Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-16 / 15. szám
latin-amerikai változat Erdélyi Napló Ez ugye itt nem Románia? LÉNÁRD SÁNDOR-REFLEXIÓK Szemelvényezek egy könyvből. Nem árulom el, hol és mikor történtek az alábbi anekdotába illő események. Ezért kivágok a történetből minden nevet, hely- és időhatározót, az olvasóra bízva, fejtse meg, miről is van szó. „Minden és mindenki eladó, a fekete nőcskéktől az aranysapkás tábornokokig. Aki nem lop, az vagy zsarol, vagy koldul (...). Csak meg kell nézni, mit művel egy k-i finánc, jönnek a hajóra szaglászni, csempészárut keresni. Ha felszolgál az ember a társaságnak egy jó ebédet (...) akkor jó. Mindenkit megölelnek, mindenki barát, elvonul a banda, ha tele volna a hajó dugáruval, még az árbockosár is, az se lenne baj. De ha nincs zaba? Akkor mind a húsz finánc srófhúzót húz a zsebéből, és kezdik szétsrófolni a hajót. Miért? Dugárut keresnek! Hol? Ahol ők akarják. Addig srófolnak, amíg valahol csak kezd szivárogni a víz, süllyedni a hajó! Kapitány legyen a talpán, aki nem hívja őket gyorsan ebédelni! Akkor szépen zsebre vágják a sréfhúzókat, és rohannak zabáim!” Erről jut eszembe mint Svejknek: valamikor egy konténernyi bútorral akartam kivándorolni Magyarországra. Száz szépirodalmi könyvet és kottát is vihettem magammal - foglalkozási kellék egy szépléleknek -, napokig készítettem a leltárt, leadtam a vámhivatalnak engedélyezésre. A vámolás napján a másfél garnitúra bútor a konténer falaihoz szépen kikötve, jön a vámos, előveszi a bicskáját, elvágja az összes rögzítő madzagot, áttúrja egy bőröndben levő száz könyvemet, nyújtom a könyvek listáját - félretolja, kilép a konténerből, becsukja az ajtaját, kérésemet, hogy talán megengedné, hogy visszakötözzem, amit lehet, elereszti a füle mellett, veszi a lakatot, bezárja a konténert s lepecsételi. Mint aki jól végezte dolgát, megjegyzi: „Praf se fac până în Debreţin!” - s távozik. (Kicsit gondolkodom a fordításon. Szétmegy Debrecenig! - jelenti magyarul a kifejezés. De a magyar fordulat még fenntartja a lehetőségét annak, hogy a szétment dolgokat össze lehessen rakni. Ám ha szó szerint fordítom le, porrá válik az egész! Még plasztikusabban: szarrá megy... Bárdolatlan kifejezés, de ez tükrözi leginkább a román vámos óhaját-szándékát. Hogy semmi ne maradjon a rakományból. Gondolkoztunk, miért nem fogadta el a konyakot meg a felkínált pénzt. Nem. Talán parancsba kapta, hogy ne fogadjon el semmit, talán félt az ellenőrzéstől. Talán már megszedte magát, s nem volt szüksége rá. De valahogy az az érzésem maradt az eljárásával kapcsolatosan: őt leginkább az tölthette el megelégedéssel, hogy porrá zúzott egy fiatal háztartást, egy útjára induló magyar jövőt.) Porrá ugyan nem ment semmi. A négynapos utat egész jól átvészelte a rakomány. Csak egy konyhai szekrény ajtaja hasadt ketté, a többi sérülés apróság volt. Találtam egy asztalost Debrecenben, összeragasztgatta, majd eladtam a konyhai bútor készletet selestárban egy kevésbé finnyás Debrecen-külvárosi asszonyságnak. Majd tovább: „A rok? Azokat nehéz kitanulni. Valahányszor megérkezik az ember, van valami új törvényük. Mást nem is igen gyártanak. Jönnek, kérdezik, van-e macska a hajón. Nincs? Akkor meg kell várni a patkányellenőrt. Van? Akkor meg kell várni az állatorvost. Addig a hajó nem indulhat. Hacsak a kapitány ki nem oszt tíz darab húszpaklis *** cigarettadobozt. Akkor (...) megölelnek, megpuszilnak mindenkit, s iszkolnak kifele. A ***-kat