Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)

2002-04-16 / 15. szám

2002. április 16. konzumidióták Gondolatszilánkok a globalizációról A GLOBALIZÁCIÓ VARÁZSIGÉI (1.) Ez a dolgozat nem kíván tudományos értekezés lenni. Még csak a teljességre sem törekszik. Csupán az átlagember szemével meglátott legújabb kori ellentmondásokra hívja fel a figyelmet. A fény mellett az árnyékra, az érem másik oldalára, a kimondottak mellett az elhallgatottakra - hogy mielőtt bekapnánk a csalit, figyeljünk oda, ki fogja a botot. Nem szeretném leértékelni a globalizáció eredményeit, „hőstetteit", gyors léptékű haladását és teljesítményét az emberiség szolgálatában (lásd információáramlás, internet, mobiltelefon, műholdak, tudományos eredmények stb.), de tévedés ne essék: az ember elsősorban nem fogyasztó, nem áru, nem vevő, nem gép, nem piaci tényező, hanem személy, akinek „összeköttetése van” a természetfeletti világgal, Istennel. Ha ezt a felfelé vezető szálat elvágjuk, összegubancolódik az élet. Mindent, amit kitaláltunk, fejlesztettünk, ellenségünkké válik, és maga a glóbusz van halálra ítélve. A varázsigék boncolgatásából kiderül a kapitalista globalizáció kétarcúsága, hazugsága és képmutatása. Éppen mert nem vagyunk „magánhívők”, jó, ha felismerjük a globalizáció csapdáit. Ezért a második részben azt elemzem, hogyan lehetne keresztény módszerekkel leküzdeni a káros hatásokat. Lássuk előbb a varázsigéket! Információ: A 21. század embere leginkább arra büszke, hogy milyen bámulatosan gyors az információcsere a műholdaknak, az internetnek és a mobiltelefonnak köszönhetően. Másodpercek alatt megtudjuk, hogy mi történt a Föld másik oldalán, elérhetjük a világ minden könyvtárát a számítógépes összeköttetés segítségével, naprakész információval rendelkezhetünk úgyszólván mindenről. De valójában mi az információ? Hír? Pletyka? Egy eseményről szóló tudósítás? Egy gondolatfoszlány? Mire jó? Kell-e hogy hasson rám? Érint-e engem? Mi a lényege számomra? Mi köze hozzám? Lehet, hogy valaki jól értesült, mert megengedheti magának anyagilag, vagy minden érdekli, vagy jó helyen tájékozódik, de szüksége van-e minden információra, amihez hozzájut? Az információk közlésében, átadásában, közvetítésében és elferdítésében komoly áldozatot vállal a demokrácia őrzőkutyája, a média, vagyis az írott és elektronikus sajtó, a tömegtájékoztatási eszközök. Nincs törvényes hatalma, senkit nem képvisel, nincs önálló létértelmező alapállása, így a piac dönti el, mikor kinek a pártjára álljon, mikor mi az igazság. Lehet igazság a hazugság is, lehet szándékosan félretájékoztatni, lehet egyoldalúan csak egy szempontot vagy véleményt kiemelni. A lényeg az, hogy független és szabad, hogy nem tartozik elszámolással senkinek. A sajtó hamar nyilvánosságot biztosít a sztároknak, a közszereplőknek, de ugyanolyan hamar ejti is őket. Büszke arra, hogy segíti az információáramlást, miközben a búza közé hinti a konkolyt is. A globális médiahálózatokban már nem is annyira az igazság-hazugság ellentétpár lesz az élet tengelye, hanem a hatékonyság, a meggyőző erő, a csomagolás, hogy minden információnak hírértéke legyen, hogy emelkedjék a nézőszám, a példányszám és a fizetés, hogy egymással is versenyezve lássuk, ki közli hamarabb az álhírt, ki dobja fel hamarabb a labdát (vagy a talpát)? A globális világban mindennap szánkba rágják, hogy milyen fontos az információhoz jutás ahhoz, hogy a