Erdélyi Riport, 2003. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-09 / 1. szám

„Ha szokott könnyelműségemmel elárulom magam, környezetem olyan döbbenettel reagál, hogy egy idő után rá kellett hogy jöjjek: saját magam előtt is magyarázatot keresek, miért is néztem a Big történéseket, mintha (csupán) a zu­hanyozó csajok mellét méregetném? Talán épp Angéla és Éva idézett drá­mai pillanata döntötte el: inkább könyveljenek el perverz kukkolónak, de­­ engem érdekel a Big Brodier. Több­ször tetten érhettem a ház lakóit, amint teljesen megfeledkezve a körülmények­ről, a kamerákról, valóságos dolgokat cselekedtek és valóságos dolgok történ­tek velük. Ha viszont ez az egész elját­szott, megrendezett dolog, ahogy ezt so­kan gy­anítják, akkor van annyira ügye­sen, sőt zseniálisan megrendezett és el­játszott, hogy­ akkor is érdekeljen. De hát miért is ne lennék annyira jóindula­tú, hogy­ feltételezzem, valóban megtör­téntek a házban a dolgok? Több okom is van erre. Egyrészt: a valódi irodalom javarésze azon alapul, hogy emberek egy csoport­ja össze van zárva valamilyen helyzet­ben és történik köztük valami. Talán Updike mondta, talán valaki XIX. szá­zadi realista, nem emlékszem már, úgy írja a regényt, hogy kitalálja a helyzetet, aztán a figurákat belehelyezi, mint tisz­teket és gyalogokat a sakktáblára, azok aztán nekiállnak cselekedni, az író pedig csak figyeli az agyában zajló játszmát, és ügyesen lejegyzi. Bizonyos archetípusok felbukkanása a ház lakói között kellemes meglepetés olyan ínyenceknek, akik nemcsak az Ember Tragédiájában, hanem mondjuk a találomra összejött turistacsoportban vagy munkahelyük ugyancsak vegyes emberanyagában is hajlamosak korsza­kokon átívelő örök emberi alakokat ke­­resni-találni. Itt van például az említett Pongó, akiben érdekesen keveredik a környezetét és önmagát is megváltani vágyó, igazságkereső századfordulós lé­lek — ha hiszik, ha nem, némi móriczos vonások mocorognak benne — egy­ bo­hócba oltott Rambo-figurával. Zsanett meglepő pontossággal idézi kétezer év világirodalmának (sőt, valóságos törté­netének!) ama visszatérő női alakját, aki olyannyira veszélyes gyanútlanabb fér­fiakra nézve: bájosan számító, ártatlanul, de irgalmatlanul céltudatos. Pillanatnyi áldozata, Szabolcs is ősi típus, okos, mégis teljesen kiszolgáltatott, aki hiába mozgósítja összes intelligenciáját a nő és saját érzékei hatalma ellen. Renato az örök lázadó, a bukott angy­al, aki már csak azért is túl akar nőni környezetén, hogy­ lustaságát igazolja. Hogy mind­ezek az alakok közben pitiáner ügyekbe bonyolódtak egymás között? Csakúgy, mint az irodalom valamennyi fennkölt hőse, ha valamiképp kijut a regénye lap­jai közül. Hogy ezeket az örök típusokat én csak beleképzelem, belevetítem a Big Brother alakjaiba? Ha beléjük lehet kép­zelni, az már valami, ha nem is iroda­lom, de legalább irodalmi alapanyag, legalább élet az irodalomból. Segített a beleélésben, hogy olyan ge­neráció része vagyok, amelynek sok fon­tos közösségi élmény jutott, az ifipark koncertjeitől az építőtáborok dohos sát­rain át az amatőr színházak, szociod­rá­ma-csoportok mikrovilágáig. Ugyan so­ha sem kellett kamerák előtt és pénzért élnem közösségi sorsot, de az adás láttán felrémlett előttem, mennyire sűrítetten izgalmas és tartalmas volt egy­ kis cso­port részeként mozognom, mennyire él­mény volt a szokásosnál jóval alaposab­ban belelátni társaimba — és a magam reakcióiba is. Van persze bőven, ami mindezek mellett vagy ellenére nagyon nem tet­szett. A házlakókról sűrűn kiderült, hogy nagyonis koruk (korunk?) gyerme­kei­ műveletlenek, rondán beszélnek magyarul, nem tudják kifejezni magu­kat, de kifejezetten kíméletlenek, azt az állatvilágból és egyes emberi kultúrák­ból is ismert habitust képviselik, hogy aki nagyobb agressziót mutat fel, az győz a konfliktusokban. Értékrendjük, komoly­ belső életük és életcéljuk nincs, viszont a körülöttük lévő iszonyatos fel­hajtás elhitette velük, hogy­ már attól va­lakik, hogy' bekerültek a házba. Sztárok akarnak lenni, be akarnak futni, többük cselekedetei mögött végig bűzlött a fő­díj, a tizenötmillió. Virtuálisan nagyon is érdekes mikrovilágukat mestersége­sen fújták fel nagy­ra és üresre a szemé­lyük köré szervezett tömegmozgalmak és gigantikus show-k. Közben a műsor­nak haladnia kellett a végkifejlet felé, csakhogy­ amint távozott egy-egy érde­kesebb figura, úgy­ vált egyre kevésbé érdekessé a ház — és persze mindig az ér­dekesebb figurák távoztak a játékból, ez mind a h­ázlakók, mind a külvilág minő­ségéről árult el sokat, igaz, szinte meg­könnyebbülés volt látni, hogy nem Renato, hanem a békés és együgyűségé­­ben is őszinte Évi ny­erte a fődíjat (a ma­gyar népesség ez évben harmadszor sza­vazta le az agresszívabbat???). De ha már leírtam, el ne felejtsem ki­mondani: ez azért játék Le lehet vakarni róla felhajtást, üzletet, akkor marad a já­ték. Játszani márpedig szeretek, akár vir­tuálisan is, és ha ez szociálpszichológiai okoskodás vagy perverzió, akkor én egy perverz szociálpszichológus vagyok. Já­tékból, persze, de ezt is vállalom, termé­szetesen egy­enes derékkal és felemelt fővel — ellentétben azokkal, akik döb­benten kérdezik tőlem: te nézted a Big Brothert? — aztán egy óvatlan pillanat­ban kiderül, hogy ők is nézték persze. Brothert” Márvány! Páter 37

Next