egész **** utálja. De a ***-s cigaretta, az valuta.” Erről nem jut eszembe semmi egyéni cserbenhagy a svejki emlékidézésem. Fölösleges is: ilyen története mindenkinek van, aki a múlt rendszerben is élt Romániában. Hogy ma mi van, nem tudom, de ebből a szempontból azóta sem változott jelentősen a világ. Nem bizony. Jut eszembe: megnyitották jó fél éve a nyírábrányi határátkelőt. Épp rosszkor faroltunk be a Zsigulinkkal, magyar idő szerint hatkor. Váltás. Mondanom sem kell, az illedelmesen várakozó magyar rendszámú Zsigulira a román vámosok ügyet sem vetettek. Nem is akármilyen román vámosok voltak azok: újak, fiatalok, becsvágyók, kapzsik, regátiak. Még nem fogott rajtuk a betelepítés. Szót sem tudtak magyarul. Jó kereseti lehetőség, jó bevételi lehetőség. Az érmihályfalvi átkelő úgy nyüzsgött, mint felbolydult hangyaboly, melybe egy óriás beletapos. Az egyik hangyaember kólákkal szaladt a határőrbódéba. A másik „plászákkal” cipekedett a vámházba, a többiek karton cigarettákkal küszködtek: rakták, pakolták, csomagolták, osztották, gyömöszölték. Aztán - mint varázsütésre - megjelent egy idősebb parancsnok: ő is román, ismerős figura. Régóta van itt. Fintorogva szólt valamit, a többiek a parancsszóra Árokba, Daciákba ültek, ajtókat csapkodtak, szempillantás alatt eltűntek. A némajáték negyedórát tartott. Minket, véletlen és vétlen tanúit a nap folytán befolyt jövedelem-újraelosztásnak, figyelemre sem méltattak. Intettek, s mehettünk. Ám van megoldás is: hivatalnokok, fináncok, vámosok lehorgasztásának, útnak eresztésének. „A kapitány nemhiába pendlizik itt húsz év óta, ismeri őket. Mielőtt befutottunk Y-be, már kiadta a parancsot: sört melegíteni! Kiszedtünk két tucat üveget a hűtőből, vittük a konyhába. Mire felszálltak a fináncok, jó sokan voltak, már langyos volt. Uraim! - mondta a kapitány - parancsoljanak! - Az első, aki ivott, kiköpte. - Meleg! - Uraim, végtelenül sajnálom! A jégszekrényünk elromlott, most javítjuk! Bocsánat! - Minden ott maradt az asztalon. - Még a tiszta szeszt is felizták volna, ha az első poharat hűtve kapják - mondta a kapitány.” Hát igen. Ha sör nem is, de a zsinórszégetett szesz, helyesen írva: ginars), a konyak, az odahaza is valuta. Nem anekdotázom tovább. Feloldom a chiffreket. A b-i finánc nem bukaresti, hanem uruguayi; a barát értelemszerűen amigo, a dugáru ópium. Aztán: a rok nem románok, hanem brazilok. *** annyi mint Dél-Amerika, **** pedig Amerika. Hát ez itt valóban nem Románia. A történeteket Lénard Sándor (1910-1972) könyvében olvasom: Egy nap a láthatatlan házban. Lénard Budapesten született, majd kisiskolás korában szüleivel Ausztriába emigrált. Bécsben szerezte orvosi diplomáját, tizenhárom nyelven beszélt és írt-olvasott, öszszebujdosta-koldulta a fél világot, s letelepedett Brazíliában, ahol élete végéig kis birtokán élt. Hírnevet azzal szerzett, hogy latinra fordította a Micimackót, majd Wilhelm Busch Max és Móricát, élete utolsó öt évében magyarul írt. A magyar kritika nem vette volna észre, életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel a figyelmet. 