kommunikáció világméretű társadalma létrejöjjön. Miközben a sok információtól nem tudunk kommunikálni. Internetanalfabétákká, számítógépes Barbie-kká válunk, képtelenek vagyunk egy ép mondatot elmondani anyanyelvünkön. Nem olvasunk, nem gondolkodunk, nem akarjuk egymást megismerni, nincs saját véleményünk, csak amit a tévé mond. A televíziózás magányosok összejövetelévé válik, a közös családi programok tévénézésbe torkollnak. Tudás. Ide kapcsolódik e másik varázsszó. Szükség van a szaktudásra, a tudás hatalom - főleg annak, aki hamarabb szerzi meg, a tudás pénz, de vajon még tudjuk-e, hogy kétféle tudás létezik? Tudjuk, hogy a rossz tudás inkább árt, hogy a rossz tudással nem leszünk jobbak, legfeljebb szétrobban az agyunk az információktól? Igenis vannak dolgok, amiket nem kell tudni, nem rám tartoznak, ami rombol, ami megöli a lelket, a szellemet, az Istent bennem! A globalizált világ értékrendjében a tudás szinte első helyen áll (talán csak a pénz előzi meg), de elfelejtkezünk arról, hogy létezik fölösleges, sőt káros tudás is. A bibliai jó és rossz tudás fája ma is ott van a kertben, és nem mindegy, melyik fáról szedjük a gyümölcsöt. Szokás ma mindenfelé tudásalapú társadalomról beszélni, de ha a tudás nem visz közelebb a létértelmezéshez, a világban való helyem megtalálásához, akkor minek a sok diploma és tanfolyam, a hetvenféle menedzserkurzus vagy nyelvvizsga? A tudásunkkal párhuzamosan a nyelvünk is szétroncsolódik. A fogalmak elveszítik egyértelműségüket, varázsigékké vedlenek át, vagy új varázsigék tűnnek fel ragok vagy előtagok formájában. Pl. konform - piackonform, eurokonform, divatkonform, multi - multikultúra, multimédia, Info - infohálózat, infoiroda, inforádió, tömeg - tömegkultúra, tömegcikkek stb. Közhelyek, uniformizáló frázisok helyettesítik a szavakat a divat évjárata szerint (pl. konjunktúra, hatékonyság, szolgáltatás, konstrukció, stabilitás, alternatíva stb.), és egyre nő az értetlenség és érthetetlenség káosza. Fogyasztás. A globális világ kereskedelme, ipara, árutermelése a fogyasztásra épül. Nem számít a minőség, nem az a fontos, hogy szükséged van-e rá, csak az, hogy fogyaszd bátran, mert van belőle bőven. És fizess érte! A fogyasztás a globalizáció jelszava. Az ember nem személy, aki önállóan eldönti, hogy mire van szüksége, mi a fontos neki, hanem fogyasztó. Célközönség, ami nélkül a piac nem élhet. Az ember „mindenevő” lett. Egyformán fogyaszt: kólát, mosóport, hamburgert, testápolót, autót vagy napszemüveget, ideológiát és vallásos mázzal bekent eszmemoslékot. Czakó Gábor egyenesen konzumidiótának nevezi a globalizmus emberét, aki valósággal falja az árukínálatot, és így csodálatos módon segíti a gazdaság fejlődését, amelynek épp az a célja, hogy a fogyasztó igényeit kielégítse. A multi nem azért termel, mert az az áru jó és az élethez nélkülözhetetlen, hanem azért, hogy a fogyasztó mohóságát kielégítse. A reklámkampányok agymosásos rendszerében végül ha bedilizünk is, de megértjük, hogy boldogságunkat kockáztatjuk, ha nem vesszük meg a legújabb fogkrémet. A globalizált világban a fogyasztás szimbólummá vált - ezen méri le még a legjobb barátod is, hogy mennyire vagy modern, hogy haladsz-e a korral. Tulajdonképpen bálványimádásról van szó: annyira istenítem azt az árut, hogy nélküle értéktelen semmi lennék. Az sem zavar, hogy az áru, amit megveszünk, csupa műanyag, bóvli, másolat, hamisítvány. Azután fokozatosan, észrevétlen