Erdélyi Riport, 2006. január-június (5. évfolyam, 2-26. szám)

2006-06-29 / 26. szám

6 erdélyi riport ■ EDOR. JÚNIUS ES. nem hisz. Kizárólag érdekei vannak, értékei nincsenek. SZÉKELY ERVIN Fradi-vb : Pillanat­nyilag azoknak mutat jó időt a po­litikai ba­rométer, akik aré­­náznak, ökörköd­nek, cím­kéznek át, hogy mostanában a te­levízió nem közvetíti élőben a parlament munkálatait. Vájt fülű és tévéhíradókon edzett olvasóim figyelmét aligha kerülné el a törvényhozás vi­táinak hovatovább családias jelle­ge. Az érdemi és elvi hozzászólá­sok helyét lassan, de biztosan átve­szik a személyes jellegű replikák, olykor ihletett, de leginkább sületlen poénkodások, mintha a résztvevők nem is az ország házában, hanem a kerti lugas árnyán, vasárnapi ebéd utáni kvaterkázáson múlatnák az időt, és valahogyan úgy esett, hogy mindenki mellett az utálatos sógora ül. A viták bensőséges jellegét még inkább kiemelik az önjelölt sztárpoliti­kusok allűrjei, magasba lendülő jobb kezü­ket fejük fölött összetapsolva köszöntik egy­mást, a politikai debattőrök úgy jönnek le a szónoki emelvény lépcsőiről, mint Cassius Clay (alias: Mohammed Ali) a szorítóból, mi­után kiütötte Joe Fraziert, a férfiasabbja amúgy macsósan átöleli a folyosón érdeklő­dő riporterlányt, félrehúzza a sarokba és úgy mondja el neki politikai üzenetét, mint az egykori szalontai suszterinas a babájá­nak azt, hogy mégiscsak elviszi szombat este a bálba. Érdemes továbbá megfigyelni a képernyőre kerülő politikusok jó részének „lazaságát”. Gyakran úgy viselkednek a ri­porterrel vagy a konkurens politikusokkal, mintha már dedóba is együtt jártak volna. Ilyen körülmények között fordulhatott elő, hogy az egyik szenátor egyszerűen lemen­­getezte az egészségügyi minisztert, egy má­sik kormánytag pedig kretén eredetűnek mi­nősített néhány brüsszeli hivatalnokot. Nincs az az emelkedett téma, amit a leginkább mediatizált politikusok pillanatok alatt ne züllesztenének le ferentari­i színvonalra. Ha mindössze csak stílusról, gesztusokról lenne szó, ak­kor a jelenség nem érdemelne szót. Még örülhetnénk is neki, hogy a kilencvenes évek elején dívó gyűlölködés helyét át­vette a kaszárnyas kedveskedés és „baráti" heccelődés. Megítélésem szerint az ártatlannak tetsző lacafacázás mö­gött sokkal magvasabb problémák húzódnak meg. Nem egy­szerűen és kizárólag néhány népszerű politikus neveltetési problémájáról van szó. A közélet, a közbeszéd elgiccsesedé­­sének és eldurvulásának vagyunk szemlélői. A pártok káder­­politikáinak minden bizonnyal súlyos fogyatékosságai, a ter­jedő kontraszelekció mellett, azt hiszem, hogy komoly tartal­mi oka is van a fenti jelenségnek. Mindenekelőtt a kompetencia, stratégia, politikai vízió hiá­nya. Ha akár a kormányon levőknek, akár az ellenzéknek vol­­na elképzelése az akárcsak vélt nemzeti érdek követésére, akkor ezt az üzenetet sokkal fontosabbnak tartaná az ellenfél a bokán rugdosásánál, és elsősorban erre koncentrálna. Sikerült azonban egy olyan politikai légkört kialakítani, amelynek leg­főbb jellemzője az örökös átmeneti jelleg és a folyamatos vi­szonylagosság. Ebben a miliőben még akkor sem alakulhat­nak ki kiérlelt és megvalósítható koncepciók, ha egyébként a politikai élet aktorainak meglenne hozzá a képességük. * Másfelől van politikai modell arra, hogy az ellenfelet nem a szakmai érvek erejével kell legyőzni, hanem nevetségt kell tenni, meg kell bélyegezni. Pillanatnyilag azoknak ma jó időt a politikai barométer, akik arénáznak, ökörködnek, címkéznek. Ilyen körülmények között hamar általánossá válik - már csak praktikus megfontolásokból is - az, hogy politiku­saink olyan műkedvelő színjátszókörnek nézik a Parlamen­tet, ahol örökösen bohózatot adnak.­­ . . Harmadrészt pedig azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet ki­alakítója az értékek viszonylagosulása. A mai román belpoliti­kában nincs olyan politikai, gazdasági vagy szociális érték, amely hitelesíteni tudná és felülemelné a politikai vitákat a dekulázáson. Nem az egyetértést hiányolom én a pártoktól vagy a politikusoktól. Dehogyis. Sokkal inkább azt, hogy sze­mélyesen is azonosuljanak azokkal a célokkal, ideákkal, jövő­képpel, amelyekért felvállalták a népképviseletet. Jó példa erre az EU-integráció jobb híján fölötte kívánatos volta. Az integráci­ót övező kvázi-konszenzus az egyik tárcavezető számára nem egyéb azon paravánnál, amely mögött megsütheti saját pecse­nyéjét. Ha ugyanis kezdeményezése sérti a demokrácia alap­értékeit, akkor azonnal vélt integrációs követelményekre hivat­kozik, mondván, hogy az ellen nincs apelláta. A következmény az, hogy kiderül: az igazságügy-miniszter asszony (merthogy róla van szó) sem az integrációban, sem az emberi jogokban TAMÁS.PAL Szükségből erényt A magyarországi államigazgatás átrendezéséről szóló híreknek sajátságos retorikájuk van. A korábbi hetekben, napokban vagy években a magyarorszá­gi politikai elit abban egyetértett, hogy további reformok szükségesek. De mindvégig úgy gondolta, hogy azoknak ő nem lehet személyében vesztese, hogy ugyan nagy a bürokrácia, és las­san működik minden, de az ő háza tá­ján minden rendben van, és hogy ő kü­lönben is szorgalmasan, erejét megfe­szítve dolgozik, ezért őt­­ történjen akármi - igazán baj nem érheti. Hogy ő hatékony, és a többiek nem, így nyilvánvalóan személyében, közvetlen érdekelt­ségeiben és csatlósai személyében sérthetetlen. Most a helyzet - legalábbis a verbalitások szintjén - megváltozott. Az államigazgatás igen nagy része hirtelen az átrendeződésben közvetlenül veszélyez­tetetté vált. S ezt a tisztviselők elsöprő többsége, akár személyében érintett, akár nem, pánikként éli meg. Ebből következően Pest tele van hírekkel, rémhírekkel, találgatásokkal, legendákkal személyes megmenekülésekről és bukásokról e körben. Az át­rendeződést kezdeményezők, mindezt figyelembe véve, a szervezeti változásokat négy alapelv köré kell hogy rendezzék. Először is: nagyon gyorsan kell cselekedni. Ebből mindenfajta váratlan és esetleg nem igazán végig­gondolt megoldás is kikeveredhet. De ha túl sokáig fontolgatnák a tennivalókat, ha ezekről túl sokat egyeztetnének elemzőkkel, érdekeltekkel, szakszer­vezetekkel, akkor megnézhetnék magukat. Azonnal egységfront kovácsolódna velük szemben, és min­den alterület rendkívül fontos érvekkel állna elő, amelyek szerint minden mást nemcsak lehet, ha­nem kell is racionalizálni, de ő már olyan racionáli­san működik, hogy a további lépések vele szemben az egész állam működését akadályozhatják. Amit az első rohamban nem sikerül elérni, azt később már nehéz lesz végigvinni. Másodszor: egyes érdekterületek mögött valóban vannak erős lobbicsoportok, mások mögött ilyen ha­talmi gócok nincsenek. Nyilvánvalóan másképpen próbálom meg a sárkány egyik fejét levágni, és másképp nyiszálom egy kis gyík fejét. A sárkányt aztán előbb vagy utóbb szükségszerűen békén ha­gyom - úgyis nő minden levágott feje helyett, ahogy a meséből tudjuk, hét új. De a kis és védtelen gyí­kok között felelősség nélkül mészárolhatok. Követ­kezésképpen, az első rohamnak azok a szerveze­tek esnek áldozatul, amelyeknek nincs erős politikai védelmük. Harmadszor: vannak olyan területek, ahol az igazgatást már csak azért sem nyirbálhatom túlsá­gosan, mert annak mindenfajta nemzetközi­ szab­­vány-kapcsolódásai vannak. Például nincs olyan eu­rópai kormányszervezet, amelyben nincs külön kör­nyezetvédelem és nem jelzik, hogy a női esély­­egyenlőségre valamilyen külön hivatal vigyáz. Ha pedig valamilyen szervezetnek ilyen nemzetközi di­vat- vagy EU-függelmi védettsége nincs, akkor bi­zony más ilyenekkel rendelkezőkkel szemben hat­ványozottan veszélynek van kitéve. Negyedszer: az adott, esetleg egészében való­ban nehézkesen és sok hibával dolgozó államigaz­gatáson belül is vannak kevésbé és inkább haté­kony hivatalok. Feltehetően néhány hagyományos terület, ahol profi tisztviselői kar jött létre, mint a kül­­ügyben vagy az oktatásügyben, e vonatkozásban más hasonló miniszteriális bürokráciákkal szemben jobban produkál. Mások meg, akár azért, mert fris­sen alapítottak, akár azért, mert kevesebb hagyo­mányos hivatalnok dolgozik íróasztalaik mellett, bi­zonyára kevésbé hatékonyak egy ilyen összevetés­ben, és ezért talán könnyebben támadhatók is. Nyil­vánvalóan, ha a négy támadási felület közül egy szervezet kettőben áll vesztésre, akkor még vala­hogy életben marad. Ha háromban, akkor már nem hiszem, hogy onnan megy majd valaki is nyugdíjba, s ha négyben, akkor a közös imán kívül az elsüllye­dő hajó fedélzetén más technikáról aligha lehet szó. A HTMH átalakításáról kétfajtaképpen lehet be­szélni. Az első a hivatalos kormánynyilatkozatok nyelve. Mindenkit megnyugtathatunk, hogy funkciók maradnak, és hogy azok ellátásához a maradék másfél tucat ember biztos, hogy elégnek bizonyul. Ez biztosan így is lesz. És érvelhe­tünk az én fenti tagolt szervezeti ve­szélyzónámra figyelve. És akkor lát­juk, hogy a négy szempontból - az összes jó szándék ellenére - e hiva­tal négyben könnyűnek bizonyult. A néhány hónapja kijelölt új elnök hero­ikusan tette, amit tehetett, de a struk­turális adottságokon ő sem tudott változtatni. Először is, a gyors cse­lekvés programjából következően nem maradhatott idő külső konzultá­cióra a határon túli magyar politikai elitekkel. Őket, gondolom, amúgy sem kérdezték gyakran (ha egyáltalán valaha megkérdezték) arról, hogy mennyire elégedettek technikai szempontból vagy politikailag a hivatallal, amelynek jóindulatától számtalan - esetenként számukra személyesen is fontos részkérdésben - erősen függenek. De ha meg is kérdezték volna őket, épp e függésből követ­kezően túl kockázatos lett volna véleményt monda­ni. És miután a magyar államigazgatás fejében a HTMH magyarországi támogatásokat így vagy úgy szétterítő intézményként volt elkönyvelve, aligha gondolt itt fél percig is bármilyen reformstratéga ar­ra, hogy az így szétosztott összegek fogadóival kon­zultáljon arról, hogy milyen alternatíváik vannak a lé­tező bírálati, támogatási formáknak. Végül is a ma­gyar államigazgatás paternalista, a segélyezettekkel a szociálpolitika sem konzultál arról, hogy milyen formában tudja segélyezni őket. S mert a magyaror­szági politikai közvéleményben (lelkes vagy fanyal­­gó előjelektől függetlenül) szinte egyöntetű az a hit, hogy a HTMH egyfajta nemzeti segélyelosztási há­lózat (tudom, hogy szűkül most össze sok erdélyi ol­vasóm szeme, jogosan), akkor most honnan érvé­nyesülne itt másmilyen logika? Az aszimmetria adott még akkor is, ha funkcionálisan elavult. De a döntés jellegét nem a résztvevők valódi és sokban a tíz­egynéhány évvel ezelőttihez képest kiegyenlített po­tenciálja, hanem a korábbról hátramaradt kapcsolat jellege határozta meg. Másodszor, a lobbisták erejét érdekérvényesítő képességük határozza meg. Jobbak az esélyeik, ha erősen jelen vannak a politikai nyilvánosságnak a központ számára legfontosabb szeleteiben. Ha mé­diájuktól félni kell, ha fizikailag közel vannak, ezért a döntéshozók érzékenyebbjei összehúzhatják magu­kat vádló tekinteteiktől. Következésképpen, ha messze vannak, e tekintetben esélyeik csekélyeb­bek. Végül, tekintettel kell lenni a lobbik mögötti sza­vazó vagy tüntető potenciálra is. Az olvasó kitalál­hatja, a HTMH lobbija az összes felsorolt alpont szerint elégtelen volt. Harmadszor, olyan jelentős apparátust működtető hivatal EU-tagállamban nincsen, amely bármilyen okból kiterjedt támogató és elosztó rendszert mű­ködtetne más tagállamok területén. Más nemzetek­re, persze, nem érvényesek a magyar állam felada­tai és kötelezettségei, ettől még természetesen mű­ködtethetett és működtethetnénk a továbbiakban is állami szervezetet. De ha azt valami okból át akarja rendezni, az ottani tisztviselők nem érvelhetnek az­zal, hogy nem változtathatunk, mert az összes többi tagállam ezt hozzánk hasonló módon teszi. Negyedszer, a hatékonyság. Nekem személyes élményeim a hivatal működéséről nincsenek, de közvetlenül érdekelt romániai vagy vajdasági bará­taimtól tömérdek sztorit hallottam annak lassúságá­ról, esetenként nehezen kiszámíthatóságáról. Ha­sonló történetekkel, persze, bárki találkozott határon túl és innen, akinek dolga volt a magyar államigaz­gatással. A HTMH ezzel együtt is esetleges nehéz­kességét én két szervezeti problémával magyará­zom. Az egyikre mindenki számított. Magyarorszá­gon nem volt az államnak gyakorlata abban, hogy milyen kritériumok alapján, mennyire áttekinthetően és milyen ellenőrzéssel vihet ki korrektül adóforinto­kat az államhatárokon kívülre. S ha valamiben nincs gyakorlat, azt általában ritkán teszik jól. Ez a dolog programozott részének tűnik. A második, és itt még óvatosabb vagyok, a HTMH-apparátus jó részének személyi sorsából, életpályájából következett. A ha­táron túli magyar közösségek támogatása igen spe­ciális helyi ismereteket igényel, olyan kommunikáci­ós feladatokat érint, amelyekre - még az üggyel amúgy érzelmileg is azonosuló - magyarországi tisztviselő csak korlátozottan alkalmas. Következés-

Next