Erdővidék, 1910 (8. évfolyam, 1-25. szám)
1910-07-10 / 1. szám
2. oldal , * •• 1 T. OLVASÓINKHOZ! (Előfizetési felhívás és valami programm-féle.) Az »Erdővidéki Hírlap« fő- és felelős szerkesztőjének és főmunkatársának visszavonulása folytán a lap megszűnt s e körülmény beállásával vidékünk lap nélkül maradna. Hogy egy hírlap fennállása valóban szükséglete, avagy csak luxus tárgyát képezi egy községnek, városnak vagy vidéknek, — afölött kár volna vitatkozni, mert e kérdést vitával megoldani amúgy sem lehet. De ha megállhat egy hírneves német nemzetgazdász ama merész ésv különösnek tetsző állítása, hogy »egy nép civilizációjának,kultúrájának fokmérője — — a szappanfogyasztás«, akkor az sem lehet abszurdum, ha egy vidék felvilágosodottságát, műveltségét, erkölcsi és szellemi nívóját aszerint ítéljük meg: van-e lapja vagy nincs. Erdővidéken már meg lap, s habár igaz, feszítések, sőt anyagi nyolc év óta jelenik hogy csak nagy erőáldozatok árán is, de fentartható volt. Ha tehát csaknem egy évtizeden át lehetségesfolt ez s ha eddig a lap fennállását szüséghtnek ismertük el, úgy most végleg elejteni azt — annyit jelentene, hogy a haladás és fejlődés törvénye nálunk nem érvényesül s hogy a vidékünk ezen évtized alatt műveltségben A szel lenti és erkölcsi haladásban nemhogy előre nem ment, nem hogy stagnál, de sőt határozottan visszaesett, süllyedt. Ezt az állítást megkockáztatni még sem merjük. Beszéljenek hát a tények. Vessük fel a nyílt kérdést: van-e hírlapra szükség Erdővidéken? s döntse el ezt a kérdést maga a nagyközönség! " Alulírott kiadó — amint ígértem, hogy az „Erdővidéki Hírlap“ megszűnése után az addig szünetelő régi „Erdővidék“ című lapot újra meg fogom indítani — ime útra bocsátom e lap nyolcadik évfolyamának első számát, kétely és reménység között: akad-e e vidéken annyi művelt, intelligens, nemesen gondolkozó ember, amennyi egy lap fentartásához szükséges? Mert szögezzük le itt mindjárt azt is, hogy csak az a lap állhat meg, amely a saját erejéből tartja fenn magát s amelyik erre nem képes, annak hiányzik a létalapja, a létjogosultsága. Nos, ezt a létjogosultságot magának a közönségnek kell bizonyítania azáltal, hogy olyan számban tömörül a saját lapja mellé, hogy azt fenn is tarthassa. Nem vagyok ugyanis abban a helyzetben, hogy a lap fentartása érdekében anyagi áldozatokat hozhassak és így a lap teljesen a saját erejére lesz utalva; ha megállhat, úgy fentartom, ha pedig nem lesz képes fennállani, akkor végleg beszüntetem, de mindkét esetben e vidék közönségéé lesz az érdem vagy az ódium. Ez lesz a tiszta, a meghamisitatlan közvélemény megnyilvánulása a lap szükséges vagy fölösleges voltának kérdésében s egyúttal a fent idézett német bácsinak is üzenet, hogyan áll nálunk — a „szappanfogyasztás“ ügye! Hogy pedig művelt társadalmunk lapfentartásra hivatott minden rétege — bármely politikai pártálláson tegyen is — sérelemről e tekintetben ne panaszkodjék: egyelőre száműzzük lapuul» Kiszabbiról a politikát); azt az áldatlan, azt a csúnya politikát, mely a most lezajlott harc után annyira feldúlta vidékünk társadalmi békéjét és 013-an elkeseredést szilit mindkét táborban, hogy hoszszu idő lesz szükségek arra, míg az őszinte béke, a testvéries ^ajLgggt s az e^yüttJiminkálági^i valiy Irajlapt m, a hrrrmenilunkilungulAt ismét helyreáll. A mi lelkiállapotaink most az, mint amikor a magyar ember valamely kedves ételétől megcsömörlik s jó ideig nemcsak nem kívánja, de megundorodott tőle. Hagyjuk tehát a politikát! Van itt nekünk elég társadalmi, gazdasági, tanügyi, ipari kérdésünk, speciális ügyünk, belső bajaink, sérelmeink, amelyeknek szanálására, mindnyájunk őszinte jóindulatára, munkáló kezére, bölcs gondolkozására szükség van! Fogjunk tehát össze, dolgozzunk szép harmóniában ez istenáldott vidék előrehaladására, jólétére, boldogulására! Nagy munkatér kínálkozik itt s ne vonja ki magát ezen áldásos munkából senki se, aki igaz fia akar lenni Erdővidéknek s aki ezen szőkébb hazánk anyagi és