Erdélyi Riport, 2006. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

2006-07-06 / 27. szám

erdélyi riport ■ 2006. JÚLIUS 6. EGYFELŐL ÉS MÁSFELŐL Se vele, se nélküle Szlovák kormány magyarok nélkül. Olvasom Kiss Tibor kommentárját a szlovákiai vá­lasztások utáni helyzetről, okos megállapításait a szomszéd or­szágban az európai uniós tagság ellenére nem lanyhuló magyarel­­lenességről. Mint ismeretes, a pozsonyi koalícióból eddigi leg­jobb választási eredményük elle­nére kihagyták a magyarokat, sőt, Robert Fico (ejtsd Fico) győztes pártja szélsőséges nacionalista ala­kulatokkal, Vladimír Meciarral és Ján Slotával kötött szövetséget. És még csak nem is a kényszer hatására, hiszen több más kombi­náció is elképzelhető lett volna. Ismét bebizo­nyosodott, hogy az idegengyűlöletnek és a szélsőséges nacionalizmusnak nincs ideoló­giai előjele, illetve van, de a neofasiszta és a nemzeti kommunista nacionalizmus közötti különbségek számunkra lényegtelenek. Ke­vésbé érdekes, hogy Fico kormányprogram­jának eleve elveszi a hitelét a „mélyszlovák” retorika, demagógia, és „a soron következő pozsonyi történések egy populista kormány handabandázásaként lesznek leírhatók". Ez a pozsonyi kormány dolga - no meg Európáé, amelynek a legutóbbi lengyel kormányváltás is alaposan feladta a leckét a populista erők felülkerekedésével, s előfordulhat, hogy ilyen fordulattal más (leendő) tagállamokban is szembe kell nézni. Az érdekes az, amit Kiss Tibor a következőképpen fogalmaz meg: „E pillanatban a magyar külpolitika láthatóan nincs igazán felkészülve Slotákra és Mecia­­rokra - pontosabban lassan már éppen kezd­te elfelejteni a korábbi konfliktusos perióduso­kat bizonyos szomszédokkal. A tapasztalatok felelevenítése időszerűnek látszik.” Valóban időszerű a felkészülés, akár úgy is, hogy a Slotákat és Meciarokat behelyettesítik Beca­­likkal és Vadimokkal. Közel a vébé végéhez. A labdarúgó-világ­bajnokság továbbra is szinte tökéletes. Volt egy kis összetűzés a német-argentin meccs után, ugyanúgy a portugál-angol után, de a szervezők azzal is flottul megbirkóztak. Az elnemzetköziesedett futballban egyre gyako­ribb, hogy egy-egy nagy klubcsapatnak a győztes és a vesztes nemzeti válogatottban is vannak játékosai, s a mérkőzés után előbbiek vigasztalják az utóbbiakat. Ha nem éppen ve­rekednek vagy másképp - például a bírónál -tartanak be egymásnak, és ak­kor örök harag. Mint ahogyan történt Wayne Rooney kiállítása­kor a portugálok ellen Cristiano Ronaldo hathatós hozzájárulá­sával. Ha hozzávesszük, hogy Bölöni László egykori portugál tanítványa az utolsó tizenegyest is berúgta az angolok ellen, nem valószínű, hogy a csatár vissza­­tér(het) Manchesterbe. Másfelől itt van a futball másik - futballal és mégsem a világbajnoksággal összefüggő - szenzációja: a nemzetközi szö­vetség, a FIFA felfüggesztette Görögország részvételét a soron következő, 2008-as Euró­­pa-bajnokságon, mivel a kormány „állandóan beavatkozott a hazai bajnokság menetébe”. A példás döntés kiterjed a klubcsapatokra is, amelyek nem indulhatnak az Európa-kupák­ban. Állítólag hasonló döntés várható az olasz bajnokság bundabotrányai után, előfor­dulhat, hogy ősztől a Juventus, a Milan, a Lazio vagy a Fiorentina csak a másodosztály­ban játszhat. (Egyikük-másikuk akár két évig is, hisz nem mind juthatnak vissza az első év után a Serie A-ba.) A németországi vébé szakmai és erkölcsi hátszelével a FIFA törté­nelmi csodákat tehet e nagyszerű sport megúju­­lása-tökéletesedése ér­dekében. Amúgy örülök, hogy buzdításomnak volt hatá­sa, és már az elődöntők előtt biztossá vált, hogy európai csapat nyeri a kupát. A kedves olvasó e sorok megjelenésekor már tudja, ki jutott a dön­tőbe. Én csak azt tudom, bármilyen kombináció bármilyen győztest