Erdélyi Riport, 2006. január-június (5. évfolyam, 2-26. szám)
2006-06-29 / 26. szám
4] Pedig a tartást nem tanítják sehol. Azazhogy tanítják. Ha akarom, be tudom határolni a helyet könnyedén: a marosvásárhelyi Köteles Sámuel és a Bolyai utcát mondanám, összevissza ötszáz méter. Nagy a „koslatás” arrafelé ilyentájt. Nem azért, mert ott a törvényszék vagy a Nagy Imre Galéria, utóbbi környékén különösen nagy pangás van, szundít eleget Judóka képzőművész-teremőr. A hűvös, alig háborgatott képtár útba esik, ha a Szentgyörgyi István Színiakadémia felé vesszük a langyos emelkedőt. A galériánál jobbra él. Ezt csak azért, hátha valaki mégis úgy gondolná... Persze tudjuk, hogyne tudnánk, hivatalosan nem Szentgyörgyinek nevezzük a színművészeti egyetemet, jó ideje nem, de hát aki a Tutun kávézó veterán tagja még, az tudja, a szokás hatalmával élni erős vásárhelyiség. Csak az egyetem fele viseli a legendás színészkirály nevét, ebből aztán ki lehet találni, a Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatán magyar nyelvű színészképzés folyik. Ülünk a nyári teraszon, ősz hajú színművész egyszer elmondja Szepesi Attila klasszikus verssorát (....a lányok újra hosszú combokat viselnek”), és meglehetősen röviden, tőmondatokban szól. Annyi csúszik ki a száján: kezdődik a koslatás. Megfejtem, nemsokára tucatostul és nagy lélegzetekkel mennek fel a Köteles Sámuelbe a színi egyetemre felvételiző diákok, köztük tehetségesek és kevésbé, s onnan jönnek lefelé a végzősök, ők a gőzt nagyjából kiengedték magukból. Lesz köztük olyan is, aki túlságosan korán nyitott szerepet. Nem baj, egy kis jogtanulmány, és elmegy ügyvédnek Pesten. Ez a trend. Szóval, hogy miként fest a lejövök csapata, idős színészünk megleli a megjegyzést: mi nem ilyenek voltunk, az hétszentség. Mert Kovács Györggyel szembe kellett menni. Mert Lohinszky Loránddal szembe kellett menni. Pont. Mondom: generációk közötti különbség. Színészünk (nem unja a didakticizmust): ne vicceljünk, a színésznek úgy kell járnia az utcán, mint a színpadon. A színész az örök és csalhatatlan pap. Ma is, holnap is, holnapután is. Megegyezünk: a tartások lassan archív képekbe mennek át. Archívba megy át a Bolyai utca is. Annyi még kifér művészünkből: Lohinszky Loránd nyílt órán ad tartásból leckét. Mindegy, mikor fordul ki a Mester a Köteles Sámuel utcából. Onnan fordult ki hajdanán Molter Károly is, előbb a pipafüstje csak.„Aki látja a város utcáin, érzi, nem akárki az, aki mellett elhalad. Fiatal korától egyfajta méltóságos öntudat, magabiztosság lengte körül. Tiszteletet ébresztett embertársaiban. ")* Mert arra a törvényszék, mert perelünk, mert minden arasznyi föld visszajár, a vidéki nagybácsi sajátosan szórta ki: a miénk csak pár ár lenne, de ki tudja, a gróf úr az ügyvédeknek hány ezer aranykoronás holdat emleget. Mondom a nagybácsinak, volt már Lohinszky rongyos orosz és lódenes Luka Gorkij Éjjeli menedékhelyében, mire a nagybácsim replikája agyon is csapott: jó szerkezet a gróf úr, nem ütött ki rajta az uráli fogság, mert mintha látta volna valahol... Hát igen, nagy az orosz kínálat, volt ő már Trepljov Csehov Sirályában, Ványa bácsi is, és tartott elegánsan kávéscsészét Borisz Lavrenyov Leszámolásában. Volt absztrakt arc Borisz Gorbatov Apák ifjúságában is, Arbuzov Régimódi komédiájában is. („Lohinszkynak láthatatlan arca van: sima, lágy, még ma is majdnem ránctalan, lekerekített vonásokkal. [...] Ez az örök, eszményi színészarc, a maszk alá való, a gyúrható nyersanyag, a már-már absztrakt arc, amire minden LOHINSZKY LORÁND UNITER-DÍJAS ÉRDEMES MŰVÉSZ A Mester nyílt órái építhető, és amiről minden lebontható. Még sincs híján az igazi egyéni jegyeknek. ”) Le lett a Mester rendesen gróf urazva hát, de megbocsátja nekünk, a színész polgári bőrében is színész, a szerep végképp rá lett osztva. Gróf vagy nem gróf, a tiszteletet tán még az üknagyapa hozta Lengyelhonból. Az a tény, hogy az ükapa Bem tábornok ezredével jött Erdélybe, mindenképpen felér egy nemesi levéllel, úgyhogy feltételezem, legendákkal gazdag a família történelemkönyve. A Mesterrel bezárólag. Azt mondta ugyanis e sorok írójának: ő az utolsó Lohinszky. De vajon ő? Mindenesetre boldogok a hatvanasok, a hetvenesek, a nyolcvanasok, mert van kire emlékezniük. A mai nemzedékeknek egy-két név holtbiztosan visszacseng. Lohinszky neve mindenképpen, mondja idős színművészünk a teraszon, aki a Mester tanítványa volt egykor. A világ megy a maga útján, a színház sem tesz mást. Hullámvölgy, hullámhegy mindenfelé. Kőműves Nagy Lajos, Szabó Ernő, Borovszky Oszkár, Delly Ferenc és Kovács György, Dan Alecsandrescu és Harag György. Ma azt mondanánk, micsoda karrierek. Igen, a Mester azt mondta: a mai nemzedékeknek is lesznek kőművesnagyjai. Azt is állította, nem hiszi, hogy megszórták volna DDT-vel a színházi világi volt az első években? Hát volt Csehov Sirálya, Illyés Gyula Fáklyalángja, Kós Károly Budai Nagy Antalja, Márai Kalandja és Székely Színház mindenekelőtt. A hatvanas években jött valamiféle engedmény, szóba jöhetett Tennessee Williams, Arthur Miller, Dürrenmatt. És a silány darabokban is voltak jó szerepek... Meg jött az áporodott időszak persze, amikor nem kellett nagy hangsúlyt adni szónak, mondatnak, amikor nem kellett lekacsintani a színpadról: érted, apukám, miről beszélek? A parancsuralmi rendszerre nagyjából ráment Lohinszky élete, egyébként ez volt valamennyi kortársának sorsa is. Úgy telt el az életük, hogy közben nagy dolgokat mondtak el. Elsősorban Sütő András és Székely János drámáival. Az elmondásoknak, a kimondásoknak voltak nagy művészi korszakai, égtek a máglyán csendesen. Ismerjük Goya rajzait? Ott, ahogy a fej körül vaspánt van és lakat? Kár, de leginkább a közönség sajnálhatja, hogy Lohinszky Loránd érdemes művészt csak egy Székely-drámában láthatta. Egyszer kérdeztem meg, ma már nem tenném (szokványos volt a kérdés, de ma sem lehet megkerülni), mire emlékezne szívesebben vissza, mert főszerepe volt elég. A művész úr azt mondta, nem lehet ilyet kérdezni, mert nem tud csak egyetkettő-hármat mondani. Hát a Sirály vagy Goldoni különös története, Sütő András Csillag a máglyánya, mind-mind kedves maradt. Szerette a Lear királyt, bár lebunkózta érte a kritika. Lehúzta az előadást, lehúzta Lear királyt, miközben felállva tapsolt a közönség. Tüntetett a kritika véleménye ellen. Aztán ott van Albee színműve. Nem félünk a farkastól. Évekig tartotta a színház műsoron. „George az Albeedarabban Lohinszky egyik legjobb szerepe" - írta Koltai Tamás az egyik könyvében, a Lohinszky-portréban. A Mircea Cornisteanu rendezte, először 1985-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián bemutatott, majd 1994-ben felújított darabban a színész keserű, rezignált férjet alakított, aki belefáradt abba a kegyetlen játékba, amelyet hosszú évek óta játszanak Marthával.” Csakugyan felejthetetlen alakítást nyújtottak ebben a darabban feleségével, Farkas Ibolyával. Boldogok a hatvanasok, a hetvenesek, a nyolcvanasok, mert van kire emlékezniük gót és előbb-utóbb belepusztul mindenki. Most egy ilyen korszak van, vitatott, hogy mi a jó és mi a rossz. Egy francia megírta a bolond évek színházát, a teátrum szétrobbanását, ami a mai napig érvényes. Megegyezünk abban megint: nem kell mindent szívre venni. Legalábbis nem nagyon. erdélyi riport ■ 2D06. juniüs 29. Filmszerepeiről a lapokban kevesebb szó esik. 1956 őszén megcsinálták Sütő András Félrejáró Salamon című novellájából az O mica intimplare című produkciót, aztán hosszú, néma csend. A Nincs idő című filmben övé a főszerep. Magyarországon tizenhat filmben kapott szerepet, azt mondta a Mester, voltak jók és kevésbé jó alkotások. Simó Sándor filmje, az Apám néhány boldog éve közönségsiker volt, az bizonyos, de Palásthy Retúrját is kedvezően fogadta a publikum. Volt akkor is a határon túliakért némi aggódás, megmondták a rendezőknek, ne nagyon szivattyúzzák át a jó erdélyi színészeket, mert megsínyli azt a honi magyar színjátszás... Hogy a fenébe ne sínylené. Legyünk igazságosak, Lohinszky életművét a publikum és a szakma dicséri, van Polgári tiszti keresztje, Magyar Művészeti Díja is, de állítólag az Érdemes Művész címnek örült a legjobban. Utóbbira nem a párttagsággal szolgált rá, megkínálták avval is, de nem, az istennek sem nyúlt a könyv után. Meg aztán a pártjelvény nem állt volna jól a Mester zakójának hajtókáján. Van EMKE-díja, és ami a szakma elsöprő elismerését illeti, 2000 tavaszán UNITER-életműdíjban részesült. A színház nem szerelem kérdése, mondta ezt is alulírott magnószalagjára, a színházban sok ütközőpont adódik. A színészek egy kicsit másabbak a hétköznapi embereknél, idegrendszerük eléggé kihegyezett. Azzal dolgoznak, másként reagálják le a dolgokat. Szóval ütközés mindig volt és mindig lesz, mondta. No de elfutott az idő. Csakhogy a sarkon annyi minden összejön. És egyszer csak onnan a művész úr kifordul, megy hátra tett kézzel a Bolyai utcán lefelé. Lokopi Imre *A dőlt betűs idézeteket Máthé Éva Lohinszky Loránd-interjúkötetéből vettük.