Erdélyi Szemle, 1941 (26. évfolyam, 11-14. szám)
1941-04-06 / 11-12. szám
A névtelen erdélyi újságíró írta: GASPAR JENő, az Országos Magyar Sajtókamara igazgató-főtitkára A hivatásbeli kötelességteljesítésnek, a hősi helytállásnak egyik legszebb példája a Vezúv lávájából kiásott pompeji katona elevenedett meg az erdélyi újságírás hazatértével. Huszonkét esztendővel azután, hogy a történelmi Magyarországot megrázta a világkatasztrófa s a gyűlölet konok s a bosszú áthatolhatatlan vasfüggönye ereszkedett az Anyaország és Erdély közé, szabadon és boldogan, ünnepi harangok kongásán is túl sínoltva csapott fülünkbe az erdélyi sajtóból a felszabadulás diadaléneke. Énekszót hallottunk ismét az erdélyi bércek felől, drága, izes szavakat olvastunk, ünnepi hasábokon s huszonkét esztendő pusztításának lávatömegét ledobva magáról, újra beállt a magyar újságírás soraiba az erdélyi újságíró. Vörösmarty örökszép szavait élhették át újra az erdélyi újságírók, amelyeket a költő a 48-as sajtó felszabadulásakor zengett: „Kelj fel rab agyad kopárnairól beteg, megzsibbadt gondolat, kiálts fel érzés, mely nyögél elfojtott vérző szív alatt.“ S amikor a magyar életnek annyi értékes munkarétegét őszinte melegséggel köszöntötte már a nagy magyar közösség a visszatért erdélyi bércekkel kapcsolatban a bajtársak meghatott ragaszkodásával szorítja meg kezét az anyaországi újságírás is az erdélyi újságírónak. Nem véletlen, hogy 1940-ben tért haza a sokat szenvedett és dicsőséges erdélyi újságírás. Erdély a magyar kultúrának mindig fellegvára volt s pontosan százötven évvel ezelőtt jelent meg Erdélyben is az első magyar újság Az Erdélyi Magyar Hírvivő első száma 1790 Szent György havának harmadik napján Nagyszebenben jelent meg. A lapot Hochmeister Márton királyi szabadsággal biró kőnyomtató adta ki. A lap kis nyolcadrét alakban jelent meg négy levélen, legtöbbször két levélnyi toldalékkal. 1790 április háromtól kezdve júniusig hetenként egyszer jelent meg a lap, júliustól hetenként kétszer. 1791-ben több királyi előterjesztés visszaadását az erdélyi gubernium kifogásolta s valószínű, hogy a második évfolyam negyedik számánál a kiadónak és a szerkesztőnek is elment a kedvük a lap további megjelentetésétől az erdélyi magyarságnak hosszú időn keresztül nem is volt politikai tartalmú magyar lapja, csak 1827-ben jelent meg Kolozsvárott Pete Ferenc Hazai Híradója, amely 1828-ban az Erdélyi Híradó nevet vette fel és 1848 júliusáig folytatta pályafutását. A 48-as szabadságmozgalmak természetesen megerősítették az erdélyi magyar sajtót is, sőt Erdély annyi más nagy érték mellett Kemény Zsigmond bárótól kezdve Bartha Miklósig sok nagy magyar újságírót adott az egyetemes magyar újságírásnak is. Az erdélyi magyar sajtó hőskora mégis az a huszonkét esztendő, amelynek igazi hősei nem a kiugró nagy értékek, hanem a névtelen erdélyi újságírók. A huszonkétes idős román megszállás nemcsak az egyetemes magyarság számára volt az üldöztetések hosszú láncolata, hanem különösen az volt az erdélyi újságírónak, aki puszta mellel, minden támasz nélkül, egyedül csak hite segítségével állt szembe a zsarnokság balkáni eszközeivel. Egyetlen fegyvere a magyar toll erőssége volt s míg mellette, körülötte és ellene felvonult a terror egész arzenálja, a magyar ujságirógárda kitartott utolsó ireretéig. A Börtön, betiltás, üldöztetés és elnémítás, megfélemlíti-, és az ezerféle szájkosár akadályversenye volt az erdélyi magyar sajtó élete s a magyar újságírók sorsa a megszállás huszonkét esztendeje alatt. A trianoni határokon innen fogcsikorgatva kellett néznünk, sokszor, mit szenvednek magyar újságíró testvéreink s hiábavaló volt az illetékes magyar körök szóbeli és írásbeli tiltakozása a jobblétre szenderült genfi sóhivatalnál, az írtóhadjárat nem szűnt meg az erdélyi magyar sajtó ellen. Amikor rendőri tilalmak, vagy a polgári büntetőbíróságok eszközei sem tudták kiirtani a magyar szellem újságbetűkben világító lángját, jöttek a hadbírósági perek tortúrái, a szerkesztőségi helyiségek bezárása, magyar újságírók regáti börtönökbe való hurcolása, lapelkobzások, címváltoztatások, a magyar helységnevek használatának megtiltása s a katonai