Erdélyi Szemle, 1941 (26. évfolyam, 11-14. szám)

1941-04-06 / 11-12. szám

A névtelen erdélyi újságíró írta: GASPAR JENő, az Országos Magyar Sajtókamara igazgató-főtitkára A hivatásbeli kötelességteljesítésnek, a hősi helytállásnak egyik legszebb példája a Vezúv lávájából kiásott pompeji ka­tona elevenedett meg az erdélyi újságírás hazatértével. Hu­szonkét esztendővel azután, hogy a történelmi Magyarországot megrázta a világkatasztrófa s a gyűlölet konok s a bosszú át­hatolhatatlan vasfüggönye ereszkedett az Anyaország és Er­dély közé, szabadon és boldogan, ünnepi harangok kongásán is túl sínoltva csapott fülünkbe az erdélyi sajtóból a felszabadu­lás d­iadaléneke. Énekszót hallottunk ismét az erdélyi bércek felől, drága, izes szavakat olvastunk, ünnepi hasábokon s hu­szonkét esztendő pusztításának lávatömegét ledobva magáról, újra beállt a magyar újságírás soraiba az erdélyi újságíró. Vö­rösmarty örökszép szavait élhették át újra az erdélyi újság­írók, amelyeket a költő a 48-as sajtó felszabadulásakor zengett: „Kelj fel rab agyad kopárnairól beteg, megzsibbadt gondolat, kiálts fel érzés, mely nyögél elfojtott vérző szív alatt.“ S ami­kor a magyar életnek annyi értékes munkarétegét őszinte me­legséggel köszöntötte már a nagy magyar közösség a vissza­tért erdélyi bércekkel kapcsolatban a bajtársak meghatott ra­gaszkodásával szorítja meg kezét az anyaországi újságírás is az erdélyi újságírónak. Nem véletlen, hogy 1940-ben tért haza a sokat szenvedett és dicsőséges erdélyi újságírás. Erdély a magyar kultúrának mindig fellegvára volt s pontosan százötven évvel ezelőtt je­lent meg Erdélyben is az első magyar újság Az Erdélyi Ma­gyar Hírvivő első száma 1790 Szent György havának harmadik napján Nagyszebenben jelent meg. A lapot Hochmeister Már­ton királyi szabadsággal biró kőnyomtató adta ki. A lap kis nyolcadrét alakban jelent meg négy levélen, legtöbbször két levélnyi toldalékkal. 1790 április háromtól kezdve júniusig he­tenként egyszer jelent meg a lap, júliustól hetenként kétszer. 1791-ben több királyi előterjesztés visszaadását az erdélyi gu­bernium kifogásolta s valószínű, hogy a második évfolyam ne­gyedik számánál a kiadónak és a szerkesztőnek is elment a kedvük a lap további megjelentetésétől az erdélyi magyarság­nak hosszú időn keresztül nem is volt politikai tartalmú ma­gyar lapja, csak 1827-ben jelent meg Kolozsvárott Pete Ferenc Hazai Híradója, amely 1828-ban az Erdélyi Híradó nevet vet­te fel és 1848 júliusáig folytatta pályafutását. A 48-as szabadságmozgalmak természetesen megerősítet­ték az erdélyi magyar sajtót is, sőt Erdély annyi más nagy érték mellett Kemény Zsigmond bárótól kezdve Bartha Mik­lósig sok nagy magyar újságírót adott az egyetemes magyar újságírásnak is. Az erdélyi magyar sajtó hőskora mégis az a huszonkét esztendő, amelynek igazi hősei nem a kiugró nagy értékek, hanem a névtelen erdélyi újságírók. A huszonkétes i­­dős román megszállás nemcsak az egyetemes magyarság szá­mára volt az üldöztetések hosszú láncolata, hanem különösen az volt az erdélyi újságírónak, aki puszta mellel, minden tá­masz nélkül, egyedül csak hite segítségével állt szembe a zsar­nokság balkáni eszközeivel. Egyetlen fegyvere a magyar toll erőssége volt s míg mellette, körülötte és ellene felvonult a ter­ror egész arzenálja, a magyar ujságirógárda kitartott utolsó ir­eretéig. A Börtön, betiltás, üldöztetés és elnémítás, megfélem­líti-,­ és az ezerféle szájkosár akadályversenye volt az erdélyi magyar sajtó élete s a magyar újságírók sorsa a megszállás huszonkét esztendeje alatt. A trianoni határokon innen fogcsi­korgatva kellett néznünk, sokszor, mit szenvednek magyar új­ságíró testvéreink s hiábavaló volt az illetékes magyar körök szóbeli és írásbeli tiltakozása a jobblétre szenderült genfi sóhi­vatalnál, az írtóhadjárat nem szűnt meg az erdélyi magyar sajtó ellen. Amikor rendőri tilalmak, vagy a polgári büntető­bíróságok eszközei sem tudták kiirtani a magyar szellem új­­ságbetűkben világító lángját, jöttek a hadbírósági perek tor­túrái, a szerkesztőségi helyiségek bezárása, magyar újságírók regáti börtönökbe való hurcolása, lapelkobzások, címváltozta­tások, a magyar helységnevek használatának megtiltása s a katonai cenzúra