyett, melyek általában lakkozottak, feltupírozottak voltak és maradtak, és minden bizonnyal maradni is fognak. Azt mérném fel mindenekelőtt, hogy melyik ország - de beszéljünk most elsősorban a mienkről - alkalmas arra, hogy fészekmeleget biztosítson állampolgárainak. Melyik országban nem érzi úgy az emberfia, hogy no, csak eddig, innen már nincs tovább, szakadéiban bennem valamennyi cérnaszál, bomlani kezd bennem valamennyi hitnek a tornya, naponta válnak egyre riasztóbbakká az álmaim, elárverezik legszebb gondolataimat, megbecstelenítik legtündöklőbb szavaimat, mondataimat. Kicifrázott hazugságokkal szédítgetnek, ígéreteket hazudtolnak meg naponta újabb, hangzatosabb hazugságokkal, aforizmákat faragnak gügyébbnél gügyébb képtelenségekből, és a mikrofonba üvöltözők már régen elfelejtették azt a szót, hogy szégyen. Szóval abban az országban, ahol úgy érzi a kifosztott, kisemmizett, semmibe vett, lenézett és ezerszeresen velejéig megalázott emberfia, hogy innen pucolni kell mindenáron, ott nekem ne prédikáljon senki, még magasra emelt kereszttel a kezében sem boldog állapotról vagy arról, hogy „jönni fog, mert jönni kell" majd egyszer egy jobb kornak, addig csak nyugi, nyugi, vitatkozzunk az életszívonal mikéntjéről, a viszonylagos, harmat hosszúságú boldogságról. És én csak azért is, mindezek ellenére is elítéltem, elítélem azokat, akik csomagolnak, hogy indulhassanak az „ígéret” földje felé. Legtöbb esetben (legalábbis Szalmáéban) az RMDSZ-vezetécskék csemetéi mintegy ezzel és ekképpen „igazolják”, hogy fejük búbjától le egészen a bokájukig csudára nagy emberek. Hát mit ne mondjak most erre, és főleg ezeknek! Mert életszínvonal ide vagy oda, hiába gyötrődünk mi. Kimaradónak, ha egyre kevesebben érzik, hogy itt és most kellene cselekedni. Mi bambán azonban csak előre tekintünk, nagy kitartással, bősz szándékkal és nem látjuk azt, ami a lábunk előtt hever. Pedig látnunk kellene, mert ezeknek a lelküket a bőröndbe csomagolóknak a hite hever a tekintetünk előtt... Gúzs Imre J M . M ii » -i. 1 A- ( I * * i A. Vinczeffy László: Kinövések Ahogy telnek az átmeneti gazdaság ínséges esztendei, Románia egyszerű polgárainak szokásaiban jelentős módosulások tapasztalhatók: az emberke, nagyon gyorsan kinőve a pár évtizeden át ráerőszakolt ateizmust, teljes odaadással mormolja el - aki ír naponta többször is - a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” fohászkodást, leszokik az olyan luxusról, mint az üzletekben való bóklászás, hiszen a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek is drágák. Nem jár színházba, moziba, nem vesz könyveket, ha egy mód van rá, ki sem bújik kuckójából, mert lassan az is pénzébe kerül, ha elhagyva odaját levegőt próbál venni. Így aztán jó ideje a kapcsolattartás egyetlen módja a szűk családra szorítkozó hétvégi látogatás. De immár ez is csak múlt időben említhető. Mert mit tapasztal egy ideje az ember, ha vasárnap délután bekopog a rokonsághoz? A háziak apraja-nagyja a tévékészülék előtt csücsül, s lélegzet-visszafojtva lesi az üvegkondérokból elővarázsolt különböző színű fecnikről felolvasott neveket-számokat, s ha a bátor látogató beszélgetést kezdeményezne, ideges pisszegéssel intik hallgatásra. A rituálé délután kettőkor kezdődik, és úgy éjféltájban ér véget, miközben több millió reménykedő kerül agyvérzésközeli állapotba a bőséggel ömlő pénz- és nyereményeső láttán, amely, íme, ezen a vasárnapon is elkerülte őt... Hála országlóinknak, az általuk hozott szemhunyó törvényeknek, immár világ-közröhejre Bingóország lettünk. Mintha