cenzúra olyan sötét útvesztői, amelyeket, hogy át tűvészelni az erdélyi magyar sajtó, ez a magyar élelmesség és élniakarás legszebb bizonysága. Az erdélyi magyar sajtó minden poklokon keresztül betudta tölteni hivatását, mely nemcsak egyszerű hírszolgálat volt már, hanem több: tanító és közösségösszetartó szolgálat. Sokszor már nem maradt más segédeszköz, amellyel a szülők, vagy a megnyomorított oktatók a gyermekeket a magyar nyelvben gyakorolhatták, mint az újság, amelynek cenzúráit fehér hasábjai és idegennevű helynevei között kellett imbolyogni a fejlődő magyar léleknek. Sokszor nem volt más közvetítő szerv, mely hírt közölhetett volna, a határon túl élő magyarságról, csak ez a megbéklyózott magyar sajtó, hiszen az elszegényedett magyar rétegek alig-alig szerezhettek be maguknak rádiót, és ha volt is rádió, ki tudhatta azt, hogy melyik percben leselkednek hallgatózó poroszlók a bezárt ablakok előtt. De az újság, mint valami megölhetetlen védőpalást terítette ki szárnyait a rabságban élő magyarság fölött s az erdélyi magyar újságíróknak ezt a szép, nemes, lélek és magyar gondolatmentő hivatását nem szabad elfelejteni sohasem. Ezt a kötelességteljesítést húzta alá az anyaországi és erdélyi újságírók decemberi szép találkozása alkalmával Paál Árpád országgyűlési képviselő és nagyváradi főszerkesztő, emlékeztetvén mindenkit arra, hogy ha Erdélyben meg tudott maradni a magyar közösség s tisztán és romlatlanul tudott ifjú lelkeket nevelni, családokat összetartani s társadalmi rétegeket egymáshoz közelebb hozni az erdélyi sajtó hasábjain ápolt magyar nyelv, ez olyan történelmi hivatás és kötelességteljesítés volt, amely fölért az erdélyi templom ésmindenféle hitvallásos iskola magasztos hivatásával. Ha mondaná valaki: „Hiszen ma annyira szeretik leértékelni a magyar újságíró munkáját — elvégtére az erdélyi újságírónak az volt a kötelessége, hogy újságot írjon s ez még nem történelmi érdem.“ Csakhogy a neves és névtelen erdélyi újságírót huszonkét esztendő alatt ott látjuk minden magyar megmozdulás élén. Tudunk erdélyi újságírókról, akik az őszirózsás forradalom beteg kábulatában le sem vetették a katonatiszti egyenruhát, hanem beálltak a székely hadosztály toborzói közé s bejárva a görbe bérceket és völgyeket, gyűjtötték a katonát a székely hadosztály örökké emlékezetes, felejthetetlenül szép s minden reménytelenségében is olyan gyönyörű hősi erőfeszítéseihez. És, amikor Erdélyben megkezdődött a Magyar Párt szervezése, minden pártirodában ott dolgoztak az újságírók s magam nem minden meghatódás nélkül láttam például Gulácsy Irén klatintás gyöngybetűit a nagyváradi gyüjtőiveken, amelyeken a kitűnő írónő, és újságírórendünk büszkesége szorgalmasan jegyezte fel az ezer cím után a pártkaszszába összegyűjtött öt és tiz leteket. A pártvezetőség helyi szervezeteiben újságírók vitték a vezetőszerepet s a névtelen erdélyi újságíró ép úgy kivette részét a munkából, mint a szegény földműves, iparos, kényszernyugalomba kergetett hivatalnok, vagy a történelmi nevek hordozója. És várjon mi lett volna az erdélyi magyar színjátszás hősi erőfeszítéseiből, ha nem állt volna minden műkedvelő előadás, vagy színházi produkció mellett az erdélyi magyar sajtó, amelynek lelkesedése, e gyenge virágpalánták ápolásához hasonlatos munkája nem buzdította volna a különböző színtársulatokat Nagyváradon és Kolozsváron, eldugott kis székely falvakban egyaránt. Aki kételkedne ebben a magasztos kultúrmunkában kérdezze meg Kemény Jánost, aki történelmi nevének és főúri vagyonának megalapozó segítsége mellett mindig ott érezte a fürge és eleven erdélyi sajtót, mint önzetlen segédcsapatot. Az erdélyi magyar kultúrának egyik legszebb és legvilágraszólóbb eredménye volt kétségtelenül a megszállás huszonkét éve alatt az erdélyi magyar irodalom kivirágzása. Az anyaország elcsodálkozva és szemkáprázva nézte az olyan közeli és mégis olyan végzetesen messzi távolságból ennek az irodalomnak megszületését, megerősödését és pompázatos lombbaborulását. S ha néhanapján a magyar fővárosban, vagy a magyar vidék fontosabb kultúrhelyein megjelentek az erdélyi írók, a boldogságtól és sokszor a szent irigységtől könnyes szemekkel