ered­ményezhet. Az olaszok látszanak a legerősebb­nek, de a módszeres és atletikus németek hazai pályán játszanak, és biztos, hogy a bírók nem fognak ellenük fújni. A franciák tapasztaltab­bak, de technikásak a portugálok is, és utób­biaknak szinte elég döntetlenre játszani, a ka­pusuk utána úgyis kivédi a büntetőket. De hi­szen nem is csak az első négy, hanem az el­ső nyolc közül is szinte bármelyik csapat megnyerhette volna ezt a világbajnokságot. Az ide­gengyű­löletnek és a szél­sőséges naciona­lizmus­nak nincs ideológiai előjele katonadolog. Az iraki csapatkivonás körüli botrány csillapodóban­­ minden­ki egyetért abban, hogy a „dologról” be­szélni kell, alaposan körül kell járni stb., ha nem vigyázunk, különbizottságok is alakulnak majd­­, de a repedések a két párt (demokrata/liberális) és a két em­ber (államelnök/kormányfő) között to­vább mélyültek­ szakadékká. Ha nem lenne a rendkívül komolyan veendő alapkérdés, a kivonulás, azt gondolhat­nánk, az egész a régi harc újabb csatá­ja. Némely magyarázó nem is lát sok­kal többet benne. Tagadhatatlan, hogy a liberálisokat politikai, mondhatni vá­lasztási szempontok is vezették a kér­dés napirendre tűzésével, először tör­ténik meg, hogy píárban lekörözik az elnököt, deffenzív helyzetbe hozzák azzal, hogy ők „tematizálnak”. Másfelől azonban a kivonulás kér­dése nagyon is fontos geostratégiai problé­ma, kezdettől - egészen pontosan a bevonu­lástól - fogva. Emlékszem, a 2004-es válasz­tási kampány egyik utolsó tévévitáján Adrian Nastase, az akkor esélyesebbnek tűnő állam­főjelölt kérdésre válaszolva kijelentette, foko­zatosan visszahívná Irakból a román csapa­tokat. Lehet, hogy akkor vesztette el a válasz­tásokat, mivel az amerikaiak,, ejtették”. Per­sze az is lehet, hogy ez már korábban meg­történt, és Nastase ennek tudatában tette me­rész kijelentését. Mindenképpen nyilvánvaló, hogy a román csapatok külföldi jelenléte nem volt másodlagos abban a végkifejletben, hogy Traian Basescu lett Románia elnöke. És az is nyilvánvaló, hogy Basescu, ha akarna, sem tudna mást mondani ezzel kapcsolatban, mint amit mond, íme, a belső drámája. Ezért tör­ténhet meg az, hogy az egyik héten együtt sír az idegen harctéren elesett román katona gyermekével, a következő héten pedig férfia­san azt mondja, katonáink hivatásosok, ön­ként és jól megfizetve mentek a harctérre. Azt hiszem, hosszú távon a kivonulás elke­rülhetetlen, s minthogy a közvélemény nagy része is így vélekedik, a liberálisok gesztusá­nak meglesz mind kül-, mind belpolitikai ho­­zadéka. Utána erősebb pozícióból ők döntik el, kivel állnak össze. Vagy lehet, hogy úgy kell fogalmazni, kivel nem állnak össze. Csatlakoztatás. Elme legyen a talpán, amelyik ki tudná találni, mi volt államelnökünk fejében, amikor kijelentette, hogy Romániá­nak a Moldvai Köztársasággal együtt kellene az EU-hoz csatlakoznia. Elsősorban, ha az ember valahova belép, csatlakozik, arról elő­re értesíti a házigazdát is; feltételezem, el­szánt unionistánk nem úgy gondolta, hogy mi­ként egy kis kocsmai kiruccanás után, „felug­runk” még valamelyik barátunkhoz, hátha van egy kis benyakalnivalója. Egy ilyen érkezésről az EU-nak is szólni kellene, hogy nem egye­dül, illetve nem csak Bulgáriával jövünk, ha­nem velünk van még egy távoli-közeli (sze­gény) rokon is, fogadnák már be őt is. Persze úgysem fogadhatnák be, mert enyhén szólva nem szalonképes. Az Unió sokat ad a kom­munikációra, a Moldvai Köztársaságban pe­dig még a vasúti sínek sem kompatibilisek, közismert, hogy a szovjet időkből visszama­radt nyomtáv nagyobb az európainál. És ak­kor a többi kritériumról, az acquis communau­­taire-ről nem is beszéltünk. Szinte hallom Barroso enyhén dorgáló-csitító hangját: „Nem, Traian, majd legközelebb!” A sors iró­niája - illetve