a hirdetések és a reklámok szerint kezdünk élni, „amelyek kávéfajták okozta boldogságot, sörmárka táplálta barátságot kínálnak és különféle életérzéseket, amelyekhez csak akkor juthatunk, ha intimbetéteket, mosóporokat vagy macskaeledelt veszünk" (René Lattourelle kanadai teológus). Áru-pénz-piac-tőke. Legyünk őszinték, nem az emberi szolidaritás, béke, igazságosság lett világméretű, globális - hanem a gazdaság mozgatta árukereskedelem. A kapitalizmus jól bevált alapja, a piacgazdaság szinte mindenütt a világon érezteti hatását. De nem is az életszínvonal növekedésével, az áruk sokszínűségével van a baj, hanem azzal, hogy a kegyetlen farkastörvények végső soron az ember ellen fordulhatnak. Az ember holmi piaci tényezővé, leszázalékolt lénynyé, valósággal fölöslegessé válik, akit a gépekkel be lehet helyettesíteni, ki lehet iktatni a termelésből. Nem kell megijedni a munkanélküliségtől - az csak úgymond mellékhatás -, mert a lényeg az, hogy a vállalkozónak, a cégnek nyereséges legyen az üzlet. A pénznek nincs barátja, nemzetisége, vallása, nem kér enni, nem pofázik vissza, és talán még szaga sincs. Az ember legfeljebb mint olcsó munkaerő ideigóráig meglöki a termelési indexet, de amúgy nem fontos, hogy ő személy, hogy életének értéke nem mérhető pénzben. Főleg a multinacionális cégek világában figyelhető meg, milyen könnyen telepítgetik egyik kontinensről a másikra leányvállalataikat, csak azért, hogy azok nyereségesek legyenek. Ráadásul kibújnak az adott ország adórendszerének kiskapuin, szenynyezik a levegőt, a környezetet, emberek ezrei máról holnapra földönfutókká válnak. A globalizmus miközben nem szeret Istenről, erkölcsről hallani, istenként viselkedik, a vallást használja álnévnek, és mindenhatónak hiszi magát. A már említett Czakó merész hasonlatával élve Piac a Főistennő, a Szentháromság tagja, Termelés és Tudomány főistenek felesége, a Pénz pedig Piacistennő misztikus vére, a Politika viszont Piac szolgálóleánya, előtte és utána ő takarítja a vásárcsarnokot. (Lásd Czakó Gábor: Magyar-magyar nagyszótár. Vác, 2001.) A globalizált világban az ember a termelést célnak kezdte tekinteni, s ő maga is árucikk, befektetés lett. Eladható és megvehető, ettől sikeres. Modern rabszolgává vált, ráadásul önként és szabadon. Miért ne, ha megfizetik?! (Lásd a sportolók égbeszökő „árait”.) Sebestyén Péter (folytatjuk) :A tudomány első kártya az ateizmus, de a pohár alján ott az Isten. ” Egy 25 millió dolláros kulipintyó Kaliforniában Drága vagyok... (Albert Einstein) MVSZ-RENDEZVÉNY KÉMENDEN Csíki leventék tömegsírja Ligetfaluban? A Magyarok Világszövetsége április 4-én nemzetközi sajtótájékoztatót szervezett a szlovákiai Kéménden /Kamenin/ a benesi dekrétumok tarthatatlanságáról. A helyi mozitermet zsúfolásig megtöltő egykor meghurcolt helybéliek jelenlétében a megszólalók egy emberként hangoztatták a kisebbségek kollektív megbélyegzését törvényerőre emelő dekrétumok tarthatatlanságát. A Kéménden elhangzott vallomásokból eddig ismeretlen tények kerültek felszínre, melyek azt bizonyítják, hogyan vezettek a benesi dekrétumok soha el nem évülő tömeggyilkosságokhoz. A sajtótájékoztatóról - melyen az MVSZ vezetői mellett megjelent Miguel Mayol, az Európai Parlament katalán nemzetiségű franciaországi képviselője is - számtalan rádió és tévéállomás készített beszámolót. Jelen volt a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója is. Az