erkölcsi felvirágzását nemcsak száján hordja, de igazán szivén is viseli. Ezen munka közben szép lassan behegednek a politika fegyverei által ütött sebek, elfelejtődnek a kölcsönös sérelmek, az ádáz harc romjait szépen eltakaritgatjuk s e munkában egyik kéz a másikkal érintkezve, lassanként ismét kezet fogunk egymással, a rokoni, baráti érzelmek ismét melegebben dobogtatják a kebleket s talán — adja Isten nem hosszú idő múlva megint ismét beköszönt közénk az egyetértés áldó szelleme, hogy egy politikai meggyőződés, egy őszinte, becsületes törekvés világhajtása nőjjön ki a mostani pusztulás romjaiból: hazánk és vidékünk boldogulása s e derék, szorgalmas és munkabíró nép helyes irányban való vezetése által e vidék jólétének előmozdítása, felvirágoztatása. .. Minő szép perspektíva . . . Hát nem érdemes ezért munkálkodni? Hát ne dobjuk félre az ádáz politika gyilkos szerszámjait és ne vegyük kezünkbe a kultúra, a humanizmus, százszor áldásosabb eszközeit s ezek között a tollat is?! . . . Jertek, ti Erdővidék jobbjai, akiket állásotok, gondolkozásotok, érzésetek nemcsak hivatottakká tesz, de kötelességeket is ró reátok a nép vezérei lenni; jertek, verődjünk egy kis táborba, alakítsátok meg a vezérkart, oszszátok meg a szerepeket s ki-ki vezesse ez istenadta népet abban az irányban, melyet eme haditanács jónak, célszerűnek állapít meg, hogy aztán egy tervszerűen összeműködő, fegyelmezett hadsereg az erkölcs, a kultúra és jólét harcmezején vívjon ki egy egészen más diadalt, mint aminő most üszkös lomokká változtatta Erdő vidék gyönyörű tájait. Legyen áldott minden kéz, mely e romok eltakarításában segédkezik és egy új, szebb, harmonikus társadalmi élet megalapozásában munkálni kész. S ne találtassék közöttünk olyan, aki csak a nyilvános fórumon tud szépen hangzó frázisokat szavalni, de mikor olyan égető szükség van a harmonikus egyúttal működésre , micsit félreáll sgírörveznive szemléli a jobbak erőlködését,iparkodását. Az igaz, önzetlen munkálkodást kell hogy Isten áldása kisérje és én hiszem, szent az a meggyőződésem, hogy ha mindnyájan egy szívvel-lélekkel látunk a dologhoz és minden politikai hitvallás félretételével vesz- szűk kezünkbe e vidék társadalmi és kultu r - pályára viszik, senki kifogást nem emelhet. De ahol a kis birtokhoz sok gyermek és nagy család van, ott bizony az első finn kivűl a többinek nem nyújthat kenyeret a föld, lett légyen az még oly termő humus, még olyan fekete zsíros föld is. S ezeknél szükséges az ipar és kereskedelmi, főleg technikai-ipari pályák áldásos mezejét feltárni. Lássák meg, hogy a művelt, tanult kereskedő és iparos sokkal könnyebben és bővebben keresi meg kenyerét, mint a lateiner-osztály, amelynek a sovány kereset mellett még a „noblesse oblige“ törvényénél fogva túlontúl reprezentálnia is kell és ennek költségeit jövedelmei alig tudják fedezni. Végeredményben tehát oda jutunk, hogy érettségizett fiainkat ne küldjük mind az Alma mater oltalmazó szárnyai alá, hanem küldjük ki a külföldre, ha módunkban áll, tanulmányozzák ott a nagy kereskedő- és ipartelepeket s tanulmányukat itthon azután a maguk és az ország érdekében érvényesítsék. Ha majd nálunk is kialakul egy művelt és képzett kereskedő- és iparos osztály — mint ahogy kialakulóban van —, akkor a mi gazdasági viszonyaink is előnyünkre változnak meg s nem lesz olyan sok verejtékes gondterhelt szülő, ki mint mostanság azon tépelődik, hogy tulajdonképpen mit is kezdjen érett fiával. ( *arlos huszárkapitány heves udvarlását vissza ne utasítsa. Galántay tűzzel és kitartóan udvarolt a főispánnénak, úgy hogy a Boczkófüreden fürdőző asszonyok nem győzték kezeiket eleget a szájuk elé tartani, annyiféle érdekes hírt suttogott róluk a fáma egyes,pörgő hegyes nyelvecskék alakjában. Lenke állandó udvarlója a megye leggazdagabb dzsentrije, Kalotay Ferke volt, kit a társaságban csak »füstösnek« neveztek, lévén arca a cigány brugóséhoz igen hasonlatos. Kalotay egyébként híres volt öblös torkáról, melylyel mindenkit