„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1995-08-01 / 4. szám
30 • 1995. augusztus gifted vagyok” _______ Környezetvédelem Célba ér-e civilizációnk? Még soha ilyen energiával és sebességgel... Századunk egyik tipikus tárgya a hamburger. Egyáltalán nem szerény példány. Nem csendes, nem finomkodó. Olyan, amilyennek szülőhazájában, a kor génjei alapján a világra hozták: lórúgás. Az ízek lehengerlően tolonganak szánkban, így a rájuk való odafigyelésre nem kell külön energiát pazarolnunk. Bármikor bevághatjuk, legyűrhetjük, felzabálhatjuk. Kóstolgatásra, ízlelgetésre nincs mód. Nem véletlen, hogy kik hódolnak a hamburger nyújtotta élvezeteknek. Akik szerint az élet szép és vidám, az ember gazdag és fiatal, mindenki belénk szeret, boldogok vagyunk, és meg sem fogunk halni. UV-színek, testre feszülő lasztexnadrág, megfordított baseball sapka, festett haj, zselé. Minden, de minden műanyag, mely már bensőnket is színültig töltötte. Műanyag vágyak, műanyag érzések, műanyag gondolatok. Összes érzékszervünkön keresztül tömik belénk igéjüket a fogyasztói kultúra melegágyai, a MacDonalds-ok és a hozzá hasonló helyek. Minden könnyen elérhető, mindent gyorsan megkaphatsz, bármit kívánsz, bármilyen menyiségben. Nincsenek határok, nincs mérték. Vagy dühöngő farkaséhség, vagy pattanásig feszülő hasfalak. Viharvert ízlelőbimbóink már csak az egyre nagyobb dózisoknál adják tovább a várva várt ingert. Csak nagyon színes, csak nagyon ízes, csak nagyon finom dolgokból áll a világ. Mindent ki kell próbálni, mindent meg kell enni, mindent és mindenkit magunkévá kell tenni. Éhségünk csillapíthatatlan. Tombolnak az érzékek. Bombáznak a behatások, az orgiasztikus ösztönkorbácsok. „Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül.” (Hamvas Béla: Az ágy) S fölöttük az anyag sötét angyala ropja féktelen táncát. Mindezt a lármát nem véletlenül csapják. Egy végtelenül halk és gyengéd hangot dübörögnek túl, mely bensőjükben kitartóan ezt suttogja: — Miért? — Miért nem működnek a körülöttem lévő dolgok? — Miért koptatom már a huszadik szeretőmet? — Miért élek? S miért fogok meghalni? — Miért...? Miért...? Ezt a hangot egy életen át túl lehet harsogni, de végleg elhallgattatni semmiképp. A fogyasztói kultúra gyökere és táplálója a jólét, azaz a „nem szenvedünk semmiben sem szükséget”, egyáltalán nem is szenvedünk. Még mélyebbről pedig a technika, melynek — mint eszköznek — már rég nem célja az élet magasztosabbá tétele. Ahelyett, hogy hidat emelt volna, inkább falat húzott az emberek közé. Van, ahol lépten-nyomon a „nincs”-be ütközünk, máshol utópisztikus álmok realizálódnak. De a jólétben is csak elszigetelődés van. A nagyvárosok lakógépjei, a felhőkarcolók, lakótelepek az elidegenedés hatalmas oltárai. A gyerekek számára a játékot már nem a barátokkal való bújócska jelenti, hanem a számítógépes programok. Arcukat nem a napfényben fürdetik, hanem a monitor sugaraiban. Sem a másik emberre, sem önmagunkra nem figyelünk, mert a fal nemcsak kifelé húzódik, hanem befelé is. A technika adta nagy szabadságban bezártabbak lettünk, mint valaha. Korlátlan lehetőségeink részegségében semmit sem tudunk komolyan venni és felhasználni. Minden súlytalanul lebeg, csak mi vagyunk a földhöz szegezve ólmosságunk miatt. Elszaladt velünk a ló. Még soha ilyen energiával és ilyen sebességgel... Tudomány- és technikaorientált civilizációnk robogó vonata mindent felfal, ami elé kerül. Már hat milliárdan zabáljuk kéjes böffenések kíséretében Földanyánk testét. A száguldásba némelyek már bele is szédültek, öklendező fejjel lógnak ki a vonat ablakán. A körvonalak kezdenek elmosódni. Az elöl lévők kellemesen élvezhetik a panorámát, míg akik hátul kaptak csak helyet, azok minden kanyarban nekicsapódnak a falnak. S tudja-e egyáltalán valaki, hogy honnan jövünk? Merre tartunk? Egy-két furcsa öreg köti az ebet a karóhoz, hogy kell lennie valahol egy végállomásnak, ahova meg kell érkeznünk. „Várnak minket! Ráadásul késésben vagyunk!” Ugyanis valaha még az előre lefektetett síneken zakatolt meghitten szerelvényünk. De egy ponton úgy gondoltuk, hogy nem járjuk végig a kacskaringós utat, hanem lerövidítjük. Saját kezünkbe vettük az irányítást. Hívogattak az ismeretlen tájak, melyeken bolyongunk egyre nagyobb sebességgel. Az okosak azt hiszik, hogy így hamarabb hazatalálunk. A relativitáselmélet és a kvantummechanika ugyan már megingatták a tudomány egzaktságába vetett hitet, de materialista társadalmunk a tehetetlenségi erő folytán még mindig nem tudott lassítani. Míg ez bekövetkezik, abban kell bíznunk, nem kerül utunkba semmilyen kis kavics, melyen vonatunk kisiklanék. Égi Marcell