1968-ban a sajtóban szárnyra kelt a hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát. A brazil rendőrség nem maradt tétlen. Egy éjjel tizenhárom ember fogta körül a házát autókkal és gépfegyverekkel, ám Lénard épp görög és latin irodalmat adott elő valamelyik egyetemen, így nem foghatták el. Aranyat és gyémántokat kerestek nála, de még a tyúkól alatt és az eukaliptuszok melletti árnyékszékben sem találtak... A méltatlanul ostoba história, amit egy szélhámos röptetett fel, nem sokáig tartotta magát, arra azonban mégis jó volt, hogy ráirányítsa a figyelmet korunk e ritka humanistájára. Emigránsok lojalitása a rendszerrel szemben, amely földönfutóvá tette őket Magyarországon a Kádár-korszak lagymatag diktatúrájában szabad volt a nyugati magyar irodalommal is foglalkozni. Nem csak szabad volt: egy idő után kellett is, ha az irodalompolitika nem akart nevetségessé válni azáltal, hogy figyelmen kívül hagyja az emigráció irodalmát. Lénárd Sándor könyvei már a ‘60-as években megjelenhettek. Azon kevesek közé tartozott, akiket nem a magyarországi politikai rezsim kényszerített emigrációba, hanem az összeurópai politikai helyzet. Nem szidta tehát a magyarországi, kommunistának-szocialistának nevezett rendszert - ámbár lojalitást sem mutatott régvolt szülőföldje iránt. Szidhatta volna a sztálinizmust - Kádár elvtársat viszont nem. De nem szidta, hisz nem ismerte: már „nem volt szerencséje” hozzá. Ausztriából emigrált Olaszországba, majd Dél-Amerikába. S miért szidom én - Lénard szövegeinek mámorában - Ceauşescu Romániáját? Mert ma már szabad? Vagy mert egyszerűen megcsontosodtunk haragunkban, amiért a nyolcvanas évek egyetlen lehetőséget kínáltak a tanulni akaró fiataloknak: és hazulról. Nyár elején osztálytalálkozókról beszélgettünk. Egy egri elit gimnázium 1983-ban végzett osztályának szinte összes tagja Egerben él. Egy marosvásárhelyi „elit” középiskola egyik osztályának szinte minden olyan tagja külföldön él, aki továbbtanult. Csak akik nem végeztek egyetemet, főiskolát, maradtak otthon. Hát ezért. A honvágy szagtalan. Az emigráns nem érez illatokat, melyek valamihez is köthetnek. De hiszen kerek a világ, s bárhol vagyok benne, a középpontban lehetek! Lénárd Sándor is megteremtette saját világát egy apró településen, Brazília keleti partján, Santa Catarina államban, Blumenau városka mellett, a 27. szélességi fok közelében. S ott saját világának középpontja lehetett. Volt zongorája, kertje, sőt erdeje is. Vele volt - levelezés útján - minden szellemi barátja. Orvos volt - a külvilág történeteit páciensei hordták neki, tiszteletdíj gyanánt. Szép történetek - fájók, szomorúk, bölcsek, helyenként mulatságosak és mindenütt tanulságosak. Könyvét olvasva egy helyütt ismét felnevetek, hisz ez tiszta Románia! „Az ellenőrökkel is ki lehet egyezni” - felütéssel idemásolok egy történetet: „Az illető hölgy - nevezzük Donna Annának - keramikus. Szép, színes zománcokat éget mindenféle edényre, hamutartót, vázát, virágcserepet gyárt. Művészi munkáját elismerik, veszik. Azokhoz a ritka lényekhez tartozik, akik szó szerint a kezük munkájából élnek. Donna Anna a fővárosban egy kis kertes házat bérelt. A kert szó inkább a múltra vonatkozik, arra a nemrég múlt időre, amikor itt, az örök tavasz országában a ház mögött szívesen gondoztak egy kertecskét... Donna Anna a kert helyén - ahol már a gazt is régen kitaposták - rendezte be kis műhelyét. Egy ferde tető alatt gyúrta az agyagot. Kemencéjében cipók helyett kávéscsészék sorakoztak. Csendes hely lett, jó volt ott dolgozni. Egy szép nap beállít egy bennszülött úriember, és bemutatkozik. - Ellenőr vagyok. - Mit óhajt ellenőrizni? Megjegyzem, könyvelésemet X úr végzi. Múlt héten volt nála az adóellenőr. - Építészeti ellenőr vagyok. - Ez a ház harminc éve épült. - Messziről látni. Ma még kisebbeket építenek, de magát feljelentették. Ipari üzemet létesített