Erdélyi Nimród, 2001 (3. évfolyam, 1-6. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Mara Árpád VADÁSZAT A jó vadgazda az év bármely időszakában ismeri a területén található vadfajainak tartózkodási helyét, takarmányigényét, a vadkárok méretét valamint a várható eredmények (trófeák) mennyiségét és minőségét. Ennek az érdekében ismerve a vadfajok megváltozott életfeltételeit, a természeti tápanyagforrás visszaszorulását arra kell törekedni, hogy minden áron teremtse meg vadfajainak az optimális feltételeket. Ez a tevékenység még fontosabb a téli időszak kezdetén, mert a vadjaink az ínséges időkben etetésre szorulnak. Általában vadjaink életfenntartó szükséglete nagyobb, mint a háziállatoké. Kellner O. kidolgozta a zsírtermelő képesség, majd a keményítőérték elméletét (mely szerint a keményítő zsírtermelő képességét egy egységnek vette, s ehhez viszonyította a többi táplálóanyag termelőértékét). A legfontosabb vadfajaink létfenntartó napi szükséglete: a gímszarvas esetén 1200 keményítőegység, az őznél 350 keményítőegység a vaddisznó esetén 900 keményítőegység (1 keményítőegység = 2,36 kcal). A rendszeres téli takarmányozás: csökkenti a rágáskárokat, elősegíti a szervezet ellenállóképességét, a vadjaink helyhez kötését és koncentrálását de nem utolsó sorban a trófea minőségének a javulását is szolgálja. A téli takarmányozás időtartama rendszerint 100-120 napig tart (általában decembertől március végéig), de természetesen az időjárási viszonyoknak megfelelően ez nagyon változó lehet! Az egyes vadfajok etetésére a következő etetőberendezések ajánlatosak: a szénarácsos vályú, fedett etető és a rácsos etető, széna vagy egyéb szálas takarmány kihelyezésére elsősorban a szarvasok és az őzek részére. Ajánlatos a vadakat már október folyamán az etetőkhöz szoktatni. Az őzenként tervezett napi takarmányadag: 400 g szárazanyagtartalom, 50 g emészthető fehérje és 280 keményítőegység. A szénát minden esetben csupán az őz szükségletének megfelelően helyezzük ki mert naponta 15-20 g szénánál többet nem fogyaszt el. Az őzek részére még gyűjthető a hulló lomb (tölgy, bükk, gesztenye, nyír stb.) mely szárazon összerakva és szalmával befedve a váltóknál tárolandó, ahol a tél folyamán a vad hozzáférhet. Az őz, ameddig az éghajlati feltételek megengedik, azokat a területeket keresi fel, ahol még zöld eleséget talál (pl. vizek mellett). A cukorrépát, takarmányrépát, burgonyát, almát fel kell aprítani, hogy az őt szívesen felvegye. Silótakarmány esetén őzenként napi 1,5 kg-t kell számolnunk a tél folyamán. A szarvasonként tervezett napi takarmányadag átlagosan: 200 g emészthető fehérje és 1000 keményítőegység. Ezt az igény tudja biztosítani pl. 6 kg takarmányrépa és 0,5 kg kukorica. Emellett még napi 0,5 kg szénával kell számolnunk. A lédús takarmányok etetése nagymértékben biztosíthatja az állatok vízigényét. A silótakarmány esetén nagyon kell ügyelni, mert már500 fokon megfagy, a vad számára nehezen felvehetővé válik és megbetegedést is okozhat. A silóból a napi adag 5 kg körüli. Lédús takarmányként használhatjuk: az almát, körtét, feldarabolt cukorrépát, takarmányrépát, burgonyát, almatörkölyt amelyeket vályúból kell feletetni. Ha a vad minden időben vízhez jut, akkor csökkenthető a lédús takarmány aránya. A szarvasoknak csak igen jó minőségű réti széna és pillangósszénák felelnek meg, amelyet az etetőkből korlátlanul vehetnek fel. Nagyon fontos tudni, hogy a szarvas nem olyan hű a szőkébb élőhelyéhez mint Fotó: Szabó László © AVES Fotó: Szabó László © AVES :pl:JOTailAnTi10 3 január-február