Erdélyi Riport, 2003. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-09 / 1. szám
„Ha szokott könnyelműségemmel elárulom magam, környezetem olyan döbbenettel reagál, hogy egy idő után rá kellett hogy jöjjek: saját magam előtt is magyarázatot keresek, miért is néztem a Big történéseket, mintha (csupán) a zuhanyozó csajok mellét méregetném? Talán épp Angéla és Éva idézett drámai pillanata döntötte el: inkább könyveljenek el perverz kukkolónak, de engem érdekel a Big Brodier. Többször tetten érhettem a ház lakóit, amint teljesen megfeledkezve a körülményekről, a kamerákról, valóságos dolgokat cselekedtek és valóságos dolgok történtek velük. Ha viszont ez az egész eljátszott, megrendezett dolog, ahogy ezt sokan gyanítják, akkor van annyira ügyesen, sőt zseniálisan megrendezett és eljátszott, hogy akkor is érdekeljen. De hát miért is ne lennék annyira jóindulatú, hogy feltételezzem, valóban megtörténtek a házban a dolgok? Több okom is van erre. Egyrészt: a valódi irodalom javarésze azon alapul, hogy emberek egy csoportja össze van zárva valamilyen helyzetben és történik köztük valami. Talán Updike mondta, talán valaki XIX. századi realista, nem emlékszem már, úgy írja a regényt, hogy kitalálja a helyzetet, aztán a figurákat belehelyezi, mint tiszteket és gyalogokat a sakktáblára, azok aztán nekiállnak cselekedni, az író pedig csak figyeli az agyában zajló játszmát, és ügyesen lejegyzi. Bizonyos archetípusok felbukkanása a ház lakói között kellemes meglepetés olyan ínyenceknek, akik nemcsak az Ember Tragédiájában, hanem mondjuk a találomra összejött turistacsoportban vagy munkahelyük ugyancsak vegyes emberanyagában is hajlamosak korszakokon átívelő örök emberi alakokat keresni-találni. Itt van például az említett Pongó, akiben érdekesen keveredik a környezetét és önmagát is megváltani vágyó, igazságkereső századfordulós lélek — ha hiszik, ha nem, némi móriczos vonások mocorognak benne — egy bohócba oltott Rambo-figurával. Zsanett meglepő pontossággal idézi kétezer év világirodalmának (sőt, valóságos történetének!) ama visszatérő női alakját, aki olyannyira veszélyes gyanútlanabb férfiakra nézve: bájosan számító, ártatlanul, de irgalmatlanul céltudatos. Pillanatnyi áldozata, Szabolcs is ősi típus, okos, mégis teljesen kiszolgáltatott, aki hiába mozgósítja összes intelligenciáját a nő és saját érzékei hatalma ellen. Renato az örök lázadó, a bukott angyal, aki már csak azért is túl akar nőni környezetén, hogy lustaságát igazolja. Hogy mindezek az alakok közben pitiáner ügyekbe bonyolódtak egymás között? Csakúgy, mint az irodalom valamennyi fennkölt hőse, ha valamiképp kijut a regénye lapjai közül. Hogy ezeket az örök típusokat én csak beleképzelem, belevetítem a Big Brother alakjaiba? Ha beléjük lehet képzelni, az már valami, ha nem is irodalom, de legalább irodalmi alapanyag, legalább élet az irodalomból. Segített a beleélésben, hogy olyan generáció része vagyok, amelynek sok fontos közösségi élmény jutott, az ifipark koncertjeitől az építőtáborok dohos sátrain át az amatőr színházak, szociodráma-csoportok mikrovilágáig. Ugyan soha sem kellett kamerák előtt és pénzért élnem közösségi sorsot, de az adás láttán felrémlett előttem, mennyire sűrítetten izgalmas és tartalmas volt egy kis csoport részeként mozognom, mennyire élmény volt a szokásosnál jóval alaposabban belelátni társaimba — és a magam reakcióiba is. Van persze bőven, ami mindezek mellett vagy ellenére nagyon nem tetszett. A házlakókról sűrűn kiderült, hogy nagyonis koruk (korunk?) gyermekei műveletlenek, rondán beszélnek magyarul, nem tudják kifejezni magukat, de kifejezetten kíméletlenek, azt az állatvilágból és egyes emberi kultúrákból is ismert habitust képviselik, hogy aki nagyobb agressziót mutat fel, az győz a konfliktusokban. Értékrendjük, komoly belső életük és életcéljuk nincs, viszont a körülöttük lévő iszonyatos felhajtás elhitette velük, hogy már attól valakik, hogy' bekerültek a házba. Sztárok akarnak lenni, be akarnak futni, többük cselekedetei mögött végig bűzlött a fődíj, a tizenötmillió. Virtuálisan nagyon is érdekes mikrovilágukat mesterségesen fújták fel nagyra és üresre a személyük köré szervezett tömegmozgalmak és gigantikus show-k. Közben a műsornak haladnia kellett a végkifejlet felé, csakhogy amint távozott egy-egy érdekesebb figura, úgy vált egyre kevésbé érdekessé a ház — és persze mindig az érdekesebb figurák távoztak a játékból, ez mind a házlakók, mind a külvilág minőségéről árult el sokat, igaz, szinte megkönnyebbülés volt látni, hogy nem Renato, hanem a békés és együgyűségében is őszinte Évi nyerte a fődíjat (a magyar népesség ez évben harmadszor szavazta le az agresszívabbat???). De ha már leírtam, el ne felejtsem kimondani: ez azért játék Le lehet vakarni róla felhajtást, üzletet, akkor marad a játék. Játszani márpedig szeretek, akár virtuálisan is, és ha ez szociálpszichológiai okoskodás vagy perverzió, akkor én egy perverz szociálpszichológus vagyok. Játékból, persze, de ezt is vállalom, természetesen egyenes derékkal és felemelt fővel — ellentétben azokkal, akik döbbenten kérdezik tőlem: te nézted a Big Brothert? — aztán egy óvatlan pillanatban kiderül, hogy ők is nézték persze. Brothert” Márvány! Páter 37