„Érted Vagyok”, 1996 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1996-02-01 / 1. szám
A helyes isten kapcsolat tá válhatott. A kereszt üdvösségszimbolikája ugyanis sok évezreddel idősebb, mint kínzóeszközzé történt átalakítása, és ez a szimbolika a keresztény hitben új módon jut felszínre. Ha viszont Jézus kereszthalálát engesztelő áldozatként és engesztelő halálként értelmezzük, akkor az árja hódítók gondolkodási modelljében mozgunk, de a nőiben-anyaiban a Gonosz tűzzel-vassal kiirtandó principiumát látták. Ebből a szemszögből az Isten Fiának kereszthalála a férfi fényhősnek a női archaikus homályon, az ösztönösségen és a bőnön aratott, mártírszerű bátorsággal kivívott, végérvényes győzelmét jelenti. Hiszen így értelmezte a svájci jogtörténész és antropológus, Johann Jakob Bachofen, az anyaközpontú kultúrák első felfedezője is a „homályos” matriarchátus átalakulását „világos” patriarchátussá — mindenekelőtt „Az anyajog” c. 1861- ben megjelent könyvében. Az ártatlan Istenfiú kereszthalála engesztelést nyújtott a teljes múltért; a kereszt mint a női archaikus homály jelképe véglegesen vereséget szenvedett, és átalakult férfi harci és győzelmi jelvénnyé, amint azt Konstantin császár katonái sisakjára és pajzsára festtette. Ám a teológia tudományában manapság szerencsére egyre inkább tudatossá válik, hogy Jézus halálának engesztelő halálként történő értelmezése megtalálható ugyan az Újszövetségben, mindazonáltal más értelmezései régebbiek és még szélesebben vannak alátámasztva; így például Jürgen Roloff a „kontraszt-séma” és az „üdvtörténeti oksági séma” értelmében magyarázza a kereszthalált, Rudolf Schnackenburg pedig Jánosi kinyilatkoztatási sémaként”. Ezekben Jézus halála nem a megváltás borzalmas-fájdalmas eszköze, hanem az a hely és az az esemény, ahol és amelyben Isten új módon nyilatkozik meg szeretetként. Ezzel visszájára fordítják a kereszt szimbolikájának a perzsák által végrehajtott agresszív lezüllesztését. Ennek a Jézusnak a kereszthez szögezett karjai még a kínzás fáján is szeretően kitárva jelennek meg. Az ölés patriarchális tombolása közepette, amely borzalmas emberáldozat-szertartást visz végbe a római isten-császár és annak férfi-állami ölési hatalma tiszteletére, a cinizmus, vér és könnyek e homálya közepette Jézus kitárt karjaiban a régi anyaistenség ragyog fel ismét. Olyan erővel és áthatolhatatlansággal rendelkezik immár, hogy mellette (vagy talán a háta mögött, elrejtőzve az Anémoszpília melletti Juhta-hegység lábainál meghúzódó kis templomban) nem lehetséges már az ölés — sem háborúban, sem kivégzésként, sem ember vagy állat áldozati megöléseként. A Jézus kitárt karjaiban megjelenő szerelem- és anyaistenség legyőzi és meggyógyítja az évmilliós áldozati vallásosság homályát is, amely az ókőkorszaki erőszak- és vadászati ölés bűvöletének maradványaként még az anyaközpontú kultúrákat is elhomályosította a letelepedés korszakában. Csak most tud a kereszt — még a haldoklás közepette is szeretően kitárt emberi karok jelképeként — az üdvösség igazi jelképévé válni egy olyan emberiség számára, amelynek túlélését minden tekintetben (ökológialag, gazdaságilag, politikailag) fenyegeti az erőszak jelensége. Fordította: Ines Forrás: Publik-Fórum, 1994/8. A szerző a katolikus teológia és a didaktika professzora az Aacheni Műszaki Főiskolán. Gondolatainak részletes megalapozása megtalálható „Ölni vagy szeretni. Erőszak és erőszakmentesség a vallásban és a kereszténységben” c. könyvében (Kösel-Verlag, 1994). Kovács László Isten nem szolgákat akar — A vallásos félelem — Láttatok-e félő, remegő gyermeket, amint védelmet keres anyjánál? Láttatok-e megfélemlített nőt, fájdalomtól eltorzult arcú férfit? Láttatok-e félelmében kétrét hajló öreget? Aki már látott félelemtől reszkető embert és aki már maga is megélt páni félelmeket, az fel tudja fogni, hogy mi ez az emberi szívben megbújó iszonyat, s annak lábai alatt olyan mélység nyitik meg, mely sohasem fog bezárulni, hacsak nem a félelem nélküli jóság irányában. 1. Mitől félünk? Soroljam? Félünk a sötétségtől, a villámlástól és mennydörgéstől, az árvíztől, a téli fagytól és a nyári hőgutától, a kitaposatlan úttól, a sugárzástól, az atomenergiától. Félünk a mérges gombától, a dzsungeltól és a hínártól, a virágportól, a drogoktól, a szálkától és tüskétől, a zuhanó fától. Félünk a farkastól, a kígyótól, a póktól, a patkánytól, a varangyos békától, a vírustól. Félünk az emberektől. Félünk a szellemektől. Félünk az Istentől. Félünk a betegségtől, a szenvedéstől, a haláltól. Félünk a büntetéstől, a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől, az ismeretlentől, az elszakadástól, a közelgő veszélytől, az ártó erőktől. Mitől félünk? Félünk a fizikai, kémiai, biológiai, szellemi, vallási, politikai stb. erőktől, melyek veszélyt jelentenek ránk. 2. Mi a félelem? A félelem valamely közelgő veszély okozta szorongó érzés (M. Értelmező Szótár). A veszélyhelyzet szubjektív átélése (Ranschburg J.). A három velünk született érzelem, félelem, harag, szeretet egyike (Watson). 3. Miért félünk? Erich Fromm az emberi létben keresi az okot. Úgy tudja, a döntő tény az ember létében az, hogy kiemelkedett a természettel való eredeti egység állapotából, így meghaladja a természetet, de egyben része is marad annak. Az ember döntő problémája, hogy kiemelkedve a természetből az elkülönültség élménye szorongást vált ki belőle, mert fenyegetve és egyedül érzi magát. Ezért vágyik vissza az eredeti egység állapotába. Eugen Drewermann az ember öntudatra ébredésében látja az okot. Az emberréválás folyamatában nem a biológiai tényt kell figyelembe venni, hanem azt, hogy öntudatával az ember a soha el nem múló félelem tartományában fogja fel saját helyzetét a földön. Tudja, hogy egy napon meg kell halnia. A Biblia a bűnbeesésben látja a félelem kezdetét. A félelem azért van, mert Ádám és Éva ettek a tiltott fa gyümölcséből. Tény, hogy vannak ártó erők, amiket az ember felismer, sőt vannak, amiket maga az ember idéz elő. fitted vagyok” 1996. február 13