Erdélyi Riport, 2006. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
2006-07-06 / 27. szám
erdélyi riport ■ 2006. JÚLIUS 6. EGYFELŐL ÉS MÁSFELŐL Se vele, se nélküle Szlovák kormány magyarok nélkül. Olvasom Kiss Tibor kommentárját a szlovákiai választások utáni helyzetről, okos megállapításait a szomszéd országban az európai uniós tagság ellenére nem lanyhuló magyarellenességről. Mint ismeretes, a pozsonyi koalícióból eddigi legjobb választási eredményük ellenére kihagyták a magyarokat, sőt, Robert Fico (ejtsd Fico) győztes pártja szélsőséges nacionalista alakulatokkal, Vladimír Meciarral és Ján Slotával kötött szövetséget. És még csak nem is a kényszer hatására, hiszen több más kombináció is elképzelhető lett volna. Ismét bebizonyosodott, hogy az idegengyűlöletnek és a szélsőséges nacionalizmusnak nincs ideológiai előjele, illetve van, de a neofasiszta és a nemzeti kommunista nacionalizmus közötti különbségek számunkra lényegtelenek. Kevésbé érdekes, hogy Fico kormányprogramjának eleve elveszi a hitelét a „mélyszlovák” retorika, demagógia, és „a soron következő pozsonyi történések egy populista kormány handabandázásaként lesznek leírhatók". Ez a pozsonyi kormány dolga - no meg Európáé, amelynek a legutóbbi lengyel kormányváltás is alaposan feladta a leckét a populista erők felülkerekedésével, s előfordulhat, hogy ilyen fordulattal más (leendő) tagállamokban is szembe kell nézni. Az érdekes az, amit Kiss Tibor a következőképpen fogalmaz meg: „E pillanatban a magyar külpolitika láthatóan nincs igazán felkészülve Slotákra és Meciarokra - pontosabban lassan már éppen kezdte elfelejteni a korábbi konfliktusos periódusokat bizonyos szomszédokkal. A tapasztalatok felelevenítése időszerűnek látszik.” Valóban időszerű a felkészülés, akár úgy is, hogy a Slotákat és Meciarokat behelyettesítik Becalikkal és Vadimokkal. Közel a vébé végéhez. A labdarúgó-világbajnokság továbbra is szinte tökéletes. Volt egy kis összetűzés a német-argentin meccs után, ugyanúgy a portugál-angol után, de a szervezők azzal is flottul megbirkóztak. Az elnemzetköziesedett futballban egyre gyakoribb, hogy egy-egy nagy klubcsapatnak a győztes és a vesztes nemzeti válogatottban is vannak játékosai, s a mérkőzés után előbbiek vigasztalják az utóbbiakat. Ha nem éppen verekednek vagy másképp - például a bírónál -tartanak be egymásnak, és akkor örök harag. Mint ahogyan történt Wayne Rooney kiállításakor a portugálok ellen Cristiano Ronaldo hathatós hozzájárulásával. Ha hozzávesszük, hogy Bölöni László egykori portugál tanítványa az utolsó tizenegyest is berúgta az angolok ellen, nem valószínű, hogy a csatár visszatér(het) Manchesterbe. Másfelől itt van a futball másik - futballal és mégsem a világbajnoksággal összefüggő - szenzációja: a nemzetközi szövetség, a FIFA felfüggesztette Görögország részvételét a soron következő, 2008-as Európa-bajnokságon, mivel a kormány „állandóan beavatkozott a hazai bajnokság menetébe”. A példás döntés kiterjed a klubcsapatokra is, amelyek nem indulhatnak az Európa-kupákban. Állítólag hasonló döntés várható az olasz bajnokság bundabotrányai után, előfordulhat, hogy ősztől a Juventus, a Milan, a Lazio vagy a Fiorentina csak a másodosztályban játszhat. (Egyikük-másikuk akár két évig is, hisz nem mind juthatnak vissza az első év után a Serie A-ba.) A németországi vébé szakmai és erkölcsi hátszelével a FIFA történelmi csodákat tehet e nagyszerű sport megújulása-tökéletesedése érdekében. Amúgy örülök, hogy buzdításomnak volt hatása, és már az elődöntők előtt biztossá vált, hogy európai csapat nyeri a kupát. A kedves olvasó e sorok megjelenésekor már tudja, ki jutott a döntőbe. Én csak azt tudom, bármilyen kombináció bármilyen győztest