ebben a lakónegyedben. - Mit létesítettem? - Mindent tudok. Kerámiai iparvállalatot! Gyárt! Termel! Pedig jól tudja, hogy ez lakónegyedben szigorúan tilos. A lakónegyedek peremén már lehet patika, pék, szatócs, sőt műhely is, ha csak hárman dolgoznak benne. A sarkon, a Szent Jeromos utca sarkán már dolgozhatna, de itt nem. Asszonyom, ön háromszáz méterrel lépte a túl törvény határait! - És most mit akar? - Lenora, én a jog és a törvény embere vagyok. Lebontatom a törvényt sértő kemencéjét. Holnap reggel ideküldök négy erős feketét. Szétszedik. Annánk nem esett késégbe. Már évek óta itt élt. Ami az erős feketét illeti, átlátta a helyzetet. - Engedje meg, hogy meghívjam egy feketére. Talán nem tudja, én vagyok Donna Anna. A bennszülött nem mond nemet, ha egy hölgy hívja feketére. - Nagyon köszönöm. Jósé vagyok. - Tisztelem a törvényt. Át fogok költözni egy másik városnegyedbe. Csak adjon egy kis időt, Senor José. Számítok a jóságára. (Dél-amerikai kadétokban Napóleonok, civilekben lovagok élnek. A lovag kávézás közben támad fel bennük.) - Asszonyom, bízhat baráti érzelmeimben. Ami személyes érzelmeimet illeti, a kölcsönös segítség álláspontján állok. - Mennyivel segíthetném? - Ötszáz maravédivel. Nyílt, férfias kijelentés volt. Barátok közt, kávézás közben beszél az ember ilyen nyíltan. Ötszáz nem az az összeg, amit egy igazi zsaroló kért volna. A zsarolás és védelem közt van egy nehezen meghatározható középút, s José megtalálta. Donna Anna átnyújtotta a pénzt. - Majd keresek egy másik lakást. - Az Isten szerelmére, ne siessen! És sohase feledje el, hogy van egy őszinte barátja! Mindig számíthat rám! Jósé, a hű barát, pontosan hat hónap múlva megjelent. - Csak utána akartam nézni, elköltözött-e már. - Egy feketét? - Nagyon szépen köszönöm. Ezúttal semmi szükség sem volt óvatos beszélgetésre. - Tessék az ötszáz. - Számíthat rám továbbra is. Jósé hat hónaponként ment kávézni. Közben haladt az infláció is, de Jósé, a lovag állta a szavát. Ötszáz és pont. Csak panaszkodott a drágaságra, az egyre nehezebb életre, hogy Donna Anna egy virágvázával, hamutartóval meg nem vigasztalta, vagy nem adta oda neki a csészét is, amelyből a kávét itta. Egyszer csak elmaradt a törvény és igazság embere. Nélküle múltak a hetek, mígnem egyszerre egy idegen úriember állított be. Építészeti ellenőr vagyok. Donna Anna nem ijedt meg. - Megállapodásom van Senor Jóséval. - Senor Jóséval! Ó! Hát még nem tudja a gyászhírt? Meghalt! - Szegény Jósé! Hű barátom volt! Isten adjon lelkének örök nyugodalmat. Hogy történt? - Mindent elmesélek. Ne féljen, asszonyom, itt nincs titok. S az adott szó erősebb, mint a halál! - Hogy érti ezt? - kérdezte Donna Anna. - Szegény jó Jósé! Feküdt, gyenge volt, tudta, mi vár rá. Magához hívta rokonait, barátait, kollégáit. Mindenkitől elbúcsúzott, mindenkire hagyott valamit... Az ellenőr meghatódott, aztán újra felemelte a hangját: - Tisztelt Asszonyom! Donna Anna! Én önt örököltem! Barátnőnk a végrendelet értelmében átnyújtotta az ötszáz maravédit.”* Ez itt ugyan nem Románia. Amerika-Latrina - ahogyan Lénard nevezte nyelvi leleménnyel. De a hasonlatosságot mások is látják. Balla Zsófia kolozsvári költőnő így nyilatkozott a fordulat utáni romániai fejlődésről: .Azt hihettük esetleg, hogy a diktatúra megszűnésével valamilyen nyugati típusú demokrácia alakul ki, de hát erről szó sincs. Úgy látszik, ez egy latin-amerikai változat lesz - hihetetlen szélsőségekkel." Balázs Ildikó (képeink illusztrációk)