olyan sötét útvesztői, amelyeket, hogy át tű­­vészelni az erdélyi magyar sajtó, ez a magyar élelmesség és élniakarás legszebb bizonysága. Az erdélyi magyar sajtó minden poklokon keresztül be­tudta tölteni hivatását, mely nemcsak egyszerű hírszolgálat volt már, hanem több: tanító és közösségösszetartó szolgálat. Sokszor már nem maradt más segédeszköz, amellyel a szülők, vagy a megnyomorított oktatók a gyermekeket a magyar nyelvben gyakorolhatták, mint az újság, amelynek cenzúráit fehér hasábjai és idegennevű helynevei között kellett imbolyog­­ni a fejlődő magyar léleknek. Sokszor nem volt más közvetítő szerv, mely hírt közölhetett volna, a határon túl élő magyar­ságról, csak ez a meg­béklyózott magyar sajtó, hiszen az elsze­gényedett magyar rétegek alig-alig szerezhettek be maguknak rádiót, és ha volt is rádió, ki tudhatta azt, hogy melyik perc­ben leselkednek hallgatózó poroszlók a bezárt ablakok előtt. De az újság, mint valami megölhetetlen védőpalást terítette ki szárnyait a rabságban élő magyarság fölött s az erdélyi ma­gyar újságíróknak ezt a szép, nemes, lélek és magyar gondo­latmentő hivatását nem szabad elfelejteni sohasem. Ezt a kö­telességteljesítést húzta alá az anyaországi és erdélyi újság­írók decemberi szép találkozása alkalmával Paál Árpád ország­gyűlési képviselő és nagyváradi főszerkesztő, emlékeztetvén mindenkit arra, hogy ha Erdélyben meg tudott maradni a ma­gyar közösség s tisztán és romlatlanul tudott ifjú lelkeket ne­velni, családokat összetartani s társadalmi rétegeket egymás­hoz közelebb hozni az erdélyi sajtó hasábjain ápolt magyar nyelv, ez olyan történelmi hivatás és kötelességteljesítés volt, amely fölért az erdélyi templom és­­mindenféle hitvallásos is­kola magasztos hivatásával. Ha mondaná valaki: „Hiszen ma annyira szeretik leérté­kelni a magyar újságíró munkáját — elvégtére az erdélyi új­ságírónak az volt a kötelessége, hogy újságot írjon s ez még nem történelmi érdem.“ Csakhogy a neves és névtelen erdélyi újságírót huszonkét esztendő alatt ott látjuk minden magyar megmozdulás élén. Tudunk erdélyi újságírókról, akik az őszi­rózsás forradalom beteg kábulatában le sem vetették a kato­natiszti egyenruhát, hanem beáll­tak a székely hadosztály to­­borzói közé s bejárva a görbe bérceket és völgyeket, gyűjtöt­ték a katonát a székely hadosztály örökké emlékezetes, felejt­hetetlenül szép s minden reménytelenségében is olyan gyönyö­rű hősi erőfeszítéseihez. És, amikor Erdélyben megkezdődött a Magyar Párt szervezése, minden pártirodában ott dolgoztak az újságírók s magam nem minden meghatódás nélkül láttam pél­dául Gulácsy Irén k­latintás gyöngybetűit a nagyváradi gyüj­­tőiveken, amelyeken a kitűnő írónő, és újságírórendünk büsz­kesége szorgalmasan jegyezte fel az ezer cím után a pártkasz­­szába összegyűjtött öt és tiz leteket. A pártvezetőség helyi szervezeteiben újságírók vitték a vezetőszerepet s a névtelen erdélyi újságíró ép úgy kivette részét a munkából, mint a sze­gény földműves, iparos, kényszernyugalomba kergetett hivatal­nok, vagy a történelmi nevek hordozója. És várjon mi lett vol­na az erdélyi magyar színjátszás hősi erőfeszítéseiből, ha nem állt volna minden műkedvelő előadás, vagy színházi produkció mellett az erdélyi magyar sajtó, amelynek lelkesedése, e gyen­ge virágpalánták ápolásához hasonlatos munkája nem buzdí­­totta volna a különböző színtársulatokat Nagyváradon és Ko­lozsváron, eldugott kis székely falvakban egyaránt. Aki kétel­kedne ebben a magasztos kultúrmunkában kérdezze meg Ke­mény Jánost, aki történelmi nevének és főúri vagyonának meg­alapozó segítsége mellett mindig ott érezte a fürge és eleven erdélyi sajtót, mint önzetlen segédcsapatot. Az erdélyi magyar kultúrának egyik legszebb és legvilág­­raszólóbb eredménye volt kétségtelenül a megszállás huszon­két éve alatt az erdélyi magyar irodalom kivirágzása. Az anya­ország elcsodálkozva és szemkáprázva nézte az olyan közeli és mégis olyan végzetesen messzi távolságból ennek az irodalom­nak megszületését, megerősödését és pompázatos lombbaboru­­lását. S ha néhanapján a magyar fővárosban, vagy a magyar vidék fontosabb kultúrhelyein megjelentek az erdélyi írók, a boldogságtól és sokszor a szent irigységtől könnyes szemekkel

Next