Erdélyi Napló, 2000. július-augusztus (10. évfolyam, 27-35. szám)
2000-07-18 / 29. szám
Szoborparkot terveznek Fehéregyházán BESZÉLGETÉS GÁBOS DEZSŐVEL, A FEHÉREGYHÁZI PETŐFI SÁNDOR MŰVELŐDÉSI EGYESÜLET ELNÖKÉVEL - A Segesvár melletti Fehéregyházán immár évszázados múltja van a Petőfi-kultusznak. Mikortól is számítható annak kezdete? - Egy kis túlzással akár azt is állíthatnánk, hogy mindjárt halála napjától, tehát 1849. július 31- étől. Pontosabban azonban 1897- től, a Haller Lujza grófnő által e célra adományozott területen felállított emlékmű felavatásától számítható a Petőfi-kultusz kezdete. Ekkor leplezték le a segesvári várban Köllő Miklós Petőfi-szobrát is, amit aztán az első világháború alatt, az 1916-os román betörés elől az anyaországba menekítettek, majd 1922-ben Kiskunfélegyháza főterén állítottak fel. - Mikor és milyen célból hozták létre a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet? - A rendszerváltást követően még 1990 tavaszán sikerült megalakítanunk az egyesületet, amelynek feladatai között a Petőfi-kultusz ápolását és terjesztését, kulturális rendezvények szervezését, a hasonló célokat követő más hazai és külhoni szervezetekkel, egyesületekkel való kapcsolatteremtést, a Petőfi-múzeum üzemeltetését jelöltük meg. A végére hagytam a legfontosabbat, amire még néhány évvel ezelőtt a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni: egy Petőfi-szobor felállítását. Amit a tavalyi 150 éves évfordulóra sikerült felavatniuk. Hogyan is született a szoborállítás gondolata? - Életem egyik legnagyobb élményének tartom azt a pillanatot, amikor 1990-ben Kiskunfélegyházára érve, a város főterén megpillanthattam Petőfi Sándor általam addig csak fényképről ismert szobrát. A Petőfi Társaság elnökével, Ficsór Józseffel folytatott beszélgetés során félig komolyan, félig tréfásan megjegyeztem, hogy immár Romániában is bekövetkezett a rendszerváltás, s úgy tűnik, ezentúl semmi akadálya annak, hogy az anyaországba menekített Petőfi-szobrot hazavigyük Erdélybe. Annak előkészítése,mondtam halál komolyan, látogatásom egyik célja. Eme bejelentésemre Ficsór Józsefben szinte megfagyott a vér. Látván megdöbbenését, azt mondtam: rendben van, elállok a szobor hazaszállításától, ha cserébe anyagilag támogatják egy Petőfi-szobor elkészítését és Fehéregyházán való felállítását. Ficsór igencsak felvillanyozódott az ötlet hallatán, megtárgyalták a Petőfi Társaságban és úgy döntöttek, hogy felkarolják a kezdeményezést, s gyűjtést szerveznek. Ezzel párhuzamosan mi is beindították Erdély-szerte a gyűjtési akciót. Máté István félegyházi művész vállalta a szobor elkészítését. Ficsóréknak sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, ami teljes mértékben fedezte a szoborkészítés költségeit, így a Petőfi-szobor a kiskunfélegyháziak adományaként érkezett Fehéregyházára. Akkor úgy döntöttünk, hogy az itthoni gyűjtésből származó pénz egy részét az emlékpark rendbetételére, másik részét pedig az újabb tervünk megvalósítására fordítjuk. - Milyen tervre? - Úgy határoztunk, hogy ezentúl évente egy-egy emlékművet állítunk azon jeles műfordítóknak, akik munkásságuk révén hozzájárultak Petőfi életművének megismertetéséhez, s ezáltal kultuszának terjesztéséhez, vagy olyan történelmi személyiségeknek, akiknek sorsa valamiképpen összefonódott az övével. Idén a jeles román költő és műfordító, Eugen Jebeleanu emléke előtt tisztelgünk ily módon. Jövőre pedig egy Bem József-mellszobor felállítását tervezzük, írtunk is a bukaresti lengyel nagykövetnek, akinek válaszát türelmetlenül várjuk. - A múzeum üzemeltetése - nem beszélve az imént ismertetett tervek kivitelezéséről - nem kevés pénzbe kerül. Hogyan és honnan sikerül előteremteniük a szükséges pénzeket? - Többnyire saját erőből. Itt kell megemlítenem, hogy 1999-től - a véletlenek szerencsés játéka folytán - nem hivatalos gazdái lettünk az emlékmúzeumnak. Történt ugyanis, hogy a két polgármester közötti konfliktus következményeként egyik napról a másikra átpasszoltak minket a segesvári városi múzeum fennhatósága alól a fehéregyházi önkormányzathoz. Ahol - istennek hála - mindenben szabad kezet biztosítanak nekünk, írásos egyezményt kötöttünk, aminek értelmében mi, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vagyunk, ha nem is gazdái - ezt a jelenlegi törvények nem teszik lehetővé -, de a kezelői a múzeumnak. S hogy ez így van, abban nem kevés szerepe van Toader Stroian polgármester jóindulatú hozzáállásának. A piszkos anyagiakra visszatérve: saját bevételeinkből - a múzeum látogatottsága folyamatosan növekszik - álljuk a működési költségeket, mi több, még egy múzeumőr fizetésére is futja. Ezenkívül megpróbálunk élni minden pályázati lehetőséggel, ami csak adódik. A román kormány mellett működő nemzeti kisebbségi hivatal, az RMDSZ és az Illyés Közalapítvány komoly anyagi támogatást nyújtott az évek során. Ezek révén sikerült felújítanunk a múzeum épületét, s reméljük, az út megjavítására, leaszfaltozására is sort keríthetünk, ami a bevételeink növekedéséhez is hozzájárulna... - Ha már szó esett a polgármester önök iránt tanúsított jóindulatáról, segítőkészségéről, megkérdezném: hogyan viszonyul a helyi román lakosság - Fehéregyházát csupán egynegyed arányban lakják magyarok - az évente megismétlődő emlékünnepélyhez s az ezzel járó népzarándoklathoz? - A helyi román lakosságra nem jellemző - a múltban sem volt, s re,méljük, a jövőben sem lesz - a gyűlölködés. (Annak ellenére, hogy a jelenleg itt szolgáló ortodox pópa mindent megtesz azért, hogy ne így legyen.) Az évente megismétlődő Petőfi-emlékünnepségek alkalmával a helyi románok is ünnepelnek, sokan közülük részt vesznek a rendezvényeken is. Itt senkit sem zavar az egymás mellé felállított magyar, román és német nemzeti lobogó. A helyi románság, legalábbis az ünnepség iránt érdeklődést mutató része, az itt megforduló Tőkés Lászlót is a szívébe fogadta annak ellenére, hogy akkorra már, mint országszerte mindenütt, itt is érzékelhető volt a diszkreditálására indított kampány hatása. Tény, hogy Fehéregyházáról való távozásakor a köszöntésére összesereglett román lakosok sorfalat állottak, s mindenki igyekezett ruháját bár megérinteni. Ekkora tisztelet csak keveseknek jár ki mifelénk... - Beszélgetésünk elején távlati terveikről is szót ejtett. Kérem, oszsza meg azokat olvasóinkkal is. - Egy olyan - nevezzük Petőfi Háznak - épületet szeretnénk az emlékmúzeum mellé, amelyben néhány vendégszobát rendeznénk be a messziről érkezettek elszállásolására, valamint egy falatozót, ahol a hazulról hozott vagy ott vásárolt elemózsiát elkölthetnék. Itt kapna helyet egy dokumentációs könyvtár is. Remélem, Isten ad elegendő időt ahhoz, hogy e tervünk valóra váltását még megérjem... Szentgyörgyi László A lélek által vont kéz megtalálta közismert aforisztikus gondolatát, miszerint a szobor benne van a márványtömbben, s a művésznek csak annyi a dolga, hogy lefejtse a fölösleget. Michelangelo egyik szonettjében is megfogalmazza: ,A legnagyobb művésznek sincs oly álma, amit ne zárna bármely kocka márvány/ önnön feleslegébe, míg, kitárván,/ a lélek által vont kéz megtalálja.” (Babits Mihály fordítása.) Ilyen, lélek által vont kézzel nyúlt Varga Vilmos is Az ember tragédiájához, és megtalálván annak lényegét, kizárta azt a közönség számára. Nem óhajtom magyarázatokkal-értelmezésekkel szaporítani a könyvtárnyi Madách-irodalmat, inkább azon nyűglődnék, hogy sajnos mára ez a poétikai csoda amolyan király új ruhájává vált. A színek gyakori történetiségbe bonyolódó iskolai magyarázatának megkövült anyagára az idő felhordta a médiából elkapott ilyen-amolyan színpadi értelmezések inkoherens morzsáit, és Madách remeke egy olyan emlékművé vált, amiről illik ugyan mindenkinek tudnia, de felújítani-gondozni - ez esetben olvasni-megnézni - már nem is olyan fontos, mert úgyis nehezen érthető, túlhaladott gondolatiságú, egyszóval avítt és poros. Holott Az ember tragédiájának épp az adja vitathatatlan világirodalmi értékét, tehát örökérvényűségét, hogy amíg ember lesz az ember, addig érdekelni fogja, hogy miért is az, s hogy mi dolga ezen a világon. Ennek a romantika hajnalán fölmerülő - s ma talán még a kétszáz év előttinél is aktuálisabb - kérdésnek minden lehetséges válaszát felmutatja Madách: az egyéni, majd közösségi dicsőséget, a testi, lelki, szellemi élvezetet, a fogalmi és az anyagi szabadságot, majd ezek ellentétét, a lelkileg-szellemileg gyilkos agyontervezést, de még a földtől elszakadó űrmagány alternatívájára is gondol. Az egyes színek történetisége csupán fogódzó, mankó, hisz a rendezőelv Hegel filozófiájának hármas lépcsője: az állítás, a tagadás és a tagadás tagadása. A színek eszmeiségének egymásutániságában is ezt követi, de erre épül a mű egésze is: a tézis a világot tökéletesen megteremtettnek vélő Úr, az antitézis az ezt megkérdőjelező-tagadó Lucifer, a szintézis pedig az ember, aki a Tragédia tizenötödik színében megtalálja az élet értelmét a célba vetett hittel dúsított küzdésben. A nagyváradi Kiss Stúdió Magánszínház produkciója ezt a világos eszmei egymásutániságot mutatja be, s épp ezáltal lesz reveláció, ezáltal sikerül beteljesítenie minden igazi színpadi mű végcélját, a maximális katarzist. Amikor először hallottam, hogy a három főszereplőn kívül Varga Vilmos mindössze öt színészt szerepeltet majd, amolyan szinopszisszerű változatra gondoltam. De a kész előadás meggyőzött: így kell játszani Madách művét. Kezdettől ott bujkált bennem a michelangelói gondolat: legyen bár carrarai az a márványtömb, le kell fejteni a fölösleget ahhoz, hogy teljes pompájában ragyoghasson föl a műalkotás. A Tragédiában az eszme a lényeg, minden tömegjelenet, sokszereplős kavalkád romantikus kellék, díszítőelem, ami épp a lényegről vonja el a figyelmet, nehezíti a szellemi asszimilációt. A többszöri szerepcsere nagy feladat elé állította a színészeket, de Kiss Török Ildikó, Gajai Ágnes, Meleg Vilmos, Simon Mátyás és Dimény Levente maradéktalanul helytállt minden alkalommal. A szerepcsere organikus része a műnek, mivel a három főszereplőnek is állandóan szerepet kell váltania. Ádámnak (Giacomello Roberto) és Lucifernek (Varga Vilmos) „könynyebb” a dolga, mert a változások során is karakterük végeredményben állandó, egymást kiegészítvesegítve töretlen. Az Éváé a legnehezebb szerep, hisz ő mindenik színben más és más. Ha Tóth Tünde még érleli-mélyíti ezt a folytonos másságot és kiteljesíti a figurát, akkor - a remek jelzőt nem illik fokozni! - remekmű lesz Madách remekének új színpadi megművelése. Molnár Judit Giacomello Roberto és Tóth Tünde jelenete Az előadás plakátja, tervezte Bagi László