erkölcsi és politikai felelősséget Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke vállalta, aki maga vezette le- helyenként a tolmács szerepét is ellátva - a több mint háromórás rendezvényt, mely leomlasztotta a félelem szülte 55 éves hallgatás falát. A Párkánytól tizenöt kilométerre északra fekvő Kéménd mozitermében megjelent mintegy háromszáz idős magyar ember szinte kivétel nélkül máig kárpótolatlan, túlélő áldozata a közel hatvanezer felvidéki magyar csehországi deportálását elrendelő benesi dekrétumoknak. Döbbenetes, mindeddig ismeretlen tragédiák rajzolódtak ki az itt elhangzott vallomásokból, ami azt igazolja, hogy a dekrétumok távolról sem csak a múltat érintik, és az általuk okozott jogsérelem messze túlnő a vagyoni természetű kérdéseken. Fény derült két olyan tömeggyilkosságra, amelyet jóval a második világháború befejezése után követtek el magyarok ellen Szlovákiában és Csehországban. Pozsony mellett, a Duna túloldalán, Ligetfaluban (Petrzalka) egy lövészárokba lőttek bele 90 magyar leventét. Az adatszolgáltatók szerint az áldozatok tizenéves csíki székely fiúk voltak, útban dülőföldjük felé. Bár a negyvenes évek végén ez az emberiség ellen elkövetett bűntett szóba került a csehszlovákiai közéletben, később máig tartó mély hallgatás leple borult rá. Lehet, hogy Pozsony mellett vannak elföldelve azok az áldozatok, akiknek a sírját a hozzátartozóik Szibériában keresték. Prerovban, Csehország területén a dobsinai magyar és német menekülteket szállító vonatból kiszállították a kiszemelt áldozatokat, mintegy kétszáz asszonyt és gyermeket, akiket halomra lőttek. A kommandósok töltényei elfogytak a mészárlás közben, ezért a még élő gyermekeket megfojtották vagy kapákkal verték agyon. Ismert az áldozatok névsora és az elkövetők parancsnokának a neve: Karel Pazur. Mindkét tömeggyilkosság részleteit Brády Zoltán, a Kapu főszerkesztője ismertette, elmondva, hatéves, olykor nem veszélytelen kutatómunkával sikerült a tömeggyilkosságok részleteit feltárni, amiről Magukért nem felel senki címmel egyórás dokumentumfilmet készítettek, melyre évek óta nem „vevő” egyetlen tévéállomás sem Magyarországon. A sajtótájékoztatón elhangzott szívszorító vallomások között akadt egy szenzációszámba menő is. A 71 éves Borbély Ilona elmondta, hogy tizenöt évesen szüleivel együtt hurcolták el őt, Csehországba deportálták, ahol rabszolgaként dolgoztatták. Az ő családja Václáv Havel, Csehország államelnökének nagyszüleihez lett beosztva. A vallomástevő személy hitelességének ellenőrzése után Patrubány Miklós másnap egy budapesti sajtótájékoztató keretében elmondta: közismert Csehország vezetőinek merev elzárkózása a benesi dekrétumok hatálytalanítása és az áldozatok kárpótlása ügyében. Az MVSZ elnöke bejelentette: Borbély Ilona esetének ismertté válása nyomán nyílt levélben fordul Václav Hável elnökhöz. Miután kiderült, hogy a cseh államelnök családja is közvetlen haszonélvezője volt a ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának minden pontját durván megsértő dekrétumoknak, és miután még élnek az otthonukból ártatlanul elhurcolt, idegenben rabmunkára kényszerített emberek, akik az elnök családját szolgálták, most sem érez késztetést arra, hogy ezen áldozatok emberi jogaiért latba vesse elnöki tekintélyét s az azt évtizedekkel korábban megalapozó, demokratikus gondolkodását. Az MVSZ elnökének bejelentését a teljes magyar sajtó elhallgatta.