Erdővidék, 1910 (8. évfolyam, 1-25. szám)

1910-07-10 / 1. szám

2. oldal , * •• 1 T. OLVASÓINKHOZ! (Előfizetési felhívás és valami programm-féle.) Az »Erdővidéki Hírlap« fő- és felelős szerkesztőjének és főmunkatársának vissza­vonulása folytán a lap megszűnt s e körül­mény beállásával vidékünk lap nélkül ma­radna. Hogy egy hírlap fennállása valóban szükséglet­e, avagy csak luxus tárgyát képezi egy községnek, városnak vagy vidéknek, — afölött kár volna vitatkozni, mert e kérdést vitával megoldani amúgy sem lehet. De ha megállhat egy hírneves német nemz­etgazdász ama merész és­v különösnek tetsző állítása, hogy »egy nép civilizációjának,kultúrájának fokmérője — — a szappanfogyaszt­ás«, akkor az sem lehet abszurdum, ha egy vidék fel­­világosodottságát, műveltségét, erkölcsi és szellemi nívóját aszerint ítéljü­k meg: van-e lapja vagy nincs. Erdővidéken már meg lap, s habár igaz, feszítések, sőt anyagi nyolc év óta jelenik hogy csak nagy erő­áldozatok árán is, de fentartható volt. Ha te­hát csaknem egy év­tizeden át lehetséges­­folt ez s ha eddig a lap fennállását szüségh­tnek ismertük el, úgy most végleg elejteni az­t — annyit jelentene, hogy a haladás és fejlődés törvénye nálunk nem érvényesül s hogy a vidékünk ezen évti­zed alatt műveltségben A szel lenti és erkölcsi haladásban nemhogy előre nem ment, nem hogy stagnál, de sőt határozottan visszaesett, süllyedt. Ezt az állítást megkockáztatni még sem merjük. Beszéljenek hát a tények. Vessük fel a nyílt kérdést: van-e hírlapra szükség Erdő­vidéken? s döntse el ezt a kérdést maga a nagy­közönség! " Alulírott kiadó — amint ígértem, hogy az „Erdővidéki Hírlap“ megszűnése után az ad­dig szünetelő régi „Erdővidék“ című­ lapot újra meg fogom indítani — ime útra bocsátom e lap nyolcadik évfolyamának első számát, kétely és reménység között: akad-e e vidéken annyi művelt, intelligens, nemesen gondolkozó ember, amennyi egy lap fentartásához szük­séges? Mert szögezzük le itt mindjárt azt is, hogy csak az a lap állhat meg, amely a saját erejéből tartja fenn magát s amelyik erre nem képes, annak hiányzik a létalapja, a létjogo­sultsága. Nos, ezt a létjogosultságot magának a közönségnek kell bizonyítania azáltal, hogy olyan számban tömörül a saját lapja mellé, hogy azt fenn is tarthassa. Nem vagyok ugyanis abban a helyzetben, hogy a lap f­en­­tartása érdekében anyagi áldozatokat hozhas­sak és így a lap teljesen a saját erejére lesz utalva; ha megállhat, úgy fen­tar­tom, ha pe­dig nem lesz képes fennállani, akkor végleg beszüntetem,­­ de mindkét esetben e vidék közönségéé lesz az érdem vagy az ódium. Ez lesz a tiszta, a meghamisitatlan köz­vélemény megnyilvánulása a lap szükséges vagy fölösleges voltának kérdésében s egy­úttal a fent idézett német bácsinak is üzenet, hogyan áll nálunk — a „szappanfogyasztás“ ügye! Hogy pedig művelt társadalmunk lap­­fentartásra hivatott minden rétege — bármely politikai pártálláson tegyen is — sérelemről e tekintetben ne panaszkodjék: egyelőre szám­űzzük lapuul»­ Kiszabb­iról­ a politikát); azt az áldatlan, azt a­ csúnya politikát, mely a most lezajlott harc után annyira feldúlta vidékünk társadalmi békéjét és 013-an elke­seredést szilit mindkét táborban, hogy h­osz­­szu idő lesz szükségek arra, míg az őszinte béke, a testvéries ^ajLgggt s az e^yüttJimin­­kálági^i valiy Irajlapt m, a hrrrmenilunk­ilun­­gulAt ismét helyreáll. A mi lelkiállapotaink most az, mint ami­kor a magyar ember­ valamely kedves ételé­től megcsömörlik s jó ideig nemcsak nem kívánja, de megundorodott tőle. Hagyjuk tehát a politikát! Van itt nekünk elég társa­dalmi, gazdasági, tanügyi, ipari kérdésünk, speciális ügyünk, belső bajaink, sérelmeink, amelyeknek szanálására, mindnyájunk őszinte jóindulatára, munkáló kezére, bölcs gondol­kozására szükség van! Fogjunk tehát össze, dolgozzunk szép harmóniában ez istenáldott vidék előrehala­dására, jólétére, boldogulására! Nagy mun­katér kínálkozik itt s ne vonja ki magát ezen áldásos munkából senki se, aki igaz fia akar lenni Erdővidéknek s aki ezen szőkébb hazánk