eredményezhet. Az olaszok látszanak a legerősebbnek, de a módszeres és atletikus németek hazai pályán játszanak, és biztos, hogy a bírók nem fognak ellenük fújni. A franciák tapasztaltabbak, de technikásak a portugálok is, és utóbbiaknak szinte elég döntetlenre játszani, a kapusuk utána úgyis kivédi a büntetőket. De hiszen nem is csak az első négy, hanem az első nyolc közül is szinte bármelyik csapat megnyerhette volna ezt a világbajnokságot. Az idegengyűlöletnek és a szélsőséges nacionalizmusnak nincs ideológiai előjele katonadolog. Az iraki csapatkivonás körüli botrány csillapodóban mindenki egyetért abban, hogy a „dologról” beszélni kell, alaposan körül kell járni stb., ha nem vigyázunk, különbizottságok is alakulnak majd, de a repedések a két párt (demokrata/liberális) és a két ember (államelnök/kormányfő) között tovább mélyültek szakadékká. Ha nem lenne a rendkívül komolyan veendő alapkérdés, a kivonulás, azt gondolhatnánk, az egész a régi harc újabb csatája. Némely magyarázó nem is lát sokkal többet benne. Tagadhatatlan, hogy a liberálisokat politikai, mondhatni választási szempontok is vezették a kérdés napirendre tűzésével, először történik meg, hogy píárban lekörözik az elnököt, deffenzív helyzetbe hozzák azzal, hogy ők „tematizálnak”. Másfelől azonban a kivonulás kérdése nagyon is fontos geostratégiai probléma, kezdettől - egészen pontosan a bevonulástól - fogva. Emlékszem, a 2004-es választási kampány egyik utolsó tévévitáján Adrian Nastase, az akkor esélyesebbnek tűnő államfőjelölt kérdésre válaszolva kijelentette, fokozatosan visszahívná Irakból a román csapatokat. Lehet, hogy akkor vesztette el a választásokat, mivel az amerikaiak,, ejtették”. Persze az is lehet, hogy ez már korábban megtörtént, és Nastase ennek tudatában tette merész kijelentését. Mindenképpen nyilvánvaló, hogy a román csapatok külföldi jelenléte nem volt másodlagos abban a végkifejletben, hogy Traian Basescu lett Románia elnöke. És az is nyilvánvaló, hogy Basescu, ha akarna, sem tudna mást mondani ezzel kapcsolatban, mint amit mond, íme, a belső drámája. Ezért történhet meg az, hogy az egyik héten együtt sír az idegen harctéren elesett román katona gyermekével, a következő héten pedig férfiasan azt mondja, katonáink hivatásosok, önként és jól megfizetve mentek a harctérre. Azt hiszem, hosszú távon a kivonulás elkerülhetetlen, s minthogy a közvélemény nagy része is így vélekedik, a liberálisok gesztusának meglesz mind kül-, mind belpolitikai hozadéka. Utána erősebb pozícióból ők döntik el, kivel állnak össze. Vagy lehet, hogy úgy kell fogalmazni, kivel nem állnak össze. Csatlakoztatás. Elme legyen a talpán, amelyik ki tudná találni, mi volt államelnökünk fejében, amikor kijelentette, hogy Romániának a Moldvai Köztársasággal együtt kellene az EU-hoz csatlakoznia. Elsősorban, ha az ember valahova belép, csatlakozik, arról előre értesíti a házigazdát is; feltételezem, elszánt unionistánk nem úgy gondolta, hogy miként egy kis kocsmai kiruccanás után, „felugrunk” még valamelyik barátunkhoz, hátha van egy kis benyakalnivalója. Egy ilyen érkezésről az EU-nak is szólni kellene, hogy nem egyedül, illetve nem csak Bulgáriával jövünk, hanem velünk van még egy távoli-közeli (szegény) rokon is, fogadnák már be őt is. Persze úgysem fogadhatnák be, mert enyhén szólva nem szalonképes. Az Unió sokat ad a kommunikációra, a Moldvai Köztársaságban pedig még a vasúti sínek sem kompatibilisek, közismert, hogy a szovjet időkből visszamaradt nyomtáv nagyobb az európainál. És akkor a többi kritériumról, az acquis communautaire-ről nem is beszéltünk. Szinte hallom Barroso enyhén dorgáló-csitító hangját: „Nem, Traian, majd legközelebb!” A sors iróniája - illetve nem is