Erdélyi Riport, 2006. január-június (5. évfolyam, 2-26. szám)
2006-06-29 / 26. szám
6 erdélyi riport ■ EDOR. JÚNIUS ES. nem hisz. Kizárólag érdekei vannak, értékei nincsenek. SZÉKELY ERVIN Fradi-vb : Pillanatnyilag azoknak mutat jó időt a politikai barométer, akik arénáznak, ökörködnek, címkéznek át, hogy mostanában a televízió nem közvetíti élőben a parlament munkálatait. Vájt fülű és tévéhíradókon edzett olvasóim figyelmét aligha kerülné el a törvényhozás vitáinak hovatovább családias jellege. Az érdemi és elvi hozzászólások helyét lassan, de biztosan átveszik a személyes jellegű replikák, olykor ihletett, de leginkább sületlen poénkodások, mintha a résztvevők nem is az ország házában, hanem a kerti lugas árnyán, vasárnapi ebéd utáni kvaterkázáson múlatnák az időt, és valahogyan úgy esett, hogy mindenki mellett az utálatos sógora ül. A viták bensőséges jellegét még inkább kiemelik az önjelölt sztárpolitikusok allűrjei, magasba lendülő jobb kezüket fejük fölött összetapsolva köszöntik egymást, a politikai debattőrök úgy jönnek le a szónoki emelvény lépcsőiről, mint Cassius Clay (alias: Mohammed Ali) a szorítóból, miután kiütötte Joe Fraziert, a férfiasabbja amúgy macsósan átöleli a folyosón érdeklődő riporterlányt, félrehúzza a sarokba és úgy mondja el neki politikai üzenetét, mint az egykori szalontai suszterinas a babájának azt, hogy mégiscsak elviszi szombat este a bálba. Érdemes továbbá megfigyelni a képernyőre kerülő politikusok jó részének „lazaságát”. Gyakran úgy viselkednek a riporterrel vagy a konkurens politikusokkal, mintha már dedóba is együtt jártak volna. Ilyen körülmények között fordulhatott elő, hogy az egyik szenátor egyszerűen lemengetezte az egészségügyi minisztert, egy másik kormánytag pedig kretén eredetűnek minősített néhány brüsszeli hivatalnokot. Nincs az az emelkedett téma, amit a leginkább mediatizált politikusok pillanatok alatt ne züllesztenének le ferentarii színvonalra. Ha mindössze csak stílusról, gesztusokról lenne szó, akkor a jelenség nem érdemelne szót. Még örülhetnénk is neki, hogy a kilencvenes évek elején dívó gyűlölködés helyét átvette a kaszárnyas kedveskedés és „baráti" heccelődés. Megítélésem szerint az ártatlannak tetsző lacafacázás mögött sokkal magvasabb problémák húzódnak meg. Nem egyszerűen és kizárólag néhány népszerű politikus neveltetési problémájáról van szó. A közélet, a közbeszéd elgiccsesedésének és eldurvulásának vagyunk szemlélői. A pártok káderpolitikáinak minden bizonnyal súlyos fogyatékosságai, a terjedő kontraszelekció mellett, azt hiszem, hogy komoly tartalmi oka is van a fenti jelenségnek. Mindenekelőtt a kompetencia, stratégia, politikai vízió hiánya. Ha akár a kormányon levőknek, akár az ellenzéknek volna elképzelése az akárcsak vélt nemzeti érdek követésére, akkor ezt az üzenetet sokkal fontosabbnak tartaná az ellenfél a bokán rugdosásánál, és elsősorban erre koncentrálna. Sikerült azonban egy olyan politikai légkört kialakítani, amelynek legfőbb jellemzője az örökös átmeneti jelleg és a folyamatos viszonylagosság. Ebben a miliőben még akkor sem alakulhatnak ki kiérlelt és megvalósítható koncepciók, ha egyébként a politikai élet aktorainak meglenne hozzá a képességük. * Másfelől van politikai modell arra, hogy az ellenfelet nem a szakmai érvek erejével kell legyőzni, hanem nevetségt kell tenni, meg kell bélyegezni. Pillanatnyilag azoknak ma jó időt a politikai barométer, akik arénáznak, ökörködnek, címkéznek. Ilyen körülmények között hamar általánossá válik - már csak praktikus megfontolásokból is - az, hogy politikusaink olyan műkedvelő színjátszókörnek nézik a Parlamentet, ahol örökösen bohózatot adnak. . . Harmadrészt pedig azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet kialakítója az értékek viszonylagosulása. A mai román belpolitikában nincs olyan politikai, gazdasági vagy szociális érték, amely hitelesíteni tudná és felülemelné a politikai vitákat a dekulázáson. Nem az egyetértést hiányolom én a pártoktól vagy a politikusoktól. Dehogyis. Sokkal inkább azt, hogy személyesen is azonosuljanak azokkal a célokkal, ideákkal, jövőképpel, amelyekért felvállalták a népképviseletet. Jó példa erre az EU-integráció jobb híján fölötte kívánatos volta. Az integrációt övező kvázi-konszenzus az egyik tárcavezető számára nem egyéb azon paravánnál, amely mögött megsütheti saját pecsenyéjét. Ha ugyanis kezdeményezése sérti a demokrácia alapértékeit, akkor azonnal vélt integrációs követelményekre hivatkozik, mondván, hogy az ellen nincs apelláta. A következmény az, hogy kiderül: az igazságügy-miniszter asszony (merthogy róla van szó) sem az integrációban, sem az emberi jogokban TAMÁS.PAL Szükségből erényt A magyarországi államigazgatás átrendezéséről szóló híreknek sajátságos retorikájuk van. A korábbi hetekben, napokban vagy években a magyarországi politikai elit abban egyetértett, hogy további reformok szükségesek. De mindvégig úgy gondolta, hogy azoknak ő nem lehet személyében vesztese, hogy ugyan nagy a bürokrácia, és lassan működik minden, de az ő háza táján minden rendben van, és hogy ő különben is szorgalmasan, erejét megfeszítve dolgozik, ezért őt történjen akármi - igazán baj nem érheti. Hogy ő hatékony, és a többiek nem, így nyilvánvalóan személyében, közvetlen érdekeltségeiben és csatlósai személyében sérthetetlen. Most a helyzet - legalábbis a verbalitások szintjén - megváltozott. Az államigazgatás igen nagy része hirtelen az átrendeződésben közvetlenül veszélyeztetetté vált. S ezt a tisztviselők elsöprő többsége, akár személyében érintett, akár nem, pánikként éli meg. Ebből következően Pest tele van hírekkel, rémhírekkel, találgatásokkal, legendákkal személyes megmenekülésekről és bukásokról e körben. Az átrendeződést kezdeményezők, mindezt figyelembe véve, a szervezeti változásokat négy alapelv köré kell hogy rendezzék. Először is: nagyon gyorsan kell cselekedni. Ebből mindenfajta váratlan és esetleg nem igazán végiggondolt megoldás is kikeveredhet. De ha túl sokáig fontolgatnák a tennivalókat, ha ezekről túl sokat egyeztetnének elemzőkkel, érdekeltekkel, szakszervezetekkel, akkor megnézhetnék magukat. Azonnal egységfront kovácsolódna velük szemben, és minden alterület rendkívül fontos érvekkel állna elő, amelyek szerint minden mást nemcsak lehet, hanem kell is racionalizálni, de ő már olyan racionálisan működik, hogy a további lépések vele szemben az egész állam működését akadályozhatják. Amit az első rohamban nem sikerül elérni, azt később már nehéz lesz végigvinni. Másodszor: egyes érdekterületek mögött valóban vannak erős lobbicsoportok, mások mögött ilyen hatalmi gócok nincsenek. Nyilvánvalóan másképpen próbálom meg a sárkány egyik fejét levágni, és másképp nyiszálom egy kis gyík fejét. A sárkányt aztán előbb vagy utóbb szükségszerűen békén hagyom - úgyis nő minden levágott feje helyett, ahogy a meséből tudjuk, hét új. De a kis és védtelen gyíkok között felelősség nélkül mészárolhatok. Következésképpen, az első rohamnak azok a szervezetek esnek áldozatul, amelyeknek nincs erős politikai védelmük. Harmadszor: vannak olyan területek, ahol az igazgatást már csak azért sem nyirbálhatom túlságosan, mert annak mindenfajta nemzetközi szabvány-kapcsolódásai vannak. Például nincs olyan európai kormányszervezet, amelyben nincs külön környezetvédelem és nem jelzik, hogy a női esélyegyenlőségre valamilyen külön hivatal vigyáz. Ha pedig valamilyen szervezetnek ilyen nemzetközi divat- vagy EU-függelmi védettsége nincs, akkor bizony más ilyenekkel rendelkezőkkel szemben hatványozottan veszélynek van kitéve. Negyedszer: az adott, esetleg egészében valóban nehézkesen és sok hibával dolgozó államigazgatáson belül is vannak kevésbé és inkább hatékony hivatalok. Feltehetően néhány hagyományos terület, ahol profi tisztviselői kar jött létre, mint a külügyben vagy az oktatásügyben, e vonatkozásban más hasonló miniszteriális bürokráciákkal szemben jobban produkál. Mások meg, akár azért, mert frissen alapítottak, akár azért, mert kevesebb hagyományos hivatalnok dolgozik íróasztalaik mellett, bizonyára kevésbé hatékonyak egy ilyen összevetésben, és ezért talán könnyebben támadhatók is. Nyilvánvalóan, ha a négy támadási felület közül egy szervezet kettőben áll vesztésre, akkor még valahogy életben marad. Ha háromban, akkor már nem hiszem, hogy onnan megy majd valaki is nyugdíjba, s ha négyben, akkor a közös imán kívül az elsüllyedő hajó fedélzetén más technikáról aligha lehet szó. A HTMH átalakításáról kétfajtaképpen lehet beszélni. Az első a hivatalos kormánynyilatkozatok nyelve. Mindenkit megnyugtathatunk, hogy funkciók maradnak, és hogy azok ellátásához a maradék másfél tucat ember biztos, hogy elégnek bizonyul. Ez biztosan így is lesz. És érvelhetünk az én fenti tagolt szervezeti veszélyzónámra figyelve. És akkor látjuk, hogy a négy szempontból - az összes jó szándék ellenére - e hivatal négyben könnyűnek bizonyult. A néhány hónapja kijelölt új elnök heroikusan tette, amit tehetett, de a strukturális adottságokon ő sem tudott változtatni. Először is, a gyors cselekvés programjából következően nem maradhatott idő külső konzultációra a határon túli magyar politikai elitekkel. Őket, gondolom, amúgy sem kérdezték gyakran (ha egyáltalán valaha megkérdezték) arról, hogy mennyire elégedettek technikai szempontból vagy politikailag a hivatallal, amelynek jóindulatától számtalan - esetenként számukra személyesen is fontos részkérdésben - erősen függenek. De ha meg is kérdezték volna őket, épp e függésből következően túl kockázatos lett volna véleményt mondani. És miután a magyar államigazgatás fejében a HTMH magyarországi támogatásokat így vagy úgy szétterítő intézményként volt elkönyvelve, aligha gondolt itt fél percig is bármilyen reformstratéga arra, hogy az így szétosztott összegek fogadóival konzultáljon arról, hogy milyen alternatíváik vannak a létező bírálati, támogatási formáknak. Végül is a magyar államigazgatás paternalista, a segélyezettekkel a szociálpolitika sem konzultál arról, hogy milyen formában tudja segélyezni őket. S mert a magyarországi politikai közvéleményben (lelkes vagy fanyalgó előjelektől függetlenül) szinte egyöntetű az a hit, hogy a HTMH egyfajta nemzeti segélyelosztási hálózat (tudom, hogy szűkül most össze sok erdélyi olvasóm szeme, jogosan), akkor most honnan érvényesülne itt másmilyen logika? Az aszimmetria adott még akkor is, ha funkcionálisan elavult. De a döntés jellegét nem a résztvevők valódi és sokban a tízegynéhány évvel ezelőttihez képest kiegyenlített potenciálja, hanem a korábbról hátramaradt kapcsolat jellege határozta meg. Másodszor, a lobbisták erejét érdekérvényesítő képességük határozza meg. Jobbak az esélyeik, ha erősen jelen vannak a politikai nyilvánosságnak a központ számára legfontosabb szeleteiben. Ha médiájuktól félni kell, ha fizikailag közel vannak, ezért a döntéshozók érzékenyebbjei összehúzhatják magukat vádló tekinteteiktől. Következésképpen, ha messze vannak, e tekintetben esélyeik csekélyebbek. Végül, tekintettel kell lenni a lobbik mögötti szavazó vagy tüntető potenciálra is. Az olvasó kitalálhatja, a HTMH lobbija az összes felsorolt alpont szerint elégtelen volt. Harmadszor, olyan jelentős apparátust működtető hivatal EU-tagállamban nincsen, amely bármilyen okból kiterjedt támogató és elosztó rendszert működtetne más tagállamok területén. Más nemzetekre, persze, nem érvényesek a magyar állam feladatai és kötelezettségei, ettől még természetesen működtethetett és működtethetnénk a továbbiakban is állami szervezetet. De ha azt valami okból át akarja rendezni, az ottani tisztviselők nem érvelhetnek azzal, hogy nem változtathatunk, mert az összes többi tagállam ezt hozzánk hasonló módon teszi. Negyedszer, a hatékonyság. Nekem személyes élményeim a hivatal működéséről nincsenek, de közvetlenül érdekelt romániai vagy vajdasági barátaimtól tömérdek sztorit hallottam annak lassúságáról, esetenként nehezen kiszámíthatóságáról. Hasonló történetekkel, persze, bárki találkozott határon túl és innen, akinek dolga volt a magyar államigazgatással. A HTMH ezzel együtt is esetleges nehézkességét én két szervezeti problémával magyarázom. Az egyikre mindenki számított. Magyarországon nem volt az államnak gyakorlata abban, hogy milyen kritériumok alapján, mennyire áttekinthetően és milyen ellenőrzéssel vihet ki korrektül adóforintokat az államhatárokon kívülre. S ha valamiben nincs gyakorlat, azt általában ritkán teszik jól. Ez a dolog programozott részének tűnik. A második, és itt még óvatosabb vagyok, a HTMH-apparátus jó részének személyi sorsából, életpályájából következett. A határon túli magyar közösségek támogatása igen speciális helyi ismereteket igényel, olyan kommunikációs feladatokat érint, amelyekre - még az üggyel amúgy érzelmileg is azonosuló - magyarországi tisztviselő csak korlátozottan alkalmas. Következés-