anyagi és erkölcsi felvirágzását nem­csak száján hordja, de igazán szivén is viseli. Ezen munka közben szép lassan behe­gednek a politika fegyverei által ütött sebek, elfelejtődnek a kölcsönös sérelmek, az ádáz harc romjait szépen eltakaritgatjuk s e mun­kában egyik kéz a másikkal érintkezve, las­sanként ismét kezet fogunk egymással, a ro­koni, baráti érzelmek ismét melegebben do­bogtatják a kebleket s talán — adja Isten nem hosszú idő múlva megint ismét bekö­szönt közénk az egyetértés áldó szelleme, hogy egy politikai meggyőződés, egy őszinte, becsületes törekvés világhajtása nőjjön ki a mostani pusztulás romjaiból: hazánk és vidé­künk boldogulása s e derék, szorgalmas és munkabíró nép helyes irányban való veze­tése által e vidék jólétének előmozdítása, fel­virágoztatása. .. Minő szép perspektíva . . . Hát nem érdemes ezért munkálkodni? Hát ne dobjuk félre az ádáz politika gyilkos szerszámjait és ne vegyük kezünkbe a kultúra, a huma­nizmus, százszor áldásosabb eszközeit s ezek között a tollat is?! . . . Jertek, ti Erdővidék jobbjai, akiket ál­lásotok, gondolkozásotok, érzésetek nemcsak hivatottakká tesz, de kötelességeket is ró reá­tok a nép vezérei lenni; jertek, verődjünk egy kis táborba, alakítsátok meg a vezérkart, oszszátok meg a szerepeket s ki-ki vezesse ez istenadta népet abban az irányban, melyet eme haditanács jónak, célszerűnek állapít meg, hogy aztán egy tervszerűen összemű­­ködő, fegyelmezett hadsereg az erkölcs, a kultúra és jólét harcmezején vívjon ki egy egészen más diadalt, mint aminő most üsz­kös lomokká változtatta Erdő vidék gyönyörű tájait. Legyen áldott minden kéz, mely e romok eltakarításában segédkezik és egy új, szebb, harmonikus társadalmi élet megalapozásában munkálni kész. S ne találtassék közöttünk olyan, aki csak a nyilvános fórumon tud szé­pen hangzó frázisokat szavalni, de mikor olyan égető szükség van a harmonikus egy­útt­al m­űköd­ésre , micsit félreáll s­gírörvezni­ve szem­léli a jobbak erőlködését,­ipar­kodását. Az igaz, önzetlen munkálkodást kell hogy Isten áldása kisérje és én hiszem, szent az a meggyőződésem, hogy ha mindnyájan egy szívvel-lélekkel látunk a dologhoz és minden politikai hitvallás f­élretételével vesz-­ szűk kezünkbe e vidék társadalmi és kultu­­ r - pályára viszik, senki kifogást nem emel­het. De ahol a kis birtokhoz sok gyer­mek és nagy család van, ott bizony az első finn kivűl a többinek nem nyújthat kenyeret a föld, lett légyen az még oly termő humus, még olyan fekete zsíros föld is. S ezeknél szükséges az ipar és ke­reskedelmi, főleg technikai-ipari pályák áldásos mezejét feltárni. Lássák meg, hogy a művelt, tanult kereskedő és iparos sokkal könnyebben és bővebben keresi meg kenyerét, mint a lateiner-osztály, a­melynek a sovány kereset mellett még a „noblesse oblige“ törvényénél fogva túlon­túl reprezentálnia is kell és ennek költ­ségeit jövedelmei alig tudják fedezni. Végeredményben tehát oda jutunk, hogy érettségizett fiainkat ne küldjük mind az Alma mater oltalmazó szárnyai alá, hanem küldjük ki a külföldre, ha módunkban áll, tanulmányozzák ott a nagy kereskedő- és ipartelepeket s tanul­mányukat itthon azután a maguk és az ország érdekében érvényesítsék. Ha majd nálunk is kialakul egy mű­velt és képzett kereskedő- és iparos osz­tály — mint ahogy kialakulóban van —, akkor a mi gazdasági viszonyaink is elő­nyünkre változnak meg s nem lesz olyan sok verejtékes gondterhelt szülő, ki mint mostanság azon tépelődik, hogy tulajdon­képpen mit is kezdjen érett fiával. (­ *a­rlos huszárkapitány heves udvarlását vissza ne utasítsa. Galántay tűzzel és kitartóan udvarolt a főispánnénak, úgy hogy a Boczkófü­reden fürdőző asszonyok nem győzték kezeiket eleget a szájuk elé tartani, annyiféle érdekes hírt suttogott róluk a fáma egyes,pörgő he­gyes nyelvecskék alakjában. Lenke állandó udvarlója a megye leg­gazdagabb dzsentrije, Kalotay Ferke volt, kit a társaságban csak »füstösnek« neveztek, lé­vén arca a cigány brugóséh­oz igen hasonlatos. Kalotay egyébként híres volt öblös torkáról, melylyel mindenkit