Erdélyi Riport, 2006. január-június (5. évfolyam, 2-26. szám)

2006-06-29 / 26. szám

4] P­edig a tartást nem tanítják sehol. Azazhogy tanítják. Ha akarom, be tudom határolni a helyet könnyedén: a marosvásárhelyi Köteles Sámuel és a Bolyai ut­cát mondanám, összevissza ötszáz mé­ter. Nagy a „koslatás” arrafelé ilyentájt. Nem azért, mert ott a törvényszék vagy a Nagy Imre Galéria, utóbbi környékén különösen nagy pangás van, szundít eleget Judóka képzőművész-teremőr. A hűvös, alig háborgatott képtár útba esik, ha a Szentgyörgyi István Színiakadémia felé vesszük a langyos emelkedőt. A ga­lériánál jobbra él. Ezt csak azért, hátha valaki mégis úgy gondolná... Persze tudjuk, hogyne tudnánk, hiva­talosan nem Szentgyörgyinek nevezzük a színművészeti egyetemet, jó ideje nem, de hát aki a Tutun kávézó veterán tagja még, az tudja, a szokás hatalmá­val élni erős vásárhelyiség. Csak az egyetem fele viseli a legendás színész­király nevét, ebből aztán ki lehet találni, a Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatán magyar nyelvű szí­nészképzés folyik. Ülünk a nyári teraszon, ősz hajú szín­művész egyszer elmondja Szepesi Attila klasszikus verssorát (....a lányok újra hosszú combokat viselnek”), és megle­hetősen röviden, tőmondatokban szól. Annyi csúszik ki a száján: kezdődik a koslatás. Megfejtem, nemsokára tucatostul és nagy lélegzetekkel mennek fel a Köteles Sámuelbe a színi egyetemre felvételiző diákok, köztük tehetségesek és kevésbé, s onnan jönnek lefelé a végzősök, ők a gőzt nagyjából kiengedték magukból. Lesz köztük olyan is, aki túlságosan korán nyitott szerepet. Nem baj, egy kis jogta­nulmány, és elmegy ügyvédnek Pesten. Ez a trend. Szóval, hogy miként fest a lejövök csa­pata, idős színészünk megleli a megjegy­zést: mi nem ilyenek voltunk, az hétszent­ség. Mert Kovács Györggyel szembe kel­lett menni. Mert Lohinszky Loránddal szembe kellett menni. Pont. Mondom: generációk közötti különbség. Színészünk (nem unja a didakticiz­­must): ne vicceljünk, a színésznek úgy kell járnia az utcán, mint a színpadon. A színész az örök és csalhatatlan pap. Ma is, holnap is, holnapután is. Megegyezünk: a tartások lassan archív képekbe mennek át. Archívba megy át a Bolyai utca is. Annyi még kifér művészünkből: Lohin­szky Loránd nyílt órán ad tartásból lec­két. Mindegy, mikor fordul ki a Mester a Köteles Sámuel utcából. Onnan fordult ki hajdanán Molter Károly is, előbb a pipa­füstje csak.­­„Aki látja a város utcáin, érzi, nem akárki az, aki mellett elhalad. Fiatal korától egy­fajta méltóságos öntudat, magabiztosság lengte körül. Tiszteletet ébresztett ember­társaiban. ")* Mert arra a törvényszék, mert pere­lünk, mert minden arasznyi föld vissza­jár, a vidéki nagybácsi sajátosan szórta ki: a miénk csak pár ár lenne, de ki tud­ja, a gróf úr az ügyvédeknek hány ezer aranykoronás holdat emleget. Mondom a nagybácsinak, volt már Lohinszky ron­gyos orosz és lódenes Luka Gorkij Éjjeli menedékhelyében, mire a nagybácsim replikája agyon is csapott: jó szerkezet a gróf úr, nem ütött ki rajta az uráli fogság, mert mintha látta volna valahol... Hát igen, nagy az orosz kínálat, volt ő már Trepljov Csehov Sirályában, Ványa bá­csi is, és tartott elegánsan kávéscsészét Borisz Lavrenyov Leszámolásában. Volt absztrakt arc Borisz Gorbatov Apák ifjú­ságában is, Arbuzov Régimódi komédiá­jában is. („Lohinszkynak láthatatlan arca van: sima, lágy, még ma is majdnem ránctalan, lekerekített vonásokkal. [...] Ez az örök, eszményi színészarc, a maszk alá való, a gyúrható nyersanyag, a már-már absztrakt arc, amire minden LOHINSZKY LORÁND UNITER-DÍJAS ÉRDEMES MŰVÉSZ A Mester nyílt órái építhető, és amiről minden lebontható. Még sincs híján az igazi egyéni jegyek­nek. ”) Le lett a Mester rendesen gróf urazva hát, de megbocsátja nekünk, a színész polgári bőrében is színész, a szerep vég­képp rá lett osztva. Gróf vagy nem gróf, a tiszteletet tán még az üknagyapa hozta Lengyelhonból. Az a tény, hogy az ükapa Bem tábornok ezredével jött Erdélybe, mindenképpen felér egy nemesi levéllel, úgyhogy feltételezem, legendákkal gaz­dag a família történelemkönyve. A Mes­terrel bezárólag. Azt mondta ugyanis e sorok írójának: ő az utolsó Lohinszky. De vajon ő? Mindenesetre boldogok a hatvanasok, a hetvenesek, a nyolcvanasok, mert van kire emlékezniük. A mai nemzedékeknek egy-két név holtbiztosan visszacseng. Lohinszky neve mindenképpen, mondja idős színművészünk a teraszon, aki a Mester tanítványa volt egykor. A világ megy a maga útján, a színház sem tesz mást. Hullámvölgy, hullámhegy mindenfe­lé. Kőműves Nagy Lajos, Szabó Ernő, Borovszky Oszkár, Delly Ferenc és Ko­vács György, Dan Alecsandrescu és Ha­rag György. Ma azt mondanánk, micsoda karrierek. Igen, a Mester azt mondta: a mai nemzedékeknek is lesznek kőműves­­nagyjai. Azt is állította, nem hiszi, hogy megszórták volna DDT-vel a színházi vilá­gi volt az első években? Hát volt Csehov Sirálya, Illyés Gyula Fáklyalángja, Kós Károly Budai Nagy Antalja, Márai Kaland­ja és Székely Színház mindenekelőtt. A hatvanas években jött valamiféle enged­mény, szóba jöhetett Tennessee Williams, Arthur Miller, Dürrenmatt. És a silány da­rabokban is voltak jó szerepek... Meg jött az áporodott időszak persze, amikor nem kellett nagy hangsúlyt adni szónak, mon­datnak, amikor nem kellett lekacsintani a színpadról: érted, apukám, miről beszé­lek? A parancsuralmi rendszerre nagyjá­ból ráment Lohinszky élete, egyébként ez volt valamennyi kortársának sorsa is. Úgy telt el az életük, hogy közben nagy dolgokat mondtak el. Elsősorban Sütő András és Székely János drámáival. Az elmondásoknak, a kimondásoknak voltak nagy művészi korszakai, égtek a máglyán csendesen. Ismerjük Goya rajzait? Ott, ahogy a fej körül vaspánt van és lakat? Kár, de leginkább a közönség sajnálhatja, hogy Lohinszky Loránd érdemes művészt csak egy Székely-drámában láthatta. Egyszer kérdeztem meg, ma már nem tenném (szokványos volt a kérdés, de ma sem lehet megkerülni), mire emlékezne szívesebben vissza, mert főszerepe volt elég. A művész úr azt mondta, nem lehet ilyet kérdezni, mert nem tud csak egyet­­kettő-hármat mondani. Hát a Sirály vagy Goldoni különös története, Sütő András Csillag a máglyánya, mind-mind kedves maradt. Szerette a Lear királyt, bár lebun­­kózta érte a kritika. Lehúzta az előadást, lehúzta Lear királyt, miközben felállva tap­solt a közönség. Tüntetett a kritika véle­ménye ellen. Aztán ott van Albee színmű­ve. Nem félünk a farkastól. Évekig tartotta a színház műsoron. „George az Albee­­darabban Lohinszky egyik legjobb szere­pe" - írta Koltai Tamás az egyik könyvé­ben, a Lohinszky-portréban. A Mircea Cornisteanu rendezte, először 1985-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Aka­démián bemutatott, majd 1994-ben felújí­tott darabban a színész keserű, rezignált férjet alakított, aki belefáradt abba a ke­gyetlen játékba, amelyet hosszú évek óta játszanak Marthával.” Csakugyan felejthe­tetlen alakítást nyújtottak ebben a darab­ban feleségével, Farkas Ibolyával. Boldogok a hatva­nasok, a hetvene­sek, a nyolcva­nasok, mert van kire emlé­kezniük gót és előbb-utóbb be­lepusztul mindenki. Most egy ilyen kor­szak van, vitatott, hogy mi a jó és mi a rossz. Egy francia megírta a bolond évek színházát, a teátrum szétrobbanását, ami a mai napig érvényes. Megegyezünk abban megint: nem kell min­dent szívre venni. Legalábbis nem na­gyon. erdélyi riport ■ 2D06. juniüs 29. Filmszerepeiről a lapokban kevesebb szó esik. 1956 őszén megcsinálták Sütő And­rás Félrejáró Salamon című novellájából az O mica intimplare című produkciót, az­tán hosszú, néma csend. A Nincs idő cí­mű filmben övé a főszerep. Magyarorszá­gon tizenhat filmben kapott szerepet, azt mondta a Mester, voltak jók és kevésbé jó alkotások. Simó Sándor filmje, az Apám néhány boldog éve közönségsiker volt, az bizonyos, de Palásthy Retúrját is kedve­zően fogadta a publikum. Volt akkor is a határon túliakért némi aggódás, meg­mondták a rendezőknek, ne nagyon szi­vattyúzzák át a jó erdélyi színészeket, mert megsínyli azt a honi magyar színját­szás... Hogy a fenébe ne sínylené. Legyünk igazságosak, Lohinszky élet­művét a publikum és a szakma dicséri, van Polgári tiszti keresztje, Magyar Művé­szeti Díja is, de állítólag az Érdemes Mű­vész címnek örült a legjobban. Utóbbira nem a párttagsággal szolgált rá, megkí­nálták avval is, de nem, az istennek sem nyúlt a könyv után. Meg aztán a pártjel­vény nem állt volna jól a Mester zakójá­nak hajtókáján. Van EMKE-díja, és ami a szakma elsöprő elismerését illeti, 2000 ta­vaszán UNITER-életműdíjban részesült. A színház nem szerelem kérdése, mondta ezt is alulírott magnószalagjára, a színházban sok ütközőpont adódik. A szí­nészek egy kicsit másabbak a hétköznapi embereknél, idegrendszerük eléggé kihe­gyezett. Azzal dolgoznak, másként reagál­ják le a dolgokat. Szóval ütközés mindig volt és mindig lesz, mondta. No de elfutott az idő. Csakhogy a sar­kon annyi minden összejön. És egyszer csak onnan a művész úr kifordul, megy hátra tett kézzel a Bolyai utcán lefelé. Lokopi Imre *A dőlt betűs idézeteket Máthé Éva Lohinszky Loránd-interjúkötetéből vettük.

Next