„Érted Vagyok”, 1998 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1998-12-01 / 6. szám
18 • 1998. december fitted vagyok” Mohamese ugyanis két kicsi fiú ült, hat-hét esztendősek, tehát nem volt akkora súlya. De jött utána egy robogó szánkó is, azon megint három nagyobb fiú ült, egy negyedik meg állt rajta leghátul, és ezek megint kiáltoztak: „Pálya! Pálya!” Most azonban nem nekem kiáltoztak, hanem az előttük sikló két kisfiúnak. Ügyes kormányosa volt ennek a robogó szánkónak, mesteri módon fordult a kanyarban, könnyen ki tudták volna keríteni a két csöppség szánkóját. Ők azonban - és ez olyan csúnya dolog, hogy kevés volna csupán annyit mondanom rá: „Ejnye bejnye, csirke csípje” - szándékosan nekimentek. De olyan ügyesen lökték meg, hogy ők maguk se fel nem borultak, se robogásuk nem lassúdott, a kisfiúk szánkóját azonban a kerítés felé fordították, felborították. A kisebbik sírni kezdett-talán megütötte magát-, de az is lehetséges, és ez még fájdalmasabb, hogy megbántottságában fakadt sírva. A nagyobbik viszont tüstént talpra ugrott és utánakiáltott a tovarobogó szánkónak: „Csibészek!” A hátul álló fiú visszafordult és nevetett: „Úgy kell nektek! Pockok!” Most már hamarosan eljutottam az út legmagasabb pontjára, ráültem a szánkóra és siklani kezdtem lefelé. Véletlenül éppen az előtt a ház előtt, amelyben Gyurka lakik, szembejött velem fölfelé a legelső szánkó három utasa, az a három nagyfiú, akik közül az egyik hógolyót vágott az arcomba. Ő húzta a szánkót, és amikor meglátta, hogy közeledem, rántott egyet szánkója kötelén, keresztbe lendítette a szánkót az úton és nevetve kiáltotta: „Tilos terület! Pocok végállomás!” Ez a cselekedet volt az, amely a legjobban elszomorított, amikor még a dobogóról néztem le az útra. Ha ők robognak lefelé, kiáltoznak fölöslegesen is: „Pálya! Pálya!”, de ha kisfiú szánkózik le, rákényszerítik, hogy megálljon, és a kisfiúk vagy sírnak, vagy dühösködnek. Én persze se nem sírtam, se nem dühösködtem. Fékeztem, megállítottam szánkóm a keresztben álló ródli előtt, nyugodtam felálltam, lehajtottam a gallérom, megmutatkoztam igazi mivoltomban. A fiúcska elé léptem és ráköszöntem: „Szervusz, kisbarátom!” No, én már sok gyereket láttam elpirulni, de ilyen gyors pirulást még sose láttam. Egyetlen pillanat alatt olyan pirossá vált az ábrázata, mintha pipacs nyílt volna a hóban. Megszólalni is alig tudott zavarában: „Moha bácsi... Jónapot... kívánok... Moha bácsi... Jaj, ne tessék haragudni...” Néztem rá egy ideig, aztán csöndesen megkérdeztem tőle: „Mondd csak, kisbarátom, a Szabadság-hegyen vagyunk mi?” Nem értette meg, mire célzok kérdésemmel, és csodálkozva rebegte: „Ott... ott vagyunk, Moha bácsi, kérem... a Szabadság-hegyen...” így folytattam: „És mondd meg azt is, kisbarátom: szerinted talán ez a hegy... csupán a tízévesek számára Szabadság-hegy? A hatévesek számára nem?” Látszott az arcán, nagyon is látszott, hogy most érti már, miről beszélek. Még meg is sajnáltam szegénykét, mert most már olyan lett a pofikája, mintha a pipacsot, no, mihez is hasonlítsam, mintha a pipacsot még leöntenék paradicsommártással. Nem is szóltam többet, hanem belépegettem a házba. Gyurka barátom örvendezve fogadott: „Csakhogy itt vagy végre! Eszembe jutott közben valami. Állj csak fel a dobogóra, úgy, ahogy vagy!” Nekem azonban abban a pillanatban szintén eszembe jutott valami, és már indultam is ismét az ajtó felé, úgy, ahogy voltam. Az jutott az eszembe, hogy nemcsak ezen az úton szánkáznak gyerekek a Szabadság-hegyen. Nemcsak a Melinda úton éri bántalom a kicsinyeket. Eldugtam hát ismét a szakállam, felhajtottam a gallérom és eltotyogtam kisfiúként a Diána útra, aztán a Normafa lejtőre, és még sok-sok helyen kérdeztem meg aznap ismét Moha bácsiként egy-egy nagyobb gyerektől, aki megkeserítette a kicsinyek ródlizását: „Mondd csak, kisbarátom, szerinted talán ez a hegy... csupán a tízévesek számára Szabadság-hegy? A hatévesek számára nem?” A kicsiknek pedig megmagyaráztam, hogy se ne sírjanak, se ne dühöngjenek. Ha szánkót lódít elébük valamely nagyobb fiú, nyugodtan és vidáman szálljanak le, kerüljék ki a keresztben álló szánkót, üljenek fel ismét, és könnyek nélkül, durva szavak nélkül nyugodtan és vidáman szánkózzanak tovább. Félve mentem haza sötétedéskor Gyurkához, attól tartottam, megbántottam elszökdöséseimmel. Gyurka azonban ragyogó arccal mutatta munkáját: „Nézd csak, megrajzoltam a figurát fejből! Nagyon jól sikerült. Ugyanúgy magam elé tudtalak képzelni, mintha itt álltál volna a dobogón! Rájöttem, hogy csak be kell hunynom a szemem, és már látom is nagybecsű törpés ábrázatod. Bennem van.” Én pedig azt tanácsolom a nagyobb kisfiúknak, a csacsi gézengúzoknak, tegyenek úgy, ahogyan Gyurka tett. Mert nagyon sok hegy és igen-igen sok szánkóút van az országban, én meg csak egyetlen egy törpécske vagyok, nem állhatok oda mindenik butuska nagyfiú elé, hogy megvédjem tőlük a kicsiket, őket pedig tulajdon rosszaságuktól. De tekintsenek önmagukba, találni fognak ott egy képzeletbeli Moha bácsit, és az a Moha bácsi ugyanazt kérdezi tőlük, amit én. Annak feleljenek.