asztal alá tudott inni, meg nyaktörő huszárbravúrjairól, valamint arról, hogy még sohasem került össze olyan asz­­szonyszemélylyel, akit el ne csábított volna. Nagyban csapta a szelet Lenke körül, mindenütt mellette lehetett látni. A kirándu­lásokra az ő négyes fogata vitte Lenkét, új tennisz-játékban ő volt mindig a partnere és a szombati táncmulatságokon mindenkor őt illette a második négyes. Már mint befejezett tényről beszéltek a közönség körében bekö­vetkezendő eljegyzésükről, így telt el a nyár szakadatlan vigassá­gok között és észre sem vették volna, hogy már elmúlott, ha a hűvösre vált őszi napok unalmas órái és a bőröndök fenekéről elő­került felöltők naftalin-szaga nem figyelmez­teti erre őket. Már jó ideje nem történt semmi érdekes eset. De egyszerre élénk szenzáció izgatta fel az idegeket: azt beszélték, hogy Sziget­­váry Lenkét megszöktették. — Tudtam, hogy ez lesz a vége! — szólt a hegyes nyelvű Petrinkovicsné, aki módfelett haragudott Szigetváryékra, mert azelőtt ő ■vitte a hangadó szerepel pesti toaletjeivel. — Nem hiába legyeskedik Kalotay Ferke egy leány körül egész nyáron át, — lódította a sikkes Monostoriné. — Mondtam én ezt­­ előre. Alig tudták bevárni az asszonyok, hogy­­ a főispánnét megcsipkedhessék, kiről közlöny-­­ féle­lemes hírek keringtek, hogy a szoba- '' leányt kétszer arcul ütötte, sírőgörcsöket ka­pott és még sok egyebet, de ami rájuk leg­veszélyesebbnek látszott, azt is beszélték, hogy az esti gyorsvonattal haza utazik. Pedig ők mindenáron beszélni akartak vele. Elhatározták, hogy egy küldöttséget me ijesztenek hozzá, amely az egész fürdőközön­ség részvétét tolmácsolni fogja. A küldöttség meg is alakult, magában foglalva a fürdő egész nőközönségét. Szó­vivőnek egyhangúlag Monostoriné lön meg­választva. Óriási izgatottság között érkeztek a szál­loda elé, ahonnan útra készen éppen akkor lépett ki Szigetváryné. A sűrű hangos sajnálkozások hangjaitól csak alig birt szóhoz jutni. — Köszönöm, kedveseim, jóindulatukat ."„szólt azután, megragadva egy pillanatnyi­­ időközt, — hiszen nem nagyon bánt az egész dolog, mert úgy is házasság lesz a vége. Aztán tudják, így szokás ez már a Sziget­váry famíliában, engem is úgy szöktetett meg az uram. A­ küldöttség e nem várt szavak halla­tára mint­ egy leforrázott hadsereg, hosszú orral vonult odébb. Szigetváryné meg hanyagul belevetette magát hintójába s amint utánuk nézett, félig bosszankodva mormogta magában : ~ Le hogy éppen az én kapitányommal kellett megszöknie! Sztatikai Sándor. .. E r dől­ (1 é k “ • ’ ·'*•‡'~tu’ 1. szám T ARKA R O V \ T. A mirtusz ünnepe. Minden családi ünnepségek legfontosabb­­jánál, a menyegzőnél, Németországban em­beremlékezet óta, nálunk is azonban elég­­régtől fogva, örökzöld levelű, fehérvirágos m­rtuszszal díszítik a leány-menyasszony homlokát. Ez az ősi szokás a görög klasszikus időkből veszi eredetét, ahol a mirtusz az ifjúság, a szépség és a szerelem istennőjének, Aphroditének volt szentelve és ennek tiszte­letére rendezett ünnepeken a legkedveltebb díszül szolgált. Hogy miért választották erre éppen ezt a virágot, Heriod mondja meg az első mithoszok­ és az istenek származásáról szóló munkájában. A tenger habjaiból teremtett Aphroditét (azaz a „habszü­lötte istennőt“) szelíd zefirele a ringó hullámokban Gytera szigete felé vit­ték, ahol az istennő partra szállva, egy mir­tuszbokor mellé rejtőzött. Itt találtak rá a kedves Henik, az évszakok istennői és a menny kapusnői, akik fátyolon burkolták őt, m­irtuszvirágokkal koszorúl­lák meg és úgy vezették fel az Olympusra. Itten bámulattal és elragadtatással fogadták Aphroditét az istenek és Zeusz ekkor ajándékozta neki a földi szerelem fölötti korlátlan hatalmat és az örök szépséget nyújtó varázsövet. Innen vette eredetét az a mai napig­ is fennálló szokás, hogy a szűzi menyasszonyt fátyollal, mirtuszszal és drágagyöngyös öv­vel díszítik a szerelem fenséges tiszta ün­nepén. Ámbár (ne legyen malicin) sokszor látunk mirtuszkoszorút ott is, a­hol hiányzik éppen az, amit tulajdonképpen jelképez.

Next