nem lett volna elég az oly nagy portelvert, aztán szokás szerint különösebb következmények nélkül maradt Caritas-ügy! Hogy néhány ezren földönfutókká váltak, miközben Stoica és jó néhány tűzközeli, vakságban szenvedő politikusunk békésen és zavartalanul tollasodoa? Na és? Senki nem kényszerítette a honpolgárt arra, hogy házát, jószágát eladja, s az így szerzett pénzt bevigye a Caritas-fialtatóba! De mivel a caritasos össznépi átverés híre-botránya bejárta a világot, s okosodnak ám a honi nagykutyák is, most finomabb, csiszoltabb módszert választottak. Ezért aztán nem kell egyszerre nagy összeget befizetni a bingósokhoz, a pénznyelő gépezet működtetői megelégszenek azzal, hogy heti rendszerességgel fejik az istenadta népet. Élnek - ha úgy tetszik: visszaélnek — azzal a siralmas helyzettel, hogy a bérből, fizetésből, munkanélküli-segélyből s egyéb hasonló alamizsnából vegetáló román állampolgárok tudván tudják: robotolhatnak látástól Miku BINGOORSZÁG lásig, ha hét életük lenne, akkor sem lennének képesek szert tenni egy-egy komolyabb összegre. Ezért aztán kacérkodnak kicsinykét Fortuna istenasszonnyal, s veszik, kapkodják, mint a cukrot a sárgakék lila szelvényeket, pengetik le értük az ezresek garmadáját. A nagy reménykedés közben eszükbe sem jut, hogy részint az égadta világon semmiféle módszerrel nem ellenőrizhető, hogy áhított jólétük záloga eljut-e egyáltalán a bűvös stúdióba, mint ahogyan az sem, hogy a játék szervezőinek marséit hetente nagyobb összeg üti a tiszta bevételből, mint amennyit a szerencsevadászok egy esztendő alatt összesen elkölthetnek. S azon sem lepődhetnénk meg túlságosan, ha kiderülne, hogy némely párt jócskán részesedik a bingójövedelemből... Mindez nem jut el Bingóország senyvedőinek tudatáig. Ők csak a szerencsés kisorsoltakat irigylik. Pedig az az összeg, ami a nagy pénzáradatban valóban kiosztásra kerül, tulajdonképpen töredéke a befolyt pénznek. De szemkápráztató, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, show-műsorral fűszerezett tálalással, kamerák előtti bűvészkedéssel sikerül elaltatni a gyanút. S az emberek továbbra is ott tolonganak a szelvényárusok asztalkái előtt. S mintha nem lenne elég a központosított átverés, néhány hete működésbe léptek a helyi érdekű bingócsalók is. Jó néhány Bihar megyei lakos kapkodott levegő után kétszer is. Először amikor jól öltözött fiatalemberek becsöngettek hozzájuk a nagyszerű hírrel, miszerint ötmillió lej értékű háztartási felszerelést nyertek, amelyet egy bingószelvény felmutatása és a nyeremény 10 százalékos kezelési költségének kifizetése után máris átadnak a boldog nyerteseknek. A házalóknak nincs nehéz dolguk szelvényügyben, hiszen tíz megkeresettből kilenc és fél bizonyára elő tud rántani az asztalfiából egy-egy tarka papirost. A kért összeg - 498 ezer lej is - apróságnak tűnik első hallásra az ötmilliós értékű kincshez képest. Csakhogy a boldog nyertesek légszomja kiújul, amikor a jó hír hozóinak távozása után rájönnek, hogy egy rakás használhatatlan bóvli maradt az asztalukon, amelyeken így adtak túl az ügynökök. Az érintett bingótársaság nagyváradi hivatalából rövid úton utasították ki a panaszosokat mondván, hogy nekik semmi közük az ügyhöz, a rendőrök pedig kaján vigyorral köztik: nem kellett volna fizetni, uram, hölgyem. Akadt zsaru, aki megértően tette hozzá: azoknak az embereknek is meg kell élniük valamiből... A modell tehát ugyanaz, mint a már említett Caritas-esetben: a károsultak önként pengetik le a vajmi kevés eséllyel nyertessé váló bingószelvényük árát, és