nem is irónia, és nem is a sorsé -, hogy Voroninék köszönik szépen, nem kér­nek a közös csatlakozásból. Mint ahogy visz­­szautasítják az „egy nemzet, két ország” basescui tézisét is. Talán azért, mert tudják, hogy a bizarr javaslatnak semmi esélye sincs. Az Európai Unió határa még sokáig a két or­szág (és a két nép) között fog húzódni. A hét mondása: „Senkit sem érdekel, ho­gyan jutottál egy hibás következtetésre.” Bisanne de Soleil Ágoston Hugó Fico, a kormányfőjelölt. Meciar magyarok helyett „A miniparlamentből immár csak a mini volt igaz" Ajtónyitás, félidőben A helyzet igen jó, tehát megérett a változásokra - ekképpen értékel­hetjük a romániai magyarság mini­­parlamentjeként emlegetett Szövet­ségi Képviselők Tanácsának hét­végi ülését. A mérlegkészítő szán­dékot erősítheti, hogy az önkor­mányzati ciklusnak éppen félidejé­nél járunk (szünetben a fociban is szokás cserélni), miközben heti rendszerességgel robbannak ki s enyésznek el újabb és újabb kor­mányválságok, és az előrehozott választások rémképe már meg sem közelíti ingerküszöbünket. Szóval a kormányzás megyeget, a koalíciós partnerek meghitt belső csatározásai mellett az RMDSZ valóban olyan képet mutat, s felte­hetően olyan is, mint akinek ötletei vannak, és ezeket hajlandó és ké­pes is végigcsinálni. Integrációs ügyekben is ránk lehet bízni a kamra kulcsát, s igazán sok pa­nasz a választott önkormányzati vezetőkre sem lehet. Úgy tűnik vi­szont, hogy utóbbiak meglehetően magukra hagyatottak, hiszen a Szövetség önkormányzati testüle­tét épp a minap érte bírálat, egyál­talán a belső szervezeti működést mintha lebénította volna a kor­mányzati, önkormányzati munka, egyes testületek kiürültek, újabban több helyen a helyi szervezeteket másod-, harmadállásban irányítják. Ami viszont már jó ideje látvá­nyosan megmutatkozott, s végre a múlt szombaton Marosvásárhelyen nem csak folyosói beszélgetésen kapott hangot, az az SZKT fokoza­tos súlytalanná, formálissá válása. A miniparlamentből immár csak a mini volt igaz, hiszen igen csekély szerepe maradt annak a testület­nek, mely elvben két kongresszus között a fontos döntések meghoza­talára volt hivatott. Riporterek rém­álma volt tudósítani a semmiről. A szervezet működésének fel­élénkítésére tett javaslatok egyikét - új, belső ellenzék létrehozását - első hallásra a jó humorú SZKT- elnök tréfájának véltem, ám kide­rült, a paletta ilyen formában törté­nő újraszínesítését Frunda szená­tor komolyan gondolta. Kérdés, mennyire nyílik ki az RMDSZ ajta­ja, s ki az, aki a mostani alternatí­vát jelentő árnyékszervezetekből visszatérve, úgynevezett belső el­lenzéki frakciókat alkotva vállalkoz­na a vitagerjesztői szerep betölté­sére. Minderre legkorábban a kongresszus után kerülhet sor, hi­szen az SZKT-tagsághoz a helyi, területi szervezeteken át vezet az út, s nem biztos, hogy ezek tárt ka­rokkal fogadnák a Szövetségbe visszatérő ellenfeleket. Hacsak a demokratizmus jegyében nem ve­zetnek be valamiféle kötelező húszszázalékos ellenzéki kvótát. Mindenesetre nem árt előre gon­dolkodni a szervezet személyi és szerkezeti frissítésén, hiszen a po­zsonyi példa is azt mutata, hogy a Magyar Koalíció Pártjához hason­lóan az RMDSZ is kerülhet olyan helyzetbe, amelyben egy kevésbé kisebbségbarát koalíció vezette ha­talommal szemben kell ízlelni az ellenzékiség kenyerét. A kormány­zati pozíciók elvesztése nyilván so­kakat érzékenyen érinthet, leszűkít­ve a mozgásterünket is, igaz, a szolidaritást növelheti, csitítva a belmagyar ellentéteket. Mindezt könnyebb szívvel élnénk meg eu­rópai ppolgárokként, bár ugyancsak a szlovákiai történések figyelmez­tetnek arra: az uniós tagság nem jelent garanciát kisebbségbarát kormányzat létrejöttére. Kelet-Kö­­zép-Európa még nem Skandinávia. Szücs László

Next