„Érted Vagyok”, 1998 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1998-12-01 / 6. szám

18 • 1998. december fitted vagyok” Moha­mese ugyanis két kicsi fiú ült, hat-hét esztendősek, tehát nem volt ak­kora súlya. De jött utána egy ro­bogó szánkó is, azon megint há­rom nagyobb fiú ült, egy negye­dik meg állt rajta leghátul, és ezek megint kiáltoztak: „Pálya! Pálya!” Most azonban nem ne­kem kiáltoztak, hanem az előttük sikló két kisfiúnak. Ügyes kor­mányosa volt ennek a robogó szánkónak, mesteri módon for­dult a kanyarban, könnyen ki tudták volna keríte­ni a két csöpp­ség szánkóját. Ők azonban - és ez olyan csúnya dolog, hogy ke­vés volna csupán annyit monda­nom rá: „Ejnye bejnye, csirke csípje” - szándékosan nekimen­tek. De olyan ügyesen lökték meg, hogy ők maguk se fel nem borultak, se robogásuk nem las­­súdott, a kisfiúk szánkóját azon­ban a kerítés felé fordították, fel­borították. A kisebbik sírni kez­dett-talán megütötte magát-, de az is lehetséges, és ez még fájdal­masabb, hogy megbántottságá­­ban fakadt sírva. A nagyobbik viszont tüstént talpra ugrott és utánakiáltott a tovarobogó szán­kónak: „Csibészek!” A hátul álló fiú visszafordult és nevetett: „Úgy kell nektek! Pockok!” Most már hamarosan eljutot­tam az út legmagasabb pontjára, ráültem a szánkóra és siklani kezdtem lefelé. Véletlenül éppen az előtt a ház előtt, amelyben Gyurka lakik, szembejött velem fölfelé a legelső szánkó három utasa, az a három nagyfiú, akik közül az egyik hógolyót vágott az arcomba. Ő húzta a szánkót, és amikor meglátta, hogy közele­dem, rántott egyet szánkója köte­lén, keresztbe lendítette a szán­kót az úton és nevetve kiáltotta: „Tilos terület! Pocok végállo­más!” Ez a cselekedet volt az, amely a legjobban elszomorított, amikor még a dobogóról néztem le az útra. Ha ők robognak lefelé, kiáltoznak fölöslegesen is: „Pá­lya! Pálya!”, de ha kisfiú szánkó­zik le, rákényszerítik, hogy meg­álljon, és a kisfiúk vagy sírnak, vagy dühösködnek. Én persze se nem sírtam, se nem dühösködtem. Fékeztem, megállítottam szánkóm a ke­resztben álló ródli előtt, nyugod­tam felálltam, lehajtottam a gal­lérom, megmutatkoztam igazi mivoltomban. A fiúcska elé léptem és ráköszöntem: „Szer­vusz, kisbarátom!” No, én már sok gyereket láttam elpirulni, de ilyen gyors pirulást még sose lát­tam. Egyetlen pillanat alatt olyan pirossá vált az ábrázata, mintha pipacs nyílt volna a hóban. Meg­szólalni is alig tudott zavarában: „Moha bácsi... Jónapot... kívá­nok... Moha bácsi... Jaj, ne tessék haragudni...” Néztem rá egy ide­ig, aztán csöndesen megkérdez­tem tőle: „Mondd csak, kisbará­tom, a Szabadság-hegyen va­gyunk mi?” Nem értette meg, mire célzok kérdésemmel, és csodálkozva rebegte: „Ott... ott vagyunk, Moha bácsi, kérem... a Szabadság-hegyen...” így foly­tattam: „És mondd meg azt is, kisbarátom: szerinted talán ez a hegy... csupán a tízévesek szá­mára Szabadság-hegy? A hat­évesek számára nem?” Látszott az arcán, nagyon is látszott, hogy most érti már, miről beszélek. Még meg is sajnáltam szegény­két, mert most már olyan lett a pofikája, mintha a pipacsot, no, mihez is hasonlítsam, mintha a pipacsot még leöntenék paradi­csommártással. Nem is szóltam többet, hanem belépegettem a házba. Gyurka barátom örvendezve fogadott: „Csakhogy itt vagy végre! Eszembe jutott közben valami. Állj csak fel a dobogóra, úgy, ahogy vagy!” Nekem azon­ban abban a pillanatban szintén eszembe jutott valami, és már in­dultam is ismét az ajtó felé, úgy, ahogy voltam. Az jutott az eszembe, hogy nemcsak ezen az úton szánkáznak gyerekek a Sza­badság-hegyen. Nemcsak a Me­linda úton éri bántalom a kicsi­nyeket. Eldugtam hát ismét a sza­kállam, felhajtottam a gallérom és eltotyogtam kisfiúként a Diá­na útra, aztán a Normafa lejtőre, és még sok-sok helyen kérdez­tem meg aznap ismét Moha bá­csiként egy-egy nagyobb gyerek­től, aki megkeserítette a kicsi­nyek ródlizását: „Mondd csak, kisbarátom, szerinted talán ez a hegy... csupán a tízévesek szá­mára Szabadság-hegy? A hat­évesek számára nem?” A kicsik­nek pedig megmagyaráztam, hogy se ne sírjanak, se ne dü­höngjenek. Ha szánkót lódít elé­­bük valamely nagyobb fiú, nyu­godtan és vidáman szálljanak le, kerüljék ki a keresztben álló szánkót, üljenek fel ismét, és könnyek nélkül, durva szavak nélkül nyugodtan és vidáman szánkózzanak tovább. Félve mentem haza sötétedés­kor Gyurkához, attól tartottam, megbántottam elszökdöséseim­­mel. Gyurka azonban ragyogó arccal mutatta munkáját: „Nézd csak, megrajzoltam a figurát fej­ből! Nagyon jól sikerült. Ugyan­úgy magam elé tudtalak képzel­ni, mintha itt álltál volna a dobo­gón! Rájöttem, hogy csak be kell hunynom a szemem, és már lá­tom is nagybecsű törpés ábráza­­tod. Bennem van.” Én pedig azt tanácsolom a na­gyobb kisfiúknak, a csacsi gé­zengúzoknak, tegyenek úgy, ahogyan Gyurka tett. Mert na­gyon sok hegy és igen-igen sok szánkóút van az országban, én meg csak egyetlen egy törpécske vagyok, nem állhatok oda minde­­nik butuska nagyfiú elé, hogy megvédjem tőlük a kicsiket, őket pedig tulajdon rosszaságuktól. De tekintsenek önmagukba, ta­lálni fognak ott egy képzeletbeli Moha bácsit, és az a Moha bácsi ugyanazt kérdezi tőlük, amit én. Annak feleljenek.

Next