ugyancsak önként, senki által nem kényszerítve adják ki a játékőrületet kihasználó szélhámos kacatügynökök által kért összeget. Hogy senki nem kényszeríti őket, az tény. De ha arra gondolunk, hogy az úgynevezett önkéntes adakozások egyetlen indoka az akut nyomor, a kilátástalanság, a reményvesztettség, mégiscsak meg lehetne nevezni a bűnösöket... T. Szabó Edit HETI NAPLÓ Mellényzsebből mellényzsebbe Először a villamoson hallottam két felháborodott öregúrtól. Csak félmondatokat váltottak, de az ötmillió minduntalan felbukkant a szavaikban. Elsőre nem is igen hittem, amolyan sokadik kézből származó információnak tűnt, mert hát ilyen baklövést azért csak nem követhetnek el épp akkor, amikor egy ideje már huzakodnak a tanüggyel a töredékszázalékokon! Pedig elkövették. Épp akkor hallottam saját fülemmel, amikor kényszerpihenőre utasítottak sok ezer fegyverkovácsot: honnan, honnan nem, de került öt-ötmillió a honatyák havi fővárosi szállásának finanszírozására. Kvázi ajándékba. Csak úgy szőrmentén, mellényzsebből mellényzsebbe, soha el nem számolásra. És hol van még a jutányos élelmezés, az utazás, a limuzinok, testőrök, mobiltelefonok, irodák, titkárnők fenntartása? Hol vannak az ingyenes örök nyughelyek, a bizottsági, vezetőtanácsi, rokonsági részesedések?! És hol van ezeknek a csillagászati összegeknek a munkahozadéka?! Kérdezzük mindezt akkor, amikor az együgyű adófizető sietne leróni a közpénzgyarapító járadékát, de csak lakatra talál. Mert a finánc jó ha egymilliót keres havonta. Ezért sztrájkol, veszélyeztetve az egész ország pénzügyi rendszerét. De a mellényzsebeseket ez úgysem érdekli. Vándoroltatják bankóikat egyik helyről a másikra, ellenőrizhetetlenül. Bőven jut szállásra, éttermekre, limuzinra, titkárnőkre, öltönyökre, repülőre... legalább ennyi öröme legyen egy honatyának, amíg le nem jár a mandátuma. Egyéb sincs ebben a koszos életben: egy jót nem sztrájkolhat, a tornamutatványról pedig, amit a hónaptól hónapig feszülő szűk millión az adófizető bemutat, legföljebb csak álmodozhat. Az ötmilliós szállásának luxuskeverőjén, Molnár Judit PÁLYAMÓDOSÍTÁS KELLENE. Egy Csíkszeredai lakossági fórumon Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kérdésekre válaszolva ismét bírálta a szövetség csúcsvezetése által folytatott politikát. Hangsúlyozta: nem olról van szó, hogy nem fér össze a szövetségi elnök és a tiszteletbeli elnök, hanem arról, hogy a szövetség olyan politikát folytat, amelybe nincs beleszólása a tagságnak. Új alapokra helyezett kisebbségpolitikára van szükség - mondta, és hozzáfűzte: rendkívüli kongresszus összehívásával mielőbb pályamódosítást kell végrehajtani az RMDSZ politikájában. Nemzetiségpolitikai kérdéseket taglalva a retornátus püspök hangoztatta: a román hatalomnak nyilvánosan bocsánatot kellene kérnie a romániai magyar nemzeti közösségtől a Titánon óta elszenvedett igazságtalanságokért, elnyomásért. Amíg ez nem történik meg, gyökeres változást nem érhetünk el - mondotta. Az MTI szerint Tőkés doktrinérnek (azaz az élettől elvonatkoztatottnak, elméletinek, szimbolikusnak) nevezte Németh Zsolt külügyi államtitkár közelmúltbeli romániai látogatása során több alkalommal megismételt kijelentését, miszerint a Székelyföld a belső anyaország szerepét töltheti be a romániai magyarság életében. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke ugyanakkor fontosnak mondotta, hogy erősödjön az együttműködés a Székelyföld és a Partium között. Ennek egyik konkrétuma a magyar állami támogatással létesítendő alapítványi magyar egyetem lehet.