Erdélyi Riport, 2005. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
2005-02-03 / 5. szám
14 hétről hétre Nem az ihletet, az olvasó jóindulatát hívom segítségül. Ez egy új rovata a lapnak, s mégis akkor kerekedett fel, amikor az Erdélyi Riport még csak tervként létezett megalapítója gondolataiban. De volt egy másik hetilap, A Hét, és ott indult, öt éve, az évszázaddal és az évezreddel együtt, ez a rovat. A Hétben meg kellett szűnnie, pontosabban téli álomba kellett vonulnia, de most, ím, ismét a napfényre lép, remélhetőleg barátságosabb tájon. Szeretném, ha szeretnék. Az állandó rovat, még egy hetilapban is, örökös készenlétet, szerteágazó, ugyanakkor befelé (a lapba) forduló figyelmet, szelekciót és beleérzést, könnyedséget és fegyelmet, egyszóval külön életformát és lelkületet jelent. A rendelkezésére álló tér, megírására az idő be van határolva. Érzékenynek kell lennie a világra és szűkebb (szöveg )környezetére. Személyesnek és tárgyilagosnak kell lennie. Esetemben pedig - ha nem is erőltetetten - a dolgok mindkét oldalát, a színét és a fonákját, az „egyfelől"-t és a „másfelől"-t is exponálnia kell. Lássuk hát, mire (és meddig) megyünk! Restanciák Az első gond mindjárt: az „embarras de richesse", a bőség zavara - amely oly könnyen fordul a zavar bőségébe. Hisz alig vállaltam el főszerkesztői noszogatásra a rovatot, azonnal szembesültem a gonddal: mit hagyok ki? Auschwitzot a borzalom tanulságaival? George W. Bush beszédét beiktatásakor, minekutána kijelentette, hogy Irakban tömegpusztító fegyvereket nem találtak, másfelől a háború mégis jogos volt? Az iraki véres választásokat? Susan Sontag halálát? A váratlanul bekeményítő telet? A román kormányt, jóval-rosszul? A hatvanhét évesen szülő nőt, akinek jogában is állt, meg nem is világra hozni a Guinness rekordot? Ion Țiriac és Adrian Năstase vadászatát, ahol ember a vadkannal, a kontra apróval vívott csatát? Băsescu elnököt, aki egy személyben egyfelől és másfelől? A nagy évforduló(sa)inkat, imádott Csokonai Vitéz Mihályomat és Szerb Antalomat? Lékó Péter pazar tornagyőzelmét és Polgár Judit szenzációs visszatérését a hollandiai szuperversenyen? Mindegyikről (lett) volna mondanivalóm, de már/ még e felsorolás folytatására sincs terem és időm. Hátha legközelebb... A forradalom évfordulója után nyakunkon a bányászjárás-évfordulók. Emlékszünk? A júniusi „mineriáda" volt a legvéresebb és a legemlékezetesebb, de nem az volt az első. Amikor e sorokat írom, január 29-én, kerek tizenötödik évfordulója van a rettenetes szokás bevezetésének. 1990-ben ezen a napon az ellenzék élemedett vezetőinek, a történelmi pártok elnökeinek az élete veszélyben forgott, Petre Roman páncélkocsival mentette ki Corneliu Coposut a Parasztpárt (PNȚCD) Rosetti téri székházából a bányászharag elől. A történelembe visszamenve, az első bányászmegmozdulás az 1929-es sztrájk volt. Hetvenöt évvel ezelőtt Lupényban a parasztpárti kormány a bányászokba lövetett. Többségükben magyarok voltak. A karhatalom le volt itatva. 1944 után a kommunisták kisajátították a sztrájkot, mint az osztályöntudat megnyilvánulását. Pedig a leírhatatlan nyomorban élő és dolgozó szerencsétlen bányászok nem a rendszer ellen keltek fel, hanem a nyomor ellen, egyszerűen sérelmezték a tulajdonosok önző intézkedését, hogy a szakszervezet ne fizethessen ki egy munkanapot a saját alapjaiból. A bányászok vonulni kezdtek, a szakszervezet rövidesen jelentette, hogy nem ura a helyzetnek. Ismerős. Öregnek nincs kegyelem Személycsere a Román Kulturális Intézet élén: a hatvanhetedik életévében járó Augustin Buzurát a harminc évvel fiatalabb Horia-Roman Patapievici váltotta fel. Mindketten ismert személyiségei a román szellemi életnek, az egyik mégis a múlt, a másik a jelen. Patapieviciről (Patáról), akinek számos esszéjét lefordítottam (elsőként is A peremhelyzet dicséretét, még 1990-ben, voltaképpen ezzel tűnt fel. A világ dolgairól A bánya-ászok Ágoston Hugó A húszas évek végén a román ipar műszaki színvonala olyan volt, mint a szamáré a gépkocsihoz képest. A szén kitermeléséhez évszázados módszereket használtak Erdélyi pipupl