asztal alá tudott inni, meg nyaktörő huszárbravúrjairól, valamint arról, hogy még sohasem került össze olyan aszszonyszemélylyel, akit el ne csábított volna. Nagyban csapta a szelet Lenke körül, mindenütt mellette lehetett látni. A kirándulásokra az ő négyes fogata vitte Lenkét, új tennisz-játékban ő volt mindig a partnere és a szombati táncmulatságokon mindenkor őt illette a második négyes. Már mint befejezett tényről beszéltek a közönség körében bekövetkezendő eljegyzésükről, így telt el a nyár szakadatlan vigasságok között és észre sem vették volna, hogy már elmúlott, ha a hűvösre vált őszi napok unalmas órái és a bőröndök fenekéről előkerült felöltők naftalin-szaga nem figyelmezteti erre őket. Már jó ideje nem történt semmi érdekes eset. De egyszerre élénk szenzáció izgatta fel az idegeket: azt beszélték, hogy Szigetváry Lenkét megszöktették. — Tudtam, hogy ez lesz a vége! — szólt a hegyes nyelvű Petrinkovicsné, aki módfelett haragudott Szigetváryékra, mert azelőtt ő ■vitte a hangadó szerepel pesti toaletjeivel. — Nem hiába legyeskedik Kalotay Ferke egy leány körül egész nyáron át, — lódította a sikkes Monostoriné. — Mondtam én ezt előre. Alig tudták bevárni az asszonyok, hogy a főispánnét megcsipkedhessék, kiről közlöny- félelemes hírek keringtek, hogy a szoba- '' leányt kétszer arcul ütötte, sírőgörcsöket kapott és még sok egyebet, de ami rájuk legveszélyesebbnek látszott, azt is beszélték, hogy az esti gyorsvonattal haza utazik. Pedig ők mindenáron beszélni akartak vele. Elhatározták, hogy egy küldöttséget me ijesztenek hozzá, amely az egész fürdőközönség részvétét tolmácsolni fogja. A küldöttség meg is alakult, magában foglalva a fürdő egész nőközönségét. Szóvivőnek egyhangúlag Monostoriné lön megválasztva. Óriási izgatottság között érkeztek a szálloda elé, ahonnan útra készen éppen akkor lépett ki Szigetváryné. A sűrű hangos sajnálkozások hangjaitól csak alig birt szóhoz jutni. — Köszönöm, kedveseim, jóindulatukat ."„szólt azután, megragadva egy pillanatnyi időközt, — hiszen nem nagyon bánt az egész dolog, mert úgy is házasság lesz a vége. Aztán tudják, így szokás ez már a Szigetváry famíliában, engem is úgy szöktetett meg az uram. A küldöttség e nem várt szavak hallatára mint egy leforrázott hadsereg, hosszú orral vonult odébb. Szigetváryné meg hanyagul belevetette magát hintójába s amint utánuk nézett, félig bosszankodva mormogta magában : ~ Le hogy éppen az én kapitányommal kellett megszöknie! Sztatikai Sándor. .. E r dől (1 é k “ • ’ ·'*•‡'~tu’ 1. szám T ARKA R O V \ T. A mirtusz ünnepe. Minden családi ünnepségek legfontosabbjánál, a menyegzőnél, Németországban emberemlékezet óta, nálunk is azonban elégrégtől fogva, örökzöld levelű, fehérvirágos mrtuszszal díszítik a leány-menyasszony homlokát. Ez az ősi szokás a görög klasszikus időkből veszi eredetét, ahol a mirtusz az ifjúság, a szépség és a szerelem istennőjének, Aphroditének volt szentelve és ennek tiszteletére rendezett ünnepeken a legkedveltebb díszül szolgált. Hogy miért választották erre éppen ezt a virágot, Heriod mondja meg az első mithoszok és az istenek származásáról szóló munkájában. A tenger habjaiból teremtett Aphroditét (azaz a „habszülötte istennőt“) szelíd zefirele a ringó hullámokban Gytera szigete felé vitték, ahol az istennő partra szállva, egy mirtuszbokor mellé rejtőzött. Itt találtak rá a kedves Henik, az évszakok istennői és a menny kapusnői, akik fátyolon burkolták őt, mirtuszvirágokkal koszorúllák meg és úgy vezették fel az Olympusra. Itten bámulattal és elragadtatással fogadták Aphroditét az istenek és Zeusz ekkor ajándékozta neki a földi szerelem fölötti korlátlan hatalmat és az örök szépséget nyújtó varázsövet. Innen vette eredetét az a mai napig is fennálló szokás, hogy a szűzi menyasszonyt fátyollal, mirtuszszal és drágagyöngyös övvel díszítik a szerelem fenséges tiszta ünnepén. Ámbár (ne legyen malicin) sokszor látunk mirtuszkoszorút ott is, ahol hiányzik éppen az, amit tulajdonképpen jelképez.