Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)

2002-04-16 / 15. szám

2­102. április 16. két választás m­agyarországon. A legegyszerűbb lenne fehérre és feketére osztani a magya­rokat, mint ahogyan a történészek próbálják beöltöztetni ezekbe a színekbe a honfoglaló törzseket. Jómagam nem is próbálkozom vele, úgyse sikerülne, talán találóbb a tarka jelző ránk - ez minden népre ráillik egyébként -, s ettől lehetnénk nemesek is, mint szarvasmarhában a svájci. Egymás mellé illesztem a trianoni határokon kívüli magyar érdekképviseleti szervezetek vezető személyiségeinek a ma­gyarországi választásokkal kapcsolatos állásfoglalásait. Ezek úgy passzolnak egyik-másik esetben, mint ököl (székelyesen: kajak) a szemhez. Kezdjük a hazai nyilatkozatokkal: ha a Rompres nem alkal­mazott némi plasztikai műtétet Markó Béla szavain, hogy az mar­­kásabban markáns legyen, akkor az RMDSZ bukaresti vezetői szerint a Magyar Szocialista Párt győzelme előre látható volt. Ez érdekes, mert maga a párt sem látta előre, volt is pánik mindad­dig, amíg Nagy-Budapest választói újra meg nem szabadították ettől a félelemtől. Ilyen győzelmekben még volt része a magyar fővárosnak hányatott történelme során, de erről most nincs al­kalmunk szólni. És, csak úgy mellékesen, hátra van még a vok­solás második fordulója. A másik meglepetés, hogy ugyancsak az RMDSZ-vezetés fontosnak tartja már a nyilatkozat második mondatában kiemelni azt, hogy a magyar választók elutasították a szélsőséges nézeteket, és Csurka híveit kitaszigálták a parla­menti székekből. Ha egy ilyen állásfoglalás megrendelésre hang­zik el, akkor elítélendő, így csak gusztustalan. A magyar „jobbol­dali szélsőség” ugyanis nem az és nem olyan, mint amilyennek a magyarországi balliberálisok és szocialisták beállítják, s nem vet­hető egybe a Vadim Tudorék pártjával, amit az ilyen nyilatkoza­tok nélkül is megtesznek politikusaink. Nincs szándékomban tisztára mosni Csurkát - színművei szellemének azért volt némi része a diktatúra bomlasztásában nálunk is, nem hiába jelentet­ték föl sepsiszentgyörgyi színházunkat s tiltanák be a Házmester­­siratót annak idején. Szóval Csurkának és több mint kétszázez­res szavazótáborának lesz ideje azon meditálni, hol lőttek túl a célon. Véleményem szerint a szeptember 11-ei New York-i ter­rortámadás minősítésével, a globalizáció elleni szélmalomharc­cal (a végén már belátták, hogy negatív hatását mérsékelni lehet, de kiállni előle nem) s a „visszaszerezni” hangoztatásával, azaz a­­hogyan egyesek kéjelegve, más nacionalizmusokat csiklandozva Trianont behozták a képbe - a groteszk az, hogy hiába emelték ki, nem a határok revízióját óhajtják, hanem a határmegvonó bé­kediktátumok igazságtalan voltának elismerését. Csurkáék „zsi­dózásának” pedig megvan a társadalomlélektani indoklása, meg HATÁRHELYZETEK Hányféle a magyar? kellene szokni már, hogy a holokauszt mellé joggal társíthatja a történelem a kommunizmus bűntetteit is, amely, többek között, a magyar népirtást, a kitelepítéseket kezdeményezte és végrehaj­totta. Az utóbbi természetellenesen kényes téma, mert az elvtár­sak eszmei és vérségi örökösei még most is igényt formálnak a társadalom vezetésére. Ugye, ezt most ne részletezzük? A Markó-Takács-féle, a balliberális győzelemmel idő előtti szembeszaladás órákon belül felborzolta az erdélyi közember ke­délyét, s ha az RMDSZ-en belüli eddigi ellentéteket károsnak, el­ítélendőnek is tartotta, tessék szétnézni most Erdély-szerte, s megérdeklődni, mi a lakosság véleménye erről a nyilatkozatról. Tőkés László ellenkező előjelű véleménye nemcsak várható volt, hanem az erdélyi magyarság önérzetét és hitét is erősíti. Ha sor is kerül utólag az elkerülhetetlen magyarázkodásra - az RMDSZ- nek minden magyar kormánnyal és párttal jóban kell lennie -, két dolgot nehéz lenne megnyugtatóan kezelni. 1.) Kovács és Kuncze úrék és az árnyékminiszterelnök-jelölt, Medgyessy Péter nem késlekednek kifejteni a maguk tízmilliójának, hogy a határo­kon túliakat nem engedik közel majd a bőség és boldogság álta­luk font kosarához; 2.) az európai integráció beadja majd a nyug­tatókat a kisebbségi fájdalmak csökkentésére. Előre örvendezni annak, netán­ tán köszönetet mondani azért, hogy a szomszédos államok beolvasztó törekvéseinek martalékául hagynak, hogy majd az általuk érvénybe léptetett két állam közötti alapszerző­dés 1201-es paragrafusának ránk vonatkozó mellőzését garantál­ják - a kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését -, hangsú­lyosan morbid dolog. Jeleztük, hogy, képletesen szólva, szétnézünk a Kárpát-me­dencében, miként fogadták a szocialisták és a velünk, határokon kívüliekkel szembeni igen agresszív világfias balliberálisok első­fordulós, nem egészen egyszázalékos fölényét. Ez területi meg­oszlásban vidéken a polgári Magyarország megteremtése hívei­nek is esélyeket kínál az újabb megmérettetésre, és csak Buda­pest az ő domíniumuk (itt tömörül az általuk megcélzott tömeg). A vajdasági magyarság belgrádvonalas szárnyát megjelenítő Kasza József hozsannázóit még a győzelemnek, Ágoston András, az au­tonomista vajdasági magyar párt képviselője egyértelműen meg­ismételte vonzalmát és támogatását a magyarországi nemzeti ol­dal iránt. Szlovákiában a határokon túli magyarság karizmatikus szemé­lyiségét, Duray Miklóst már azzal is megsértenék és lefokoznák, ha egyáltalán eszünkbe jutna, hogy ő és pártja ne a magyar pol­gári erők győzelme mellett tegyen hitet. Egyébként is, ha egyes politikai előénekesek vágya teljesül is - a második fordulót is megnyerik az ötszázalékos küszöböt ép­pen hogy elérő SZDSZ segítségével -, szóval ha minden szépen összejön számukra, amiként a szájtépésbe beleizzadva hadováz­­zák, egy dolog úgyis tény marad: a magyar társadalom fele a jobboldali konzervatív polgári értékek mentén fog haladni, s ezen a térfélen marad. Velük egy csoportban lelhető föl a hatá­ron túli magyarság elsöprő többsége, egyes képviselőik elhamar­kodott bókolásai ellenére. A jelentős nyugati magyar szórvány ennek még nagyobb nyomatékot biztosít. Az előző kormányzati ciklusnak mi egyetlen dolgot hányha­tunk a szemére: arra sem volt képes, hogy megszervezze, hogy a vonzáskörébe tartozó, külföldi megbízatást teljesítő vagy turista­utakon lévő magyar állampolgárok a követségeken és konzulátu­sokon szavazzanak. A mi román állampolgárságú hozzátartozó­inkkal ellentétben, akik egy államban több helyen is leadhatták a voksukat. Azt nem is feszegetve, hogy mi történt volna akkor, ha akárcsak a horvátok­­ nem is alanyi jogon, mint ők, hanem egyé­nenkénti elbírálás következtében kettős állampolgársággal és szavazati joggal rendelkeznénk mi, a több millió határon túli ma­gyar. Az én felmenőimnek például, bár nem volt semmi szerepük sem az 1919-es kunbélás vörös terrorhoz, sem a Rákosi elvtársék és az őt követők bűntetteihez, de a történelmi s ennek követ­keztében a kortársi Magyarország megteremtésében volt - lévén mindannyian gazda- és munkásemberek, szellemi alkotók - és van némi érdemük. Nagy tisztelettel megkérnék azért azokat, akik most rontom­­bontom kedvükben bennünket az anyaországtól távol tartani szándékoznak, szíveskedjenek ezt a szempontot is figyelembe venni. Az Országházban minden harmadik székláb a miénk. Tes­sék konzultálni Kossuth apánk szellemével, akire oly gyakran szeretnek hivatkozni, vagy h­a Széchenyi Istvánéval, kinek tervei mostani folytatását oly kevéssé szeretik és tisztelik. Vannak még ugyanis, akiknek az ötéves tervformulák szebben hangzanak. Vagy nem ennyire lesújtó a helyzet? Sylvester Lajos Emberi ismerőseiről Érdekvédelmező szövetségünk legfelsőbb vezetősége meg sem pró­bálta leplezni határtalan örömét afö­lött, hogy Magyarországon visszatér­hetnek a hatalomba a balliberósok. Mivel állítólag bennünket képvisel, bizonyára a mi életérzésünket is tükrözni akarta, próbáljunk meg hát együtt örvendezni az RMDSZ csúcsvezetőségével. Mindjárt a legelején azonban ér­tetlenül állunk a kijelentés előtt,­ hogy a szélsőség kiszorításával na­gyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad De­mokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilat­kozatbeli ellentmondásra gondol­tunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a má­sodik fordulóban nem játszhat mu­mus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatóköny­vet, hanem műkedvelő színjátszó­ként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlensé­­gére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a vá­lasztási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez. Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZP­­SZDSZ-kormánnyal jól fog együtt­működni, mert e pártok vezetőségé­ben sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártel­nök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori minisz­terelnököt, Horn Gyulát Temesvár­ra a román-magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mind­ketten legalább annyira megaláz­kodtak Iliescu előtt, mint Grósz Ká­roly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak. Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli ma­gyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkaválla­lás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte há­rommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fej­­számoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostoba­sággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magu­kat. Tudták, hogy ennél nagyobb ló­­dításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De min­ket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási ka­tasztrófa, és őt visszahelyezik egyko­ri hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Tör­zsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szer­zett helyrehozhatatlan érdemeket. Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat meg­tanította gyorsfalatozásra önkiszol­gáló üzletekben, hogy mire a pénz­tárhoz érnek, ne legyen fizetésképte­lenséget okozó blokkolnivaló a ko­sárban. Meg az egykori belügymi­niszter, Kuncze Gábor, aki a társa­dalmi fogyókúrához feltalálta a meg­élhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ- csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek fel­­emelkedésétől mi is reméltünk va­lamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaor­szágban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak. Hosszasan sorolhatnánk ama bi­zonyos ismerősöket, hiszen egy ha­gyományos tömegpárt elképzelhe­tetlen népes aktivistaosztagok nél­kül, de a lényeg: madarat tolláról, emberi ismerőseiről - ha már Mar­kó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai. Mindenesetre, ha az RMDSZ- csúcs az erdélyi magyarság vélemé­nyének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választá­sok első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pon­tosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a sza­badszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a követke­ző négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi ma­gyarságtól. Ha ez még egyáltalán le­hetséges. Persze falvédőtartozékok len­nénk, ha mindezen csodálkoznánk. És természetesen azon sem cso­dálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdé­lyi magyarság érez. És hogy a távo­labb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez. Nics Árpád Egyed Judit kollázsa BESZÉDTÉMA Lenesure Maradunk reménykedve Különkiadással kellett volna jelentkeznie lapunknak a két magyar­­országi választási forduló között ahhoz, hogy a témába vágó beérkezett írásokat mind közölni tudjuk. Ám az élet nem csupán erről szól, még most sem, sohasem. Való igaz, talán nincs olyan határon túli magyar, aki teljes érdektelenséggel viszonyult volna ahhoz, ami a trianoni hatá­rok között szuszogó-fészkelődő-forrongó kicsinyke anyaországban tör­ténik. A körömrágó drukktól a kajánkodó kézdörzsölésen át a sikoltó aggodalomig terjed az a skála, amelyen magyar - beleértve erdélyi - nemzettársaink lelkiállapota zongorázik e két hétben. Magyarországi barátaink sem sietnek lelket verni a határon túli öt­millióba a semmi jóval nem kecsegtető baloldali fordulat esélye láttán, íme, miként ír egyik ottani állandó szerzőnk, akinek cikkét csupán ter­jedelmi okokból nem közöljük teljes egészében: „Április 21-e a magyar történelembe nagyobb tragédiaként kerülhet be, mint Trianon. Mert ha itt egy olyan ország irányába indulunk, amilyent a most magukat már győztesnek tartók akarnak, az egész Kárpát-medencei magyarság végét jelentheti. Ezen nem segít és nem kozmetikázhat semmi. Itt kőkemény tényekről van szó, s hiába üdvözlik őket helyezkedő határon túliak, és táncolják körül a haszonélvezet reménykedői Itt, az anyaországban. A szakemberek vitatkoznak a negatív csodán. Senki sem érti. Mindenki gyanakszik. A feltételezhető összetevők közt szerepel a területen job­ban működő »aktívák« ügyessége, kis stiklik és esetleges nagy csalárd­ságok gyanúja stb. De legtöbbet arról esik szó, hogy a negatív, ordítós kampány egy eldurvult társadalomban hatékonyabb volt, mint a visz­­szafogott, a tetteket a szavaknál fontosabbnak megítélő”. Háromszéki értelmiségiek közös állásfoglalásukban a nemzeti erők mellett letéve a garast a Magyarországon élő erdélyiek, rokonok, isme­rősök, barátok mozgósítására, meggyőzésére, felvilágosítására biztat­nak, mondván: pár százezer magyar vasárnap 15 millió nevében sza­vaz, s hátha sikerül kiköszörülni az április 7-ei csorbát. A székelyudvarhelyi polgármester a polgári kormánnyal szolidari­­záló nagygyűlésen a nemzetben gondolkodókra adja virtuális voksát, mert ebben a történelmi pillanatban egy nemzetépítő Magyarországra éppolyan nagy szükség van, mint gazdaságilag fejlődőre, polgárosodóra Egyszerű újságolvasók tucatjai küldték el - még a tengereken túlról is - véleményüket, meglátásukat, gondolataikat, a megdöbbenés hang­ján szólva az első forduló eredményéről, a közvélemény-kutatások megbízhatatlanságáról, a budapesti polgári kormány jóhiszemű csön­dességéről, a glaszékesztyűben, girardiban, sétapálcával lefolytatott kampányról, Orbán Viktorék késeinek tűnő ocsúdásáról, a még meg­maradt esélyekről - nincs terünk minden téma kifutására, minden írás közlésére. (Ezen az oldalon is olvashatnak két cikket erről, s egyet lapozva is visszaköszön a téma, az 5. oldalon közölt interjú a budapes­ti rádiós kollégával még jóval a választások előtt készült, de aktuális és tanulságos.) „Reménykedni kell. És résen lenni a második fordulóban. Itt min­denre képes erőkkel állunk szemben” - írja a polgári oldal egyik rep­rezentánsa helyzetelemzése végén. Nekünk Itt, Erdélyben tényleg nincs más dolgunk, mint reménykedni, minda hányadik fordulóktól függetle­nül, ráadásul résen sem árt­ lennünk, hiszen a saját választott és kine­vezett elöljáróink vezetnek minket az orrunknál fogva a nekik tetsző irányokba. Függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon Magyaror­szágon. És ha valahol, hát Romániában aztán tényleg bővében vagyunk a mindenre képes erőknek. "

Next