Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-16 / 15. szám
2102. április 16. két választás magyarországon. A legegyszerűbb lenne fehérre és feketére osztani a magyarokat, mint ahogyan a történészek próbálják beöltöztetni ezekbe a színekbe a honfoglaló törzseket. Jómagam nem is próbálkozom vele, úgyse sikerülne, talán találóbb a tarka jelző ránk - ez minden népre ráillik egyébként -, s ettől lehetnénk nemesek is, mint szarvasmarhában a svájci. Egymás mellé illesztem a trianoni határokon kívüli magyar érdekképviseleti szervezetek vezető személyiségeinek a magyarországi választásokkal kapcsolatos állásfoglalásait. Ezek úgy passzolnak egyik-másik esetben, mint ököl (székelyesen: kajak) a szemhez. Kezdjük a hazai nyilatkozatokkal: ha a Rompres nem alkalmazott némi plasztikai műtétet Markó Béla szavain, hogy az markásabban markáns legyen, akkor az RMDSZ bukaresti vezetői szerint a Magyar Szocialista Párt győzelme előre látható volt. Ez érdekes, mert maga a párt sem látta előre, volt is pánik mindaddig, amíg Nagy-Budapest választói újra meg nem szabadították ettől a félelemtől. Ilyen győzelmekben még volt része a magyar fővárosnak hányatott történelme során, de erről most nincs alkalmunk szólni. És, csak úgy mellékesen, hátra van még a voksolás második fordulója. A másik meglepetés, hogy ugyancsak az RMDSZ-vezetés fontosnak tartja már a nyilatkozat második mondatában kiemelni azt, hogy a magyar választók elutasították a szélsőséges nézeteket, és Csurka híveit kitaszigálták a parlamenti székekből. Ha egy ilyen állásfoglalás megrendelésre hangzik el, akkor elítélendő, így csak gusztustalan. A magyar „jobboldali szélsőség” ugyanis nem az és nem olyan, mint amilyennek a magyarországi balliberálisok és szocialisták beállítják, s nem vethető egybe a Vadim Tudorék pártjával, amit az ilyen nyilatkozatok nélkül is megtesznek politikusaink. Nincs szándékomban tisztára mosni Csurkát - színművei szellemének azért volt némi része a diktatúra bomlasztásában nálunk is, nem hiába jelentették föl sepsiszentgyörgyi színházunkat s tiltanák be a Házmestersiratót annak idején. Szóval Csurkának és több mint kétszázezres szavazótáborának lesz ideje azon meditálni, hol lőttek túl a célon. Véleményem szerint a szeptember 11-ei New York-i terrortámadás minősítésével, a globalizáció elleni szélmalomharccal (a végén már belátták, hogy negatív hatását mérsékelni lehet, de kiállni előle nem) s a „visszaszerezni” hangoztatásával, azaz ahogyan egyesek kéjelegve, más nacionalizmusokat csiklandozva Trianont behozták a képbe - a groteszk az, hogy hiába emelték ki, nem a határok revízióját óhajtják, hanem a határmegvonó békediktátumok igazságtalan voltának elismerését. Csurkáék „zsidózásának” pedig megvan a társadalomlélektani indoklása, meg HATÁRHELYZETEK Hányféle a magyar? kellene szokni már, hogy a holokauszt mellé joggal társíthatja a történelem a kommunizmus bűntetteit is, amely, többek között, a magyar népirtást, a kitelepítéseket kezdeményezte és végrehajtotta. Az utóbbi természetellenesen kényes téma, mert az elvtársak eszmei és vérségi örökösei még most is igényt formálnak a társadalom vezetésére. Ugye, ezt most ne részletezzük? A Markó-Takács-féle, a balliberális győzelemmel idő előtti szembeszaladás órákon belül felborzolta az erdélyi közember kedélyét, s ha az RMDSZ-en belüli eddigi ellentéteket károsnak, elítélendőnek is tartotta, tessék szétnézni most Erdély-szerte, s megérdeklődni, mi a lakosság véleménye erről a nyilatkozatról. Tőkés László ellenkező előjelű véleménye nemcsak várható volt, hanem az erdélyi magyarság önérzetét és hitét is erősíti. Ha sor is kerül utólag az elkerülhetetlen magyarázkodásra - az RMDSZ- nek minden magyar kormánnyal és párttal jóban kell lennie -, két dolgot nehéz lenne megnyugtatóan kezelni. 1.) Kovács és Kuncze úrék és az árnyékminiszterelnök-jelölt, Medgyessy Péter nem késlekednek kifejteni a maguk tízmilliójának, hogy a határokon túliakat nem engedik közel majd a bőség és boldogság általuk font kosarához; 2.) az európai integráció beadja majd a nyugtatókat a kisebbségi fájdalmak csökkentésére. Előre örvendezni annak, netán tán köszönetet mondani azért, hogy a szomszédos államok beolvasztó törekvéseinek martalékául hagynak, hogy majd az általuk érvénybe léptetett két állam közötti alapszerződés 1201-es paragrafusának ránk vonatkozó mellőzését garantálják - a kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését -, hangsúlyosan morbid dolog. Jeleztük, hogy, képletesen szólva, szétnézünk a Kárpát-medencében, miként fogadták a szocialisták és a velünk, határokon kívüliekkel szembeni igen agresszív világfias balliberálisok elsőfordulós, nem egészen egyszázalékos fölényét. Ez területi megoszlásban vidéken a polgári Magyarország megteremtése híveinek is esélyeket kínál az újabb megmérettetésre, és csak Budapest az ő domíniumuk (itt tömörül az általuk megcélzott tömeg). A vajdasági magyarság belgrádvonalas szárnyát megjelenítő Kasza József hozsannázóit még a győzelemnek, Ágoston András, az autonomista vajdasági magyar párt képviselője egyértelműen megismételte vonzalmát és támogatását a magyarországi nemzeti oldal iránt. Szlovákiában a határokon túli magyarság karizmatikus személyiségét, Duray Miklóst már azzal is megsértenék és lefokoznák, ha egyáltalán eszünkbe jutna, hogy ő és pártja ne a magyar polgári erők győzelme mellett tegyen hitet. Egyébként is, ha egyes politikai előénekesek vágya teljesül is - a második fordulót is megnyerik az ötszázalékos küszöböt éppen hogy elérő SZDSZ segítségével -, szóval ha minden szépen összejön számukra, amiként a szájtépésbe beleizzadva hadovázzák, egy dolog úgyis tény marad: a magyar társadalom fele a jobboldali konzervatív polgári értékek mentén fog haladni, s ezen a térfélen marad. Velük egy csoportban lelhető föl a határon túli magyarság elsöprő többsége, egyes képviselőik elhamarkodott bókolásai ellenére. A jelentős nyugati magyar szórvány ennek még nagyobb nyomatékot biztosít. Az előző kormányzati ciklusnak mi egyetlen dolgot hányhatunk a szemére: arra sem volt képes, hogy megszervezze, hogy a vonzáskörébe tartozó, külföldi megbízatást teljesítő vagy turistautakon lévő magyar állampolgárok a követségeken és konzulátusokon szavazzanak. A mi román állampolgárságú hozzátartozóinkkal ellentétben, akik egy államban több helyen is leadhatták a voksukat. Azt nem is feszegetve, hogy mi történt volna akkor, ha akárcsak a horvátok nem is alanyi jogon, mint ők, hanem egyénenkénti elbírálás következtében kettős állampolgársággal és szavazati joggal rendelkeznénk mi, a több millió határon túli magyar. Az én felmenőimnek például, bár nem volt semmi szerepük sem az 1919-es kunbélás vörös terrorhoz, sem a Rákosi elvtársék és az őt követők bűntetteihez, de a történelmi s ennek következtében a kortársi Magyarország megteremtésében volt - lévén mindannyian gazda- és munkásemberek, szellemi alkotók - és van némi érdemük. Nagy tisztelettel megkérnék azért azokat, akik most rontombontom kedvükben bennünket az anyaországtól távol tartani szándékoznak, szíveskedjenek ezt a szempontot is figyelembe venni. Az Országházban minden harmadik székláb a miénk. Tessék konzultálni Kossuth apánk szellemével, akire oly gyakran szeretnek hivatkozni, vagy ha Széchenyi Istvánéval, kinek tervei mostani folytatását oly kevéssé szeretik és tisztelik. Vannak még ugyanis, akiknek az ötéves tervformulák szebben hangzanak. Vagy nem ennyire lesújtó a helyzet? Sylvester Lajos Emberi ismerőseiről Érdekvédelmező szövetségünk legfelsőbb vezetősége meg sem próbálta leplezni határtalan örömét afölött, hogy Magyarországon visszatérhetnek a hatalomba a balliberósok. Mivel állítólag bennünket képvisel, bizonyára a mi életérzésünket is tükrözni akarta, próbáljunk meg hát együtt örvendezni az RMDSZ csúcsvezetőségével. Mindjárt a legelején azonban értetlenül állunk a kijelentés előtt, hogy a szélsőség kiszorításával nagyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad Demokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilatkozatbeli ellentmondásra gondoltunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a második fordulóban nem játszhat mumus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatókönyvet, hanem műkedvelő színjátszóként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlenségére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a választási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez. Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZPSZDSZ-kormánnyal jól fog együttműködni, mert e pártok vezetőségében sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártelnök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Horn Gyulát Temesvárra a román-magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mindketten legalább annyira megalázkodtak Iliescu előtt, mint Grósz Károly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak. Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli magyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkavállalás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte hárommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fejszámoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostobasággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magukat. Tudták, hogy ennél nagyobb lódításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De minket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási katasztrófa, és őt visszahelyezik egykori hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Törzsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szerzett helyrehozhatatlan érdemeket. Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat megtanította gyorsfalatozásra önkiszolgáló üzletekben, hogy mire a pénztárhoz érnek, ne legyen fizetésképtelenséget okozó blokkolnivaló a kosárban. Meg az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, aki a társadalmi fogyókúrához feltalálta a megélhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ- csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek felemelkedésétől mi is reméltünk valamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaországban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak. Hosszasan sorolhatnánk ama bizonyos ismerősöket, hiszen egy hagyományos tömegpárt elképzelhetetlen népes aktivistaosztagok nélkül, de a lényeg: madarat tolláról, emberi ismerőseiről - ha már Markó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai. Mindenesetre, ha az RMDSZ- csúcs az erdélyi magyarság véleményének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választások első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pontosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a szabadszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a következő négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi magyarságtól. Ha ez még egyáltalán lehetséges. Persze falvédőtartozékok lennénk, ha mindezen csodálkoznánk. És természetesen azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdélyi magyarság érez. És hogy a távolabb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez. Nics Árpád Egyed Judit kollázsa BESZÉDTÉMA Lenesure Maradunk reménykedve Különkiadással kellett volna jelentkeznie lapunknak a két magyarországi választási forduló között ahhoz, hogy a témába vágó beérkezett írásokat mind közölni tudjuk. Ám az élet nem csupán erről szól, még most sem, sohasem. Való igaz, talán nincs olyan határon túli magyar, aki teljes érdektelenséggel viszonyult volna ahhoz, ami a trianoni határok között szuszogó-fészkelődő-forrongó kicsinyke anyaországban történik. A körömrágó drukktól a kajánkodó kézdörzsölésen át a sikoltó aggodalomig terjed az a skála, amelyen magyar - beleértve erdélyi - nemzettársaink lelkiállapota zongorázik e két hétben. Magyarországi barátaink sem sietnek lelket verni a határon túli ötmillióba a semmi jóval nem kecsegtető baloldali fordulat esélye láttán, íme, miként ír egyik ottani állandó szerzőnk, akinek cikkét csupán terjedelmi okokból nem közöljük teljes egészében: „Április 21-e a magyar történelembe nagyobb tragédiaként kerülhet be, mint Trianon. Mert ha itt egy olyan ország irányába indulunk, amilyent a most magukat már győztesnek tartók akarnak, az egész Kárpát-medencei magyarság végét jelentheti. Ezen nem segít és nem kozmetikázhat semmi. Itt kőkemény tényekről van szó, s hiába üdvözlik őket helyezkedő határon túliak, és táncolják körül a haszonélvezet reménykedői Itt, az anyaországban. A szakemberek vitatkoznak a negatív csodán. Senki sem érti. Mindenki gyanakszik. A feltételezhető összetevők közt szerepel a területen jobban működő »aktívák« ügyessége, kis stiklik és esetleges nagy csalárdságok gyanúja stb. De legtöbbet arról esik szó, hogy a negatív, ordítós kampány egy eldurvult társadalomban hatékonyabb volt, mint a viszszafogott, a tetteket a szavaknál fontosabbnak megítélő”. Háromszéki értelmiségiek közös állásfoglalásukban a nemzeti erők mellett letéve a garast a Magyarországon élő erdélyiek, rokonok, ismerősök, barátok mozgósítására, meggyőzésére, felvilágosítására biztatnak, mondván: pár százezer magyar vasárnap 15 millió nevében szavaz, s hátha sikerül kiköszörülni az április 7-ei csorbát. A székelyudvarhelyi polgármester a polgári kormánnyal szolidarizáló nagygyűlésen a nemzetben gondolkodókra adja virtuális voksát, mert ebben a történelmi pillanatban egy nemzetépítő Magyarországra éppolyan nagy szükség van, mint gazdaságilag fejlődőre, polgárosodóra Egyszerű újságolvasók tucatjai küldték el - még a tengereken túlról is - véleményüket, meglátásukat, gondolataikat, a megdöbbenés hangján szólva az első forduló eredményéről, a közvélemény-kutatások megbízhatatlanságáról, a budapesti polgári kormány jóhiszemű csöndességéről, a glaszékesztyűben, girardiban, sétapálcával lefolytatott kampányról, Orbán Viktorék késeinek tűnő ocsúdásáról, a még megmaradt esélyekről - nincs terünk minden téma kifutására, minden írás közlésére. (Ezen az oldalon is olvashatnak két cikket erről, s egyet lapozva is visszaköszön a téma, az 5. oldalon közölt interjú a budapesti rádiós kollégával még jóval a választások előtt készült, de aktuális és tanulságos.) „Reménykedni kell. És résen lenni a második fordulóban. Itt mindenre képes erőkkel állunk szemben” - írja a polgári oldal egyik reprezentánsa helyzetelemzése végén. Nekünk Itt, Erdélyben tényleg nincs más dolgunk, mint reménykedni, minda hányadik fordulóktól függetlenül, ráadásul résen sem árt lennünk, hiszen a saját választott és kinevezett elöljáróink vezetnek minket az orrunknál fogva a nekik tetsző irányokba. Függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon Magyarországon. És ha valahol, hát Romániában aztán tényleg bővében vagyunk a mindenre képes erőknek. "