irónia, és nem is a sorsé -, hogy Voroninék köszönik szépen, nem kérnek a közös csatlakozásból. Mint ahogy viszszautasítják az „egy nemzet, két ország” basescui tézisét is. Talán azért, mert tudják, hogy a bizarr javaslatnak semmi esélye sincs. Az Európai Unió határa még sokáig a két ország (és a két nép) között fog húzódni. A hét mondása: „Senkit sem érdekel, hogyan jutottál egy hibás következtetésre.” Bisanne de Soleil Ágoston Hugó Fico, a kormányfőjelölt. Meciar magyarok helyett „A miniparlamentből immár csak a mini volt igaz" Ajtónyitás, félidőben A helyzet igen jó, tehát megérett a változásokra - ekképpen értékelhetjük a romániai magyarság miniparlamentjeként emlegetett Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi ülését. A mérlegkészítő szándékot erősítheti, hogy az önkormányzati ciklusnak éppen félidejénél járunk (szünetben a fociban is szokás cserélni), miközben heti rendszerességgel robbannak ki s enyésznek el újabb és újabb kormányválságok, és az előrehozott választások rémképe már meg sem közelíti ingerküszöbünket. Szóval a kormányzás megyeget, a koalíciós partnerek meghitt belső csatározásai mellett az RMDSZ valóban olyan képet mutat, s feltehetően olyan is, mint akinek ötletei vannak, és ezeket hajlandó és képes is végigcsinálni. Integrációs ügyekben is ránk lehet bízni a kamra kulcsát, s igazán sok panasz a választott önkormányzati vezetőkre sem lehet. Úgy tűnik viszont, hogy utóbbiak meglehetően magukra hagyatottak, hiszen a Szövetség önkormányzati testületét épp a minap érte bírálat, egyáltalán a belső szervezeti működést mintha lebénította volna a kormányzati, önkormányzati munka, egyes testületek kiürültek, újabban több helyen a helyi szervezeteket másod-, harmadállásban irányítják. Ami viszont már jó ideje látványosan megmutatkozott, s végre a múlt szombaton Marosvásárhelyen nem csak folyosói beszélgetésen kapott hangot, az az SZKT fokozatos súlytalanná, formálissá válása. A miniparlamentből immár csak a mini volt igaz, hiszen igen csekély szerepe maradt annak a testületnek, mely elvben két kongresszus között a fontos döntések meghozatalára volt hivatott. Riporterek rémálma volt tudósítani a semmiről. A szervezet működésének felélénkítésére tett javaslatok egyikét - új, belső ellenzék létrehozását - első hallásra a jó humorú SZKT- elnök tréfájának véltem, ám kiderült, a paletta ilyen formában történő újraszínesítését Frunda szenátor komolyan gondolta. Kérdés, mennyire nyílik ki az RMDSZ ajtaja, s ki az, aki a mostani alternatívát jelentő árnyékszervezetekből visszatérve, úgynevezett belső ellenzéki frakciókat alkotva vállalkozna a vitagerjesztői szerep betöltésére. Minderre legkorábban a kongresszus után kerülhet sor, hiszen az SZKT-tagsághoz a helyi, területi szervezeteken át vezet az út, s nem biztos, hogy ezek tárt karokkal fogadnák a Szövetségbe visszatérő ellenfeleket. Hacsak a demokratizmus jegyében nem vezetnek be valamiféle kötelező húszszázalékos ellenzéki kvótát. Mindenesetre nem árt előre gondolkodni a szervezet személyi és szerkezeti frissítésén, hiszen a pozsonyi példa is azt mutata, hogy a Magyar Koalíció Pártjához hasonlóan az RMDSZ is kerülhet olyan helyzetbe, amelyben egy kevésbé kisebbségbarát koalíció vezette hatalommal szemben kell ízlelni az ellenzékiség kenyerét. A kormányzati pozíciók elvesztése nyilván sokakat érzékenyen érinthet, leszűkítve a mozgásterünket is, igaz, a szolidaritást növelheti, csitítva a belmagyar ellentéteket. Mindezt könnyebb szívvel élnénk meg európai ppolgárokként, bár ugyancsak a szlovákiai történések figyelmeztetnek arra: az uniós tagság nem jelent garanciát kisebbségbarát kormányzat létrejöttére. Kelet-Közép-